Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - DISPUTA - Szentgyörgyi Albert: A tudományos alkotó munkáról
minden családi hagyományt nélkülözve, amely ellensúlyozhatná ezeket a hatásokat. Gyakran kérdik tőlem, miért szült a hazám, a parányi Magyarország aránylag oly sok kiváló művészt és tudóst. A tényezők egyike bizonyára az volt, hogy a szellemi értékek méltánylása, amely családomat jellemezte, bizonyos fokig az egész nemzet körében uralkodott. Egy-egy kiváló tudóst többre becsült a közvélemény, mint egy híres üzletembert, közigazgatási tekintélyt vagy egy politikust. Találhatunk rá példát a művészettörténetben, hogy ahol egy-egy csoport művészzseni feltűnt, ott méltányolták is a művészetet. Bécsben például, ahol a tizenkilencedik század fordulóján sorra jelentkezett Mozart, Haydn, Beethoven és Schubert, igen magas színvonalú és általános zenei kultúra alakult ki, zenekedvelő arisztokráciával. A másik kérdés, amit meg szeretnék vitatni önökkel, a következő: miféle hivatás is ez a tudományos kutatómunka? Azzal kezdhetném a választ, hogy bizonyos fokig passzív valami, akár a nátha. A problémák valamilyen útonmódon belekerülnek a vérembe, s nem hagynak békét, gyötörni kezdenék. Ki kell őket űznöm a szervezetemből, s csupán egyetlen mód van rá — ha megoldom őket. A megoldott probléma nem probléma többé, azonmód el is illan. A kis bibliai Dávid, aki Góliátot megölte, módfölött meg lehetett elégedve, látván, hogy óriás ellenfele elnyúlt a földön. Egy vérbeli tudós sosem érezheti ezt a megelégedést. Egy-egy megoldatlan probléma olyan naggyá nő az ember agyában, amilyenné Góliát nőtt Dávid szemében, de mihelyt megoldódott, nyomban el is enyészik. Érdekességét veszti. Talán ez az, ami hajt bennünket, hajt egyre tovább és tovább, s nem hagyja, hogy leüljünk, és élvezzük a sikert. Helyesen mondják, hogy „aki babérain nyugszik, rossz helyen viseli azokat“. Izgató pálya, de nem kellemes. A kutatás nem megy fájdalmas kínok nélkül. Azt hiszem, minden vajúdás fájdalommal jár. Nehéz eldöntenünk, milyen mértékben játszanak itt közre olyan másodlagos indítékok, mint a hiúság, az elismerés vágya, az a törekvés, hogy használjunk az embereknek, vagy társadalmi és anyagi érdekek. Kétségtelen, hogy ezeknek is szerepük van benne. Ami a hiúságot illeti, természetes, hogy mindnyájan szeretnénk híres emberek lenni. Maga Newton is gyakran belekeveredett elsőbbségi vitákba, de erősen kétlem, hogy felfedezéseiben a hiúság bármi szerepet is játszott volna. Először volt a felfedezés, s csak aztán jött a hiúság. Ami a hasznosság vágyát illeti, néhány munkám hasznossá vált, az emberek egészségét és boldogságát szolgálja. Kétségtelenül örülök neki, de munkámban nincs komoly szerepe. Mindig elkerültem azokat a szakterületeket, amelyek hasznosságuknál fogva a rivaldafényben állnak. Ha egy-egy diák azzal a kimondott céllal jön hozzám, hogy kutatómunkát szeretne folytatni, mert hasznára akar válni az emberiségnek, és enyhíteni akarja az emberek szenvedéseit, következetesen azt tanácsolom, hogy menjen inkább az árvaházba. A kutatómunka önző embereket kíván, átkozottul önző embereket, akik saját örömüket és megelégedésüket keresik, de azáltal találják meg, hogy felfedezik a természet titkait. Ami az anyagi boldogulás szerepét illeti, csak azt felelhetem, hogy nagyon kevés olyan jelentős tudósról és művészről tudok, aki jómódban halt meg. Legnagyobb részük szegényen pusztult el. A tudományos pályához az ember agyában a szegénység képzete társul. Mintegy harminc évvel ezelőtt a Belga Orvosi Társaságtól megkaptam a Palfijn Emlékérmet. Palfijn úttörő anatómus és nagy idealista volt. A társaság elnöke, aki az érmet egy beszéd kíséretében átnyújtotta, igen izgatott volt, tudat alatt gondolatsorokat ugrott át, ezt mondván: „Azért adjuk önnek ezt az érmet, mert Palfini is az éhezéstől pusztult el“. Én nem haltam éhen. Én csak vizenyőt kaptam. Mi ösztönzi hát a kutatót? Gyakran hallom, hogy a tudásvágy. Úgy is nevezhetjük a tudományt, mint az igazság és tudás keresését. Van benne valami, de ha megkísérlem, hogy ezeket az elképzeléseket magamra alkalmazzam, nálam nem érvényesek. Én igen járatlan vagyok a tudományos irodalomban, s így, ha eltöltök egy órát a könyvtárban, több új ismeretre bukkanhatok, mint a munkaasztal mellett egy hónap vagy egy év alatt. Ennek ellenére időm legnagyobb részét a munkahelyemen, nem pedig a könyvtárban töltöm. Nem a tudás, hanem az új tudás vonz engem, az, hogy valami olyat alkossak, ami még nem volt. Az igazi kutatóban bizonyára van valami közös Livingstonnal és Shakletonnal, akik számtalan sok újat láthattak volna Párizsban vagy Londonban, de őket csak a térképen látható apró fehér foltok vonzották, s életüket annak szentelték, hogy kitöltsék őket, bár meglehetősen biztosra vették, hogy semmi érdekeset nem találnak azokon a helyeken. A tudományos kutatót az emberi tudás térképén található fehér foltok csábítják, még akkor is, ha személyi áldozatokat kell hoznia értük, így kell különbséget tennünk tudás és tudás között. Azt hiszem, még szépet is találok abban, hogy tudatlan vagyok. Ha nagyon sokat tudnék, ez a tudás nyomasztón hatna rám. Szeretem egyszerűen, a gyermek módján