Jelenkor, 1941 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1941-04-15 / 8. szám

az, ugyanez a folyamat az, mely Justh Zsigmond egy kortársánál is megjelenik teljes élességében, még telítve a nemzetiségi kérdés feszült­ségeivel is. Svetozár Hurbán-Vajan­­sky, a nagy szlovák író ugyanezt a folyamatot, a felvidéki magas dzsen­tri pusztulását írja le Suchá Ratolest — Száraz ág — című regényében, csakhogy ő ezt a hanyatlást még a szlovák néptől és földtől való elide­genedéssel is magyarázza. Még a vi­dék is ugyanez, még a tájék is ugyanegy hangulatot lehel a magyar írónál, aki régi felvidéki törzsből ered és a szlovák írónál, aki egy új társadalom és nemzet problémáit ki­áltja szerte: kéklő erdők, szelíd he­gyek, rétek, öreg kastélyok, árnyas partok, vad patakok, a vidék fölött valami megmagyarázhatatlan bánat, szomorúság, sejtelem. S itt említsünk meg mindjárt még egy elemet Justh Zsigmond ösztöneiből. Ki beszélt az ő korában „faji“ kérdésről? Ki érezte például a felvidéki magyar-szlovák tájon a faji és a nemzeti kérdés fe­szültségeit? Justh Zsigmondnál va­lami különös érzékenységgel jelenik meg a faji probléma, itt-ott valami magyar uralkodói fölény, utána azonban rögtön annak észrevétele, hogy a felvidéki úrier­berf­ajta más, mint az egyéb magyarországi; érzé­keny ösztöneivel minduntalan kiérzi ebből a hanyatló felvidéki úri réteg­ből a szláv elemet s a magyar­szlovák vérségi keveredés dekaden­ciáján túl a rokonságot, mely a fel­vidéki emberek és tájak bánataiból láthatatlan szálakkal kapcsolódik Oroszországhoz, az orosz lélekhez, melyet Párisban ismert meg és me­lyet Justh úgy szeretett. Korfordulón vagyunk. Justh Zsig­mond kora messzebb tőlünk, mint a XVliI. század, vagy a XIX. század első fele. Justh Zsigmond korszaka a mi szemszögünkből: a magyar ancien regime... S ennek az ancien regi­­me-nek alig van messzibblátó és európaibb érzékeltetője, mint ez az európai magyar úriember, akiben ugyan nincsen voltaire-i gunyor, vagy rousseau-i természetvágy, de annál több vágy van minden gyen­gesége, dekadenciája mellett is a sza­bad levegő, a nagy és tág lélegzés felé. Magyarország és a Monarchia szűk­­számára­ rossz a levegő az ő ér­zékeny tüdejének az „osztrák-magyar társaság“ köreiben; az osztrák társa­ságban csak durvaságot és közönsé­gességet érez, a lerchenfeldi dialek­tust és a weaneris jódiizást, a lovak­ról és az öltözködésről való társal­gást mérhetetlenül gyűlöli. A német hölgyekről, kivel találkozik, szüksé­gesnek találja kiemelni, hogy „lady­like“ viselkednek. A francia ariszto­krácia elhúnyó hideg szelleme un­­tatja. Csak Taine nyűgözi le; úgy tetszik, tőle igen sokat tanult szo­ciális szemléletben, társadalomlátás­ban. Egy úri társadalom tagja és rabja volt; látta hibáit, de a szakítástól óvakodott, ereje sem volt hozzá. De sokat látott, sőt többet is, amit nap­lójában leír. S ebben van társadalom­­történeti érdeme is egy következő nemzedék számára: nemcsak ponto­san regisztrált, de nála hívebben alig sejteti valaki a kor szellemét, m­ely­­lyel együtt kellett elhanyatlania. Nem volt erős és nagy ember, de ér­zékeny és finom , s ez gyengeségei mellett erénye is. Gogolák Lajos. A középkori Magyarország mély vallásosságáról messze földön híres volt. A hívő magyar lelkek oda­adását Isten sok csudával kísérte, amelyek közül nem egy európai hírt is vert. Elég csak utalnunk a hazai, kassai, győri, szegedi ostyacsodákra, középkori szentjeink és kegyhelyeink legendáira A XIV—XV. században különösen a gyermek Jézus kön­tös­k­é­j­e került a jámbor tisztelet középpontjába. A csodára vonatkozó adatokat Némethy Lajos érdemes paptudósunk gyűjtötte össze (Ma­gyar Sión 1901). Élt Magyarországon, állítólag IV. Béla idejében egy szentéletű pap, aki egyébként a királyné káplánja volt. Mint mondják, Istennek jám­bor szolgája 33 éven át megtartóz­tatta magát a hústól és keményen böjtölt, egyszer evett napjában. Imádságaiban állandóan azért a kegyért könyörgött, hogy ember­alakban láthassa Jézust. Egyszer éjszakai álmában megjelent Isten angyala és meghagyta neki, hogy készíttessen egy köntöst a Megváltó számára, mert könyörgése meghall­gatásra talált és a köntösre szük­sége lesz a kis Jézusnak. A pap in­kább gyermekkorában, mint szen­vedésében szerette volna szemlélni az Üdvözítőt. Ezért kékselyem kön­töskét varratott és mise idején az oltárra helyezte. Miután az átválto­zás szavait elsuttogta és a kenyér Krisztus testévé lett, az ostya a kis Jézus látható testévé változott és a köntöskébe öltözött. A pap elragad­tatásában mintegy három óra hosz­­száig gyönyörködött a kis Jézusban, egészen addig, amíg a Kisded vissza nem ment a szent ostya fogságába. A köntöske pedig ottmaradt az ol­táron. A királyné, aki szintén jelen volt ezen a csodálatos miseáldozaton, nem tudta mire vélni a hosszú kés­lekedést. A papot magához hivatta, aki némi vonakodás után elmesélte kiváltságos élményét. A királyné azonnal nagy tiszteletben részesítette és a királyi kincstárba vitette a szent köntöst. Múltak az évek. Egyszer Béla király nehéz helyzetében a német lovagrend nagymesterét hívta segít­ségül a pogányok ellen. Az ellensé­get közös erővel le is győzték. A király szabad választást engedett kincseiből, de a nagymester egyedül a köntöskét kérte jutalmul. Béla király nem akart a köntöstől meg­válni, de hálátlannak sem szeretett volna látszani, ígéretét megszegni. Éppen ezért a köntös bal ujját le­vágta és ezt megtartotta magának, a többit, tehát a nagyobb részt meg odaajándékozta. A nagymester szép ládikát készíttetett és egyik hű szol­gájával elküldette húgának, aki Kölnben fehér apáca volt, de nem árulta el, hogy mi van benne. A nagymester közben meghalt, ké­sőbb húga is követte az örök életbe. A szekrényke talán örökre meg­őrizte volna titkát, ha a legenda szerint mintegy százötven év múlva 1412 körül az Aachent járó m­a­­gyar búcsúsok nem kérdezős­ködnek a szent ereklye után, ame­lyet tudomásuk szerint a fehér apá­cák klastromában őriznek. Hosszas keresgélés után meg is találták a szekrényt, amely öt lakattal volt le­zárva. A magyarok tehát igazat mondtak. Amikor felnyitották, ott volt a köntös, bal ujja is hiányzott, amelyet Béla király később Boldog Margit kolostorának ajándékozott. A magyarok azután is, amikor a hazai ereklye a török időkben eltűnt, a hétévenként ismétlődő aacheni zarándoklataik során nagy áhítattal tisztelték a köntöskét. Gyertyát ajánlottak föl neki, amelyet bizo­nyos ünnepnapokon meggyújtottak a tiszteletére. A lecsorduló viaszt az apácák gondosan összegyűjtötték és a legközelebbi zarándoklat alkalmá­val átadták a magyar búcsúsoknak, akik szentelményként hozták ma­gukkal haza. A legendák több változatát ismer­jük, amelyek szintén megragadnak költői részleteikkel, gyöngéd bájuk­kal. A kis Jézus magyar köntösével kapcsolatos legendakör feldolgozása a magyar szellemtörténeti kutatás­nak kedves feladata lenne. A téma nemcsak a középkor és a barokk világ jámbor képzeletét foglalkoz­tatta. Napjainkban is akad távoli visszhangja és ez Baringnek, a híres angol konvertita regényírónak munkája, a Krisztus köntöse. Sajnos, a hazai partikula a török időkben elpusztult, vagy lappang valahol. A kölni köntöskét a XVIII. században még tisztelték, későbbi kultuszát azonban belepte a felvilá­gosodás pora. Bálint Sándor kispesti utcán szétszórt éles kézi­gránátok kisdiák-áldozatainak kopor­sói körül félszázezres gyászoló tömeg hallgatta a Circumdeder­ent-ot. ötven­ezer főnyi tömeg dermedt hallgatása köz­ben hívta tetemre a polgárista gyerekek tanára a bomba- és kézigránátrejtegető­­ket. A dermedt csönd, amelyben a gyász­ének és a tetemrehívó szavak elhangzot­tak, egyetemes és ítéletes tiltakozás volt a terrorizmus emberállatisága ellen és a gengszterizmus hazánk népébe való bár­mely „értelmű“ beojtása ellenében. Hiszen a gyilkos eszközök immáron nem is párt­embereket találtak elpusztítani, hanem minden más nemzeti értéknél is többet: a gyermekéletet. A legkiválóbb államfér­fiaknál és politikusoknál is tisztább re­­ménységü s ígéretű lények életét ontotta ki az emberségéből kivetkőzött „ember“; gyermekekét, akinek a legszebb nemzeti és nemzetközi jövőnél is több, az Isten­országa ígértetett meg. A gyermek, igenis, több mint pártérték, de még állami és nemzeti értéknél is több. Sőt, nemzetközi s általában mindenféle rész szerint való relatív emberi értéknél jelentősebb: a leg­vitathatatlanabb istenfiúi értéke az egye­temes emberiségnek. E koporsók immáron nem tűrik a mellébeszélések dadogó „lo­­giká“-ját. Aminthogy az elfojtott gyász félszázezres temetői tömegének önfegyel­mezett hallgatása elevenebb és beszéde­sebb ítélet volt a gyászbeszéd legélesebb tetemrehívó szavainál is. Felvétel a kőszegi és sindatétényi missziós­­házakba. Az Isteni Ige Társasága missziós szerzetesrend ezen két missziósházába felvé­telt nyerhetnek a gimnáziumnak mind a nyolc osztályára olyan jó, jól tanuló és egészséges fiúk, akik az Isteni Ige Társasá­gában hithirdető papok akarnak lenni. — Érettségi bizonyítvánnyal jelentkezők azon­nal a rend noviciátusába nyerhetnek felvé­telt. — A felvételre vonatkozólag bővebb felvilágosítást nyújt a Szent Imre Missziós Szeminárium házfőnöksége, Kőszeg. A KIS JÉZUS KÖNTÖSE A JELENKOR

Next