Katholikus Néplap, 1861. január-június (14. évfolyam, 1-27. szám)
1861-01-31 / 5. szám
— 38 mindig szamarán ülve — hat szamarat vettem, s most csak öt van.“ — ,Légy nyugodt — felele kedves életpárja — te csak öt szamarat tudsz megszámlálni, én pedig hetet látok. Kisebb-nagyobb mértékben mindnyájan úgy vagyunk, mint Lukács. Mindenfelé keressük a boldogságot, pedig magunkban van. Éva, ki azt nálunknál bizonyosan nagyobb mértékben élvezhető, elátkozott almafán kereste. Hej ! a fáról boldogság helyett keserű csalódást szakasztott. Utána gyermekei hány ilynemű almát szakasztottak ? A boldogság nincs sem jobbra, sem balra; az nincsen sehol, vagy inkább mindenütt, ahol mi vagyunk. Nincsen sehol, mert azt semmiféle teremtmény nem adhatja nekünk; mindenütt , mert bennünk van és tőlünk függ. Egyébiránt, édes Palim, erről szólunk még máskor is, mára legyen elég. F. T. Fővárosi É élet. I. Pest. Ellentét, a falusi élet, kirándulás és hazánk szíve; az áruló toll; párhuzam ; kérdések kérdése ; ott kezd, ahol elhagytad ; pesti lámpafény ; vágy a nagyvárosi élet után ; a számla; nota prima; ostornyél ; kis példa, dő tanulság. A fővárosi élet sokféleségét akarom rajzolni. Mielőtt azonban ezt tenném, szépen vissza kell térnünk emlékezetünkben a „Falusi levelek“re, azon egyszerű okból, mert azok írója óhajt a fővárosi életről szólani. Mily ellentét! mondod tán hangosabban is nyájas olvasó. Igaz, de figyeld meg, kérlek, szavaimat. Fölvilágosítást nyújtok. Míg a falu csendes magányába vonulva éltem, a falusi élet egybajairól csevegtem neked, néha oly dolgokról is, melyek a parlagi embert nagyon is közelről érdekelték. Először ígéretünkhöz képest jót, roszat elmondottunk, azt örvendve mutattuk be minden jó ismerőnknél, és számára az elismerés viruló gályáiból koszorút is fontunk; ettől minden jólelket megóvni siettünk, sőt, a hol lehete, irtogattuk is rögtön a megrovás éles fegyverével. E közben volt idő, midőn az erdők és ligetek homályából napfényre kívánkoztunk; a vetések zöldjét és az aranykalászok hullámzását társasággal óhajtottuk egy időre fölcserélni, s azért az apróbb házi s súlyosabb hivatalos gondokat egy jóbarát vállaira halmozva, kirándultunk a nagyvilágba, sőt édes hazánk szivét is fölkerestük, és oly dolgokat érintettünk igénytelen sorainkban, melyek a fővárosi életre vonatkozva, közérdekűek voltak, legalább ezzel hízelkedünk magunknak. És ha itt, vagy akárhol beléptünk a barátság és szeretet szűkebb, de mindig boldogító körébe, elmondottuk kendőzetlen magyar őszinteséggel, mit szívünk érzett; engedtük, hogy keblünk ezen világa minél dúsabban fakadhasson, virágozzék és illatot terjeszszen ... s midőn azt hittük, hogy hallgatagok és óvatosak vagyunk, áruló tollunk mindent, de mindent kicsevegett! Azonban hinni szeretem, hogy sorainkkal senkit sem sértettünk, nem bántottunk, senkit sem szomorítottunk meg, legalább szándékosan nem. Ekkor látjuk, hogy a „Falusi levelek“ még a fővárosi dolgokba is avatkoztak, habár óvatosan mindig : azért a nyájas olvasó nem rovandja föl bünül, ha most a fővár ősi életet rajzolván,néha-néha gondolataim a faluk magányába fognak tévedni s az ottani dolgokat a fővárosiakkal egybehasonlítani. Véleményem szerint e párhuzam fogja igazán feltüntetni egyiknek is, másiknak is jó és rosz oldalát. ... S ez vajmi szükséges is, miután a városi ember a falusinak csendes és szerinte túlboldog életét, ez meg annak jómódját, kényelmét ha nem irigyeli is, de titkon mégis óhajtja, s sóvárog utána. Meglássuk, mit irigyelhetünk egymástól! Még csak annyit elöljáróban , hogy e sorok íróját is a sors, hadd mondjam, az isteni gondviselés édes hazánk szivébe hozta, hol ő mig saját szemeivel látja s e tengernyi sokaság közé vegyülve átéli, átélnie kell a fővárosi életet, tapasztalatait följegyezgeti, hogy azokkal másoknak használjon, legalább egyben-másban. De bezzeg most jön a kérdések kérdése: hol kezdjük ? . . . Az egyszerű, de józaneszű magyar ember igy felelne : „Ha a dolog végére akarsz eljutni, kezd azt elején, vagy ha már benne vagy, folytasd, ahol elhagytad.“ Miért ne cselekednénk mi is ekképen? Követjük a jó tanácsot: elkezdjük ott, hol a „Falusi levelek“-et elhagytuk. A jó falusi nép köréből kilépve, s legyőzve a téli út küzdelmeit, mik alatt nem egyszer merült föl lelkemben az írásnak egyik intő helye ez időszakról, azonban nem akarva gyönge emberi észszel a jövő titkait találgatni, szilárd elhatározottsággal folytattam utamat. Legyen ez elég magamról. Ködös téli este volt, midőn Budára érkeztünk, átszabadulva a határvámon, hol az utassal a maguk módja szerint szoktak járni. Pest lámpafényben ragyogott át hozzánk és visszatükrözte magát a Duna még a fagytól be nem állt medrében. . . „Mennyi tenger szépség ! mily szerencsés, a ki itt lakhatik!“ — kiáltott föl fuvarosom, a falunak egyszerű fia; s én e hangokban nem csak a meglepetést hallom, hanem egyszersmind a megirigyelés kinyomatát véltem fölfedezhetni. Pedig ha tudta volna, hogy ez esti lámpafény hány rongyon akad meg naponkint; hány éhező vagy elsatnyult halvány arczra esik; hány emberi lénynek szolgál oly tettek kivitelére, melyeket még csak fölemlíteni is nehéz föladat; mondom, — ha ezt, és száz egyebet tudott volna, bizonyára nem nyíltak volna meg ajkai, nem mozdult volna meg szivében a vágy, a sóvárgás a nagy város után ! Az emberben a csodálkozás a lánczhíd látásánál, a kikötőben állomásozó gőzösök, a Dunapart, az óriási házak szemléleténél egyre fokozódott, és, hiszem, a kimondott szó nyomán a vágy, a sóvárgás és talán az irigyelés is. Helyre verődtünk. Egyik nagyobb vendéglőben kaptunk szállást. Mindenünk volt. Egész készséggel szolgáltak, és leszámítva némi várakozási kellemetlenséget, nem lehet e kifogásunk. Fuvarosom másnap egész dicsekedéssel szólt éjjeli helyünkről, még az emberséget is fölhozta. . . Azonban, midőn a számlát fölmutattam, olyan szavat talált mondani nagy meglepetésében, hogy azt ide nem jegyezhetem, de még maga is megsokalta, hogy előttem igy szólt, és azért nyomban meg is követett. Az első csalódás — gondoltam magamban — a falusi ember részéről, s rám nézve ,nota prima‘ (első jegyzés). Végezvén teendőinket, embereimnek annyi idejök maradt, hogy a legközelebbi utczákban legalább körültekinthettek. A helyre érkezők nem győzték elmondani a látottakat. . . De az véghetlenül beszontotta őket, hogy egyik ostornyelet akarván venni, ugyancsak kitartották árából! — Uram, mondá, otthon buszát is vágok magamnak, és pedig szebbnél szebbeket és egy fillérembe sem kerül. — Igen, mondom, János, mert ott az erdő ingyen adja; de Pestnek nincsen erdeje, s ha volna is, azt nem édes mindnyájunkévá tennék. Mert hiszen ez a tenger nép,ha ráeresztenék,egy nap alatt is elhozná onnét nem csak az apraját, de az öregét is, és aztán ismét megdrágulna az ostornyél. — Igaz! — felelé az ember és megnyugodott szavamon, de meglátszott rajta, hogy a csalódás falánkja ismét egyet szúrt rajta. Nagyon csekély valami, de a kis példa is foglalhat magában bő tanulságot. Átesvén ekkér a kezdeményezés nehézségein, könnyű lesz, legalább úgy véljük, a fővárosi életrajzát folytatni. A viszontlátásig! Garay Alajos: Balatonfüredi séták. XVI. Össze-vissza sétáltattam már a türelmes olvasót, megmutatván neki e tündérvidék nevezetesebb pontjait Füredről szanaszét. Most az egyszer, minthogy az idő úgyis szerfölött zordon — szabad legyen itthon maradnunk, de csak úgy, ha a „hidegkúti meleg szerénység“ szerénytelenné ezáltal nem válik , mit annál kevésbbé remélünk, minthogy jelen közlésünkre kívülünk nincs senki, aki vállalkoznék, s így minket jelenleg erre némileg az erkölcsi kényszer hajt, akarván, hogy a hitélet évlapjain mi is, egy kis hézagba szorítva, éljünk.