Honismeret, 2002 (30. évfolyam)
2002 / 5. szám - KRÓNIKA - Elment a Garam-menti krónikás (Dániel Erzsébet)
levéltárosok munkái közül a Székesfehérvári Püspöki Levéltár jegyzékét, színvonalas bevezetője gondos szerkesztését. Azt sem szabad elhallgatnunk, hogy az Országos Levéltár rengeteg egyházi levéltári repertóriumot mikrofilmre is vett. Mégis voltak olyan archívumok, amelyekről nem rendelkeztünk mutatóval, noha sok esetben szinte lehetetlen a helyszínre utazva, szűkös időkorlátok keretei közt kotorászni valamely rendezetlen anyagban. Ilyen hiányt pótol a most ismertendő Hajdúdorogi Főesperesi Levéltár lajstroma is, amely a Görög Katolikus Püspöki Levéltár Kiadványai sorozat 3. számában jelent meg. Az ilyen jegyzéknek perdöntő jelentősége van a kutatás megszervezésében: sok esetben csak postán kérhet xeroxot a kutató (ugyan ki fizeti meg a helyszínre utazás és a szállás költségeit a mindenkor szegény kutatóknak?), így különlegesen nagy gondossággal, átlagon felüli alapossággal kell összállítani a hasonló jegyzékeket. Mint a kötethez előszót író Udvari István professzor kiemeli, a hajdúdorogi kerület, majd 1873-tól külhelynökség nemcsak a jelenlegi Hajdúdorogi Görög Katolikus Püspökség elődjeként, hanem a Munkácsi Püspökség legfontosabb kerületeként is több szempontból érdemes a kutatásra (az egyháztörténeten túl művelődéstörténeti, nyelvészeti, iskolatörténeti és más aspektusokban). Részletesen szól Udvari a jegyzéket összeállító Bányai Antalról is, aki 1826-ig sajátkezűleg bővítette a jegyzéket. Éppen ebben rejlik a kiadvány értéke és fogyatékossága egyaránt: híven tükrözi a bemutatott fond egykori állapotát, amely ma is külön egységet képez a Nyíregyházán található Hajdúdorogi Püspöki Levéltárban (mint ismeretes, a szóbanforgó görög katolikus püspökség székhelye annak létrejöttétől kezdve nem Hajdúdorogon volt, hanem néhány debreceni év után folyamatosan Nyíregyházán), így a korai állapotokról, főként a XVIII. századról pontos képet kaphatunk. Ez azért is fontos, mert Mária Terézia jóvoltából nyerték el önállóságukat a görög katolikus egyházmegyék (a munkácsi, fogarasi, szvidnikikőrösi), és a XVIII. században a ruszin népesség számára mind az önálló nemzeti tudat kialakulását, mind a saját kultúra megteremtését, mind a bárminemű saját felsőbb társadalmi osztály létrejöttét az egyházi unió, illetve az uniót követő másfélszázados küzdelem után az önálló görög katolikus püspökség jelentette. Különleges helyet foglalt el a hajdúdorogi főesperes a Munkácsi Görög Katolikus Püspökségen belül, amit az a példa is mutat, hogy a legnagyobb formátumú vezető püspök-egyéniség, Bacsinszky András főpásztori kinevezése előtt Hajdúdorogon szolgált. (Erre viszont az Előszó nem utal, noha épp Udvari professzor egyik alapvető kutatási területe Bacsinszky püspök működése.) A forráskezeléshez nélkülözhetetlen kiadvány értékét emelik a mutatók: nevek, helységek és tárgyszavak szerint kereshetünk benne. Hasznos lett volna még nyelvi mutató is, amennyiben az iratok tetemes része a magyaron kívül egyházi szláv, ruszin, lengyel és más nyelvű, és éppen ilyen szempontból nyújt becses kutatási témát (amint ezt Udvari előszava is kiemeli). Legégetőbb hiány azonban a latin eredeti teljes mellőzése. Mind a bevezetőben jelzett példáink (Eger és Székesfehérvár), mind más archívumok az eredeti latin nyelvű címjegyzéket adják közre. Egyenesen groteszk megoldás, hogy a latin eredeti címeinek betűrendjében adja közre az iratok témáit magyar fordításban a jegyzék. (Így kerülnek az Egerrel kapcsolatos anyagok A betű alá, merthogy Agriensis, Agriae, ... ) Dicséretes ugyan a fordítói ambíció (Lakatos László), ám azt mégsem gondolhatják talán komolyan a közreadók, hogy a gyűjteményt felkereső kutató papok, egyháztörténészek vagy filológusok mindennemű latintudás nélkül fogják azt vizsgálni?!? Érdemes lett volna tehát a kétnyelvű megoldást követni, hiszen az egyes kistelepülések helytörténészeinek talán hasznos a magyar fordítás, ám a latin eredeti teljes mellőzése rontja a komoly kutatás érdekében történő hasznosítást. Megjegyzendő, hogy a kistelepüléseken is működik pap, a helytörténészek pedig sok esetben még alaposabb felkészültségűek, mint a szocializmusban nevelkedett és magasabb polcra avanzsált szakemberek. (Ne felejtsük el, hogy mind a négy hazai tudományegyetemen képeznek latin szakosokat.) Ezt a tényt az Előszóban illett volna hangsúlyozni, annál is inkább, mert aki egy ilyen kiadványhoz előszót ír, különösen, ha aláírása szerint „az MTA doktora, egyetemi tanár,,, az nyilván avatott egyháztörténész, ergo kiváló latinista. Nyilván ezért kérték őt fel. Mint kiváló latinistától és egyháztörténésztől, ennél is többet várhattunk volna Udvari professzortól, az előszó szerzőjétől. Jelesül azt, hogy a Hajdúdorogi Főesperesség, majd Külhelynökség, illetve századunkban Püspökség történetét röviden mutassa be. Ahogyan ezt valamennyi, általunk fentebb már példaként jelzett, és valamennyi nem jelzett egyházi levéltári fondjegyzék publikálója teszi. Taxatíve felsorolva az alapítástól a jelenkori állapotokig a főbb állomásokat. Ehhez mérten a repertórium összeállítója kap aránytalanul nagy teret, ami nem lenne gond, ha ugyanilyen terjedelemben kaphatnánk némi egyháztörténeti összefoglalót. Abban viszont egyetérthetünk Udvari professzorral (és ez minden latintudástól függetlenül is belátható), hogy, idézzük: „Kívánatos lenne, ha a (...) feldolgozásba bevonnák (...) az 1830-as évektől a dorogi külhelynökség létrejöttéig (1873) terjedő (...) irateggyüttest is.„ Tehát: a jelen kötet úttörő, ám több szempontból elhamarkodott, hiányos vállalkozás, egy terjedelmesebb mű ígéretes, ám csonka előzményének tekintendő. (Nyíregyháza, 1999.) Földvári Sándor