Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - DISPUTA - Szentgyörgyi Albert: A tudományos alkotó munkáról
séges feltételeket. Elképzeléseimet a hivatásos nevelésügyi szakemberek azzal az ellenvetéssel utasították vissza, hogy a lángésznek nincsszüksége segítségre, anélkül is utat tör magának. Én viszont attól félek, hogy inkább a nyakát töri, mivel a lángelme gyakran nagyfokú érzékenységgel párosul. Még ma is biztos vagyok benne, hogy rövid időn belül ki tudtam volna dolgozni a rendszert, s Magyarország az élenjáró országok egyikévé válhatott volna. Szerencsétlenségemre, a politikai változások korán véget vetettek ebbéli fáradozásomnak. Úgy látom, hogy jelenlegi hazámban, az Egyesült Államokban a kiváló tehetségek fejlődését egy bizonyos mértékig gátolja a demokráciáról alkotott téves felfogásunk, hogy ti. mindnyájan egyenlők vagyunk. A természet nem demokratikus, s az ész területén nem tesz mindnyájunkat egyenlővé. Az emberiség arra törekszik, hogy a természetnek ezt a nem demokratikus viselkedését ellensúlyozza, s az ész birodalmában is megteremtse az egyenlőséget, azáltal, hogy a szellemileg gyöngébbeket felemeli, a kiválókat pedig visszaszorítja az átlagos szintre. Ha a kiváló képességű gyermekekre a múltban fele annyi pénzt és gondoskodást fordítottunk volna, mint a gyöngébbekre, akkor a vezető ember nem volna manapság olyan ritka kereskedelmi cikk. Arra törekszünk, hogy a kimagasló tehetséget tömeggel, a minőséget mennyiséggel helyettesítsük. Eljárásunk ahhoz az okoskodáshoz hasonló, hogy ha egy aszszony kilenc hónapon át hord ki egy gyereket, kilenc asszony egy hónapon belül is megteheti. Eljárásunk nem helyes, éppen mert ilyen leegyszerűsítve értelmezi az alkotómunkát. "Vannak közöttünk viselői, és vannak meddő emberek, s csak a viselősek, az eszmékkel viselősek válnak alkotókká. A demokrácia eszménye szerint a művelődéshez mindenkinek egyenlő feltételeket kell biztosítanunk. Az én szándékom az volt, hogy mindenkinek egyenlő feltételeket biztosítsunk természetes képességeinek legmagasabb szintre való fejlesztéséhez, kiválóknak és gyöngéknek egyaránt, ami pedig egyenlőtlen nevelési rendszert jelent. Mivel már kezdeti szakaszában felhagytam ezzel a sikertelen tevékenységgel, képtelen vagyok rá, hogy egy összefüggő, elfogulatlan tanulmányt olvassak fel önöknek, s így megpróbálok erőt venni gátlásaimon, hogy szemügyre vegyem az egyetlen tudóst, akiről közvetlen értesüléseim vannak, önmagamat. Ha kívülről, elfogulatlanul szemlélem magam, az első, ami szemet szúr, hogy korán reggel türelmetlenül rohanok a laboratóriumba. Délután, anélkül, hogy befejeztem volna a munkát, búcsút mondok a munkaasztalnak. Egész idő alatt tovább foglalkoztatnak a problémák, s agyam nyilván tovább működik, akkor is, ha alszom, mert akkor kapom meg problémáimra a kész választ, ha felébredek, olykor az éjszaka kellős közepén. Agyam bizonyára úgy működik, mint a Darmol nevű magyar hashajtó, amit így reklámoztak: „Amíg ön alszik, a Darmol dolgozik“. Emlékezetem óta csak elvétve fordult elő, hogy tudatos agymunkával találtam volna megoldást a problémáimra. Ez a tudatos munka csupán a gyutacs szerepét töltötte be agyamban, amely, úgy látszik, sokkal jobban dolgozott, ha nem zavartam, alvás vagy horgászat közben. Azt hiszem, ilyen koncentrálás és hűség nélkül egyetlen komoly eredményt sem lehet elérni, sem a művészet, sem a tudomány területén. Amikor Newtontól megkérdezték, hogyan jutott el felfedezéseihez, így válaszolt: „Szüntelen töprengéssel“. Első kérdésem, amit feltehetnék magamnak, az, hogy miért csinálom mindezt. A válasz egyszerű: csinálnom kell, s nyomorultul érzem magam, ha nem csinálhatom, és nem ismerek semmit, ami izgatóbb és lenyűgözőbb volna, mint a kutatómunka. Másodszor azt kérdezhetném magamtól, mi az, ami ezen a különös pályán megtartott kutatni a problémákat, amiket magam állítottam magam elé, mialatt mások pénz és más efféle dolgok után futkosnak? A tudományok története sok példát szolgáltat feltalálókról, akiket, úgy látszik, kizárólag lángelméjük hajszolt bele a kutatómunkába, tehetségük, amely kielégítésre szomjazott. Mindnyájan szeretjük a munkát, ha siker koronázza, s ez a különleges adomány hatalmas hajtóerő lehet. Nem tudom, van-e valami különös tehetségem a lebzselésen kívül. Nincs hangyaszorgalmam. Mi az hát, ami mégis kutatóvá nevelt? Könnyű rá válaszolnom. Egy tudóscsalád negyedik nemzedéke vagyok, s olyan szellemi légkörben nőttem fel, ahol csupán a tudományos és művészi eredményeket becsültük. Mint gyermekek mit sem tudtunk pénzről, politikáról, de tudtunk egyetmást arról, ami a művészeti és tudományos életben történik szerte a világon. Mély meggyőződésem, hogy többségünk igen korán lerakta fejlődése alapjait, s később mit sem változtathatott rajtuk. Egyenrangúságomnak megfelelően a szellemi alkotómunkát tartottam a legfőbb célnak, amelyre az ember törekedhet, az egyetlennek, amire törekedni érdemes. Alapjaink korai lerakása a nevelés legfontosabb feladata, s gyakran eltűnődöm, miféle emberré nőnek azok a fiatalok, akik a tv-műsorok erőszakosságain és gyilkosságain, hazug reklámain nőnek fel, gyakran