Honismeret, 2002 (30. évfolyam)

2002 / 5. szám - KRÓNIKA - Elment a Garam-menti krónikás (Dániel Erzsébet)

levéltárosok munkái közül a Székesfehérvári Püs­pöki Levéltár jegyzékét, színvonalas bevezetője gondos szerkesztését. Azt sem szabad elhallgat­nunk, hogy az Országos Levéltár rengeteg egyházi levéltári repertóriumot mikrofilmre is vett. Mégis voltak olyan archívumok, amelyekről nem rendelkeztünk mutatóval, noha sok esetben szinte lehetetlen a helyszínre utazva, szűkös idő­korlátok keretei közt kotorászni valamely rende­zetlen anyagban. Ilyen hiányt pótol a most ismertendő Hajdúdorogi Főesperesi Levéltár lajst­roma is, amely a Görög Katolikus Püspöki Levéltár Kiadványai sorozat 3. számában jelent meg. Az ilyen jegyzéknek perdöntő jelentősége van a kuta­tás megszervezésében: sok esetben csak postán kérhet xeroxot a kutató (ugyan ki fizeti meg a hely­színre utazás és a szállás költségeit a mindenkor szegény kutatóknak?), így különlegesen nagy gondossággal, átlagon felüli alapossággal kell összállítani a hasonló jegyzékeket. Mint a kötethez előszót író Udvari István pro­fesszor kiemeli, a hajdúdorogi kerület, majd 1873-tól külhelynökség nemcsak a jelenlegi Haj­dúdorogi Görög Katolikus Püspökség elődjeként, hanem a Munkácsi Püspökség legfontosabb kerü­leteként is több szempontból érdemes a kutatásra (az egyháztörténeten túl művelődéstörténeti, nyelvészeti, iskolatörténeti és más aspektusok­ban). Részletesen szól Udvari a jegyzéket összeál­lító Bányai Antalról is, aki 1826-ig sajátkezűleg bő­vítette a jegyzéket. Éppen ebben rejlik a kiadvány értéke és fogyatékossága egyaránt: híven tükrözi a bemutatott fond egykori állapotát, amely ma is külön egységet képez a Nyíregyházán található Hajdúdorogi Püspöki Levéltárban (mint ismere­tes, a szóbanforgó görög katolikus püspökség székhelye annak létrejöttétől kezdve nem Hajdú­dorogon volt, hanem néhány debreceni év után fo­lyamatosan Nyíregyházán), így a korai állapotok­ról, főként a XVIII. századról pontos képet kapha­tunk. Ez azért is fontos, mert Mária Terézia jóvol­tából nyerték el önállóságukat a görög katolikus egyházmegyék (a munkácsi, fogarasi, szvidniki­kőrösi), és a XVIII. században a ruszin népesség számára mind az önálló nemzeti tudat kialakulá­sát, mind a saját kultúra megteremtését, mind a bárminemű saját felsőbb társadalmi osztály létre­jöttét az egyházi unió, illetve az uniót követő más­félszázados küzdelem után az önálló görög katoli­kus püspökség jelentette. Különleges helyet fog­lalt el a hajdúdorogi főesperes a Munkácsi Görög Katolikus Püspökségen belül, amit az a példa is mutat, hogy a legnagyobb formátumú vezető püs­pök-egyéniség, Bacsinszky András főpásztori ki­nevezése előtt Hajdúdorogon szolgált. (Erre vi­szont az Előszó nem utal, noha épp Udvari pro­fesszor egyik alapvető kutatási területe Bacsinszky püspök működése.) A forráskezeléshez nélkülözhetetlen kiadvány értékét emelik a mutatók: nevek, helységek és tárgyszavak szerint kereshetünk benne. Hasznos lett volna még nyelvi mutató is, amennyiben az ira­tok tetemes része a magyaron kívül egyházi szláv, ruszin, lengyel és más nyelvű, és éppen ilyen szempontból nyújt becses kutatási témát (amint ezt Udvari előszava is kiemeli). Legégetőbb hiány azonban a latin eredeti teljes mellőzése. Mind a bevezetőben jelzett példáink (Eger és Székes­fehérvár), mind más archívumok az eredeti latin nyelvű címjegyzéket adják közre. Egyenesen gro­teszk megoldás, hogy a latin eredeti címeinek be­tűrendjében adja közre az iratok témáit magyar fordításban a jegyzék. (Így kerülnek az Egerrel kapcsolatos anyagok A betű alá, merthogy Agriensis, Agriae, ... ) Dicséretes ugyan a fordítói ambíció (Lakatos László), ám azt mégsem gondol­hatják talán komolyan a közreadók, hogy a gyűjte­ményt felkereső kutató papok, egyháztörténészek vagy filológusok mindennemű latintudás nélkül fogják azt vizsgálni?!? Érdemes lett volna tehát a kétnyelvű megoldást követni, hiszen az egyes kiste­lepülések helytörténészeinek talán hasznos a ma­gyar fordítás, ám a latin eredeti teljes mellőzése rontja a komoly kutatás érdekében történő hasz­nosítást. Megjegyzendő, hogy a kistelepüléseken is működik pap, a helytörténészek pedig sok eset­ben még alaposabb felkészültségűek, mint a szoci­alizmusban nevelkedett és magasabb polcra avan­zsált szakemberek. (Ne felejtsük el, hogy mind a négy hazai tudományegyetemen képeznek latin szakosokat.) Ezt a tényt az Előszóban illett volna hangsúlyozni, annál is inkább, mert aki egy ilyen kiadványhoz előszót ír, különösen, ha aláírása sze­rint „az MTA doktora, egyetemi tanár,,, az nyilván avatott egyháztörténész, ergo kiváló latinista. Nyilván ezért kérték őt fel. Mint kiváló latinistától és egyháztörténésztől, ennél is többet várhattunk volna Udvari pro­fesszortól, az előszó szerzőjétől. Jelesül azt, hogy a Hajdúdorogi Főesperesség, majd Külhelynökség, illetve századunkban Püspökség történetét rövi­den mutassa be. Ahogyan ezt valamennyi, álta­lunk fentebb már példaként jelzett, és valamennyi nem jelzett egyházi levéltári fondjegyzék publiká­lója teszi. Taxatíve felsorolva az alapítástól a jelen­kori állapotokig a főbb állomásokat. Ehhez mérten a repertórium összeállítója kap aránytalanul nagy teret, ami nem lenne gond, ha ugyanilyen terjede­lemben kaphatnánk némi egyháztörténeti össze­foglalót. Abban viszont egyetérthetünk Udvari pro­fesszorral (és ez minden latintudástól függetlenül is belátható), hogy, idézzük: „Kívánatos lenne, ha a (...) feldolgozásba bevonnák (...) az 1830-as évektől a dorogi külhelynökség létrejöttéig (1873) terjedő (...) irateggyüttest is.„ Tehát: a jelen kötet úttörő, ám több szempontból elhamarkodott, hiá­nyos vállalkozás, egy terjedelmesebb mű ígéretes, ám csonka előzményének tekintendő. (Nyíregyhá­za, 1999.) Földvári Sándor

Next