Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1973 (80. évfolyam, 1-50. szám)
1973-01-28 / 4. szám
★ * ★ HONTALAN MAGYAR KULTÚRA A dicsőség fele a komáé - innen Demecséről írta: Ferenczy Zoltán AZ, HOGY A KARÁCSONY SZENT NAPJA előtti időben a férfi embernek immár kevés dolga van a ház körül, onnan van, hogy ők előre dolgoznak a fehérnép keze alá. A disznóölés hetekkel előbb volt, az ünnepi bor már régen lefejtve áll a házi pincében, és az egy s más dolgok is készen állnak. így aztán marad idő bőven az esti beszélgetésre, melyre ez esztendőben volt is nagy szükség a faluban, mert a nagy megtiszteltetés, mely Mihály, az öreg káplár révén érte a falut, már bizonyossá vált. Mihályt mindenki az „öreg káplár" néven ismerte inkább, mint hogy rendes becsületes nevén hívták volna, amit apjától, a régen elhalálozott idősebb Zsíros Mihálytól örökölt. Ezen nevezetes este — mely alig néhány nappal volt előbb, mint a kis Jézus születése napja —, is úgy kezdődött, mint a többi hétköznap, de napközben aztán megváltozott. Valami hír jött, amit a jegyző úr először a kezében levő levélből csak úgy futtában olvasott, aztán felállt a falu egyetlen jóállapotú íróasztalától, és a segédjegyző, meg az írnokok előtt, ujjait csettintve, csak ennyit mondott: — Teringettél! A jelenlévők tudták azonnal, hogy valami nagy dolog lehetséges a levélben, de az igazságot nem sikerült szóról-szóra megtudni, mert a jegyző úr a levelet, mely a fővárosból érkezett, rajta szentkoronás, címeres, nagy pecséttel, ami már magában is szokatlan volt a faluban, szépen összehajtva az asztala fiókjába tette, rázárván a kulcsot. Aztán hirtelen jött sietéssel vette fel a mindenki által jól ismert téli kabátját, és az előszobában, a várópadon üldögélő kisbírónak csak ennyit mondott: — A Zsíros Mihály gazduramhoz mennék! Hogy a jegyző úr ezt mondta, meg az, hogy az „öreg káplárból" gazduram lett, ez rendkívüli volt, de egyben érthetetlen is. Mármint azok előtt, akik nem igen jártak a zúghelyi nagykorcsmába. Mert a „történet” Zúghelyen, melynév már maga is mutatja, hogy ha bármilyen szép is lehetett, a helység nem esett a világ körforgalmába — ott tisztázódott. ★ EBBEN A NEVEZETES HELYSÉGBEN volt egy bizonyos régi sarokasztal, ahol csakis az avatottak ülhettek, azaz mindazok, akik már régi idő óta hallgatták az „öreg káplár”, azaz Zsíros Mihály gazdáram elbeszéléseit a nagy világháborúiból, mely 1914- ben kezdődött, de Mihály szerint gyalázatos csúfsággal végződött. — Mert azt tudják, ugye, kentek, — igy szokta kezdeni, — hogy mi amerre jártunk, mindenütt győztünk az ellenség felett. És ilyenkor aztán már mindenki tudta, hogy ezután következik Mihály bácsi csodálatos harcainak valamelyike, amit vívott előbb a szerbekkel, majd később és főként a „taljánokkal". Mihály nem egyedül volt a háborúban, hanem vele volt még a „koma” is, akit minden elbeszélés előtt bemutatott a jelenlévőknek. Ez mindennap majdnem megismétlődött, így aztán nem volt már a faluban senki, aki ne ismerte volna a szomszéd községbeli, azaz Demecséről való Nagy János molnárt, aki emellett még „őrmester" is volt, de már régen elhalálozott, az elbeszélt nagy harcok egyikében szerzett nyavalyában. Ez a bemutatása a ,,komá”-nak állandó emlékezés volt, és mindig egyforma kézmozdulattal történt. Azaz Mihály jobbkezének mutató ujjával bal válla fölött hátrabökött ezen szavak kíséretében: — A komával vótunk, innen Demecséről, tudják kentek, hogy ő volt az őrmester, hát nekem csak „koma” maradt. A fenti, nevezetes napon sokkal többen ültek a sarokasztalnál, azt is lehetne mondani, hogy szorongtak, mert Mari néniről mindenki tudta, hogy neki különleges képessége van, már ami a „hallást” illeti és éppen ott volt Zsiroséknál, mikor a jegyző úr kettesben bevonult a „tiszta szobába” ■— beszélgetésre, amiből Mari néni annyit tudott csak kivenni, hogy az „öreg” káplárt valami nagy kitüntetés érte. No, hát erre volt kíváncsi ezen az estén a falu hivatott férfi népe, és az asztal mellé még egy új széket is állítottak, hogy az immár „gazdáram” jobban beszélhessen. ★ MIHÁLY MEG, mint mindig, csak úgy tempósan sétált az asztal felé, erre is, arra is mondván egy „Rendnek is”-t az adjon Istenre. Megállt az asztalnál, kivette a zacskót meg a pipát, azokat letette a pohár mellé, aztán leült és a suját vállairól hátralökte a szék támlájára. A pipatömés mindig akkurátus dolog volt, de most még inkább és mikor felizzott a parázs a rézkupak alatt, akkor Mihálynak már kezében volt a teli pohár, — Isten, isten mindenkinek — mondta, és a nagy bajusz alatt majdnem egészen eltűnt a kis pohár. Egy korty volt az egész, és az idetartozó torokköszörülés után Mihály szólalt meg először.— Hát kentek körül mi véna? — Mink valahogy megvónánk, ezen ádventi időben — szólalt meg Vékony László, a helyi kövér hentes, — de hát csak megkérdeznénk, hogy mi az igazság Mihály bácsi körül? A hentesnek ilyen egyenes és tárgyra térő kérdése is mutatta, hogy az izgalom óriási és nincsen idő halogatásra, a titkot szeretnék tudni a faluban. (A Keszeg Pali felesége lelkére kötötte az urának, hogy azonnal, amint valami részletet megtud, azonnal menjen ki a kerti illemhelyre, ahol a gyerek már várja, mert neki kell elsőbben megtudni az asszonyok közül a nagy „titokzatosságot”.) Közben Mihály újból torkot köszörült és nagy koppanással letette a pipát a szájából, amit előbb kétszer-háromszor jól megszívott. — Tudják bentek, hogy nekem van egy kis érmem, — kezdte el Mihály a nagyon várt magyarázatot, — olyan kisebbféle, de aranyból van. No, hát ekkörül jár a dolog. A rövid mondatot nagy csend követte, senki nem értett a mondott szavakból semmit, csak Luca Pista lökte meg szomszédját és igen halkan súgta neki: — No, látja, baj van a sok hősi mese körül, tán nincs is neki az az érme ... De ezt a megjegyzést elnyomta a többség moraja, mely egyöntetűen úgy hangzott: — Láttuk, láttuk. És ez igaz is volt, mert a hősök ünnepén egyszer egy évben Mihály ezt fel szokta tűzni az ünnepi kabát hajtókájára. — Aztán ezzel a szép éremmel vana valami? — kérdezték többen is. Mihály előbb felcsapta a pipa rézkupakját, és megnézte a kialudt dohány maradékot, és csak aztán felelt. — Hát valahogy így, mert ezt kérdezték „onnan" is abból a magas irodából s nekik is megírta a jegyző úr, ahogy azt én néhány hónapja elmeséltem neki. — Aztán kend mit mesélt a jegyző úrnak ?—, kérdezte Luca, aki nehezen hívő ember volt. Mihály felnézett az asztal fölé, sóhajtott egyet, s aztán hátradűlve a székén belefogott az esti beszédbe: — IGEN ÉRESEK VÓTUNK, mindketten a „komával”, aki szegről-végről rokonom innét, Demecséről — és itt hátrabökött —, aki ugyan az őrmester vót, de hát nékem csak mégis koma maradt, aztán mondom én, hogy jó vóna egy kis meleg a gyomorban, mer hogy több, mint egy hete nem vót meleg kanál a kezemben. Majd így folytatta tovább . . . — Fent jártunk a tálján hegyek, között. Karácsony közelgett, olyan vót a köd, hogy az orrunkig ha láttunk, minden vizes vót csontig, de menni kellett. És mi mentünk együtt az őrmesterrel, már mint a „komával”. Aztán csak egyedül maradtunk mi ketten a nagy ködben. Na, mondja is a koma, hogy ez aztán szép dolog, hát erre visz engem kend? — Kend az őrmester, koma, — válaszoltam neki, és így aztán ő járt elől — egy jó ideig, csak mentünk a ködben, ki tudja merre jártunk már, mikor egyszer csak úgy süppedt a lábunk alatt a főd. No, hát ennek már fele sem vót tréfa, mert lépésről-lépésre rosszabb lett. Szuszogott is az őrmester, akit hát nagyon megsajnáltam, mivel, hogy a komám is vót. De hát már kötésig jártunk a dágványba, és akkor kapaszkodtunk meg egy nyúló ágba. Ahogy leültünk nagy lihegve, mer hogy a ködtől még levegőt sem igen kaptunk, hát ahogy kapkodom, érzek ám én egy nagyon fáin szagot. Éls mert szipogok, kérdi az őrmester komám. — Rend is érzi, káplár? No, ebből mindjárt tudtam, hogy mérges a koma, mert csak olyankor szólított rangomnál fogva . . . — Igenis, érzem, őrmester úr — feleltem, hogy kibékítsem. Aztán körülnéztünk, és a nagy fa alatt nem is olyan nagyon mélyen lent a völgyben oszlódott a köd. — A kocsikon talján konyha van — mondja a koma — ember meg van vagy tucatnyi.. . Aztán már szó sem vót több, mert nagyon megkívántuk azt az ételt... Jól is laktunk .. . És az elhangzott szavakat mély csend követte, a borozók várták a további történetet, még Keszeg Pali is elfelejtette az asszonyt, mikor Mihály újból megszólalt: — Hát aztán ezért van az az arany ókor a mejyemen. Kisvártatva hangzott újból a kérdés: — Hát erre mit válaszoltak a jegyző úrnak onnan felülről? Mihály felállt az asztaltól, csakúgy mint katona korában, zsinóron a kezekkel mondta: — Alighanem a kormányzó úr engem "vitézzé fog avatni. ★ A NÉMA CSÖNDET csak percek múlva törte meg a zsongás. Keszeg kirohant az ivóból. A kövér hentes meg csak dadogta a többiek felé: — Vitéz lesz az öreg káplárból! — Nagy megtiszteltetése ez a falunak, — tette hozzá a kisbíró, akinek ugyan nem volt helye az asztalnál, de hát ilyen percekben ki törődött ezzel. A nagy meglepetésből elsőnek Birkás Gábor tért magához, — nem hiába volt vagy 20 évig bíró, — és ezt kérdezte: — Aztán kend örül-e ennek, Zsíros uram? — Én örülnék igencsak, — válaszolt Mihály, — de a dicsőségből csak a fele vóna az enyém. — Hogy hogy? — Mer hogy tudják, az őrmesterem, aki nekem komám vót innen Demecséről, szinte nagyon megkívánta azt a fene tálján kosztot... Amikor Lőrincze Lajos az akadémiai nyelvfelelős Clevelandben járt, Eszterhás István Lőrincze előadása után felszólalt és miután hangoztatta, hogy a szomszédállamoknak adott magyar milliók között kellene a magyar nyelvet gondozni, védeni, ápolni és megkérdezte, ezt miért nem teszik Lőrinczéék? Most lélegzetállítóan izgalmas jelentést közlünk arról, hogy mit talált Ungvárott, Kárpátalján egy magyar pedagógus, akit a Szovjet meghívott magyar nyelv és irodalom kurzus tartására. A HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ-ban a debreceni pedagógus, Nagy János megírta, milyenek az ungvári, tehát a Szovjetuniónak adott Kárpátalján élő mai magyar fiatalok. (Kárpátaljai jegyzetek [2.] Egyetemi hallgatók.) Nézzük beszámolójának ezt a részét először: Milyenek az ungvári fiatalok? „Az egyéves évfolyamok hallgatóinak a száma húsz. Az alsóbb évfolyamokban ennek fele levelező. A hallgatók többsége lány. Milyenek az ungvári fiatalok? A holnapi nevelők? 1968-ban már néhány órán át beszélgettem ungvári egyetemi hallgatókkal. Debrecenben Ady-óráimon vettek részt. Lelkesek, érdeklődők, öntudatosak, szerények, tanulékonyak. Felelősséget éreznek a magyar kultúra terjesztéséért, a magyar nyelv tisztaságának megőrzéséért. Petőfi-termükben úgy figyeltek óráimon, hogy az idő múlását sem vettük észre. Előadásaim anyagát sajátuknak érezték. Petőfiről, József Attiláról, az irodalomtanítás új módszereiről, a verselemzés hasznos módjairól, a nyelvi és az irodalmi óra kapcsolatáról, a szocialista irodalomtanár jellemzőiről beszéltem nekik óráimon. Előadásaim után nem akartak kérdezősködni. Nem is lett volna rá időm, mert a következő programom azonnal kezdődött. Meghívtak egy kollégiumi estre. Itt aztán „végehossza nem lett” kérdéseiknek. S mennyire igaz az, hogy a kérdés mindig jobban jellemzi az embert, mint a felelet! A kérdés sokkal hívebb tükre az ember egyéniségének, gondolkodásának, ízlésének és tudásának, mint a válasz. A beszélgetésnek csaknem állandó témája a magyarországi irodalmi élet volt. A tegnapi és a mai írók értékelése, munkássága. A mai magyar irodalmi élet értékrendje. A hallgatók értékelése sokban hasonlít a miénkhez, a debrecenihez.” Még mindig pazarolják a költőket? Elzárt helyzetükből következik, hogy a mai magyar irodalomból csak azokat ismerik, akiket a magyarországi diktatúra terjeszt. Akiket elhallgattattak, elhallgatnak, száműzetésbe kergettek, nem ismerhetik. De még így is megsejtik a diktatúra három ,,T”-s irodalmi gyalázatát. Ezt Nagy János jelentése így mondja el: „Mi él még ma is bennem az éjszakába nyúló beszélgetésből? Különösen jól ismerik és szeretik a XX. századiak közül József Attilát, Radnóti Miklóst és Szabó Lőrincet. Illyés Gyulát tartják a legnagyobb élő magyar költőnek. Veres Pétert ők is Péter bácsinak nevezik. Megható hangon beszéltek Váci Mihályról. Amikor meghallották, hogy leveleztem Vácival, mindenki meg akart tudni valamit róla. Kérdéseikben féltés és szeretet fogalmazódott meg. «Ha tudták, hogy beteg, miért engedték el végzetes útjára?» «Még mindig költőket pazarló nemzet a magyar?»” A meghatározás így jó: a mai államhatalom pazarolja a költőket. Azonban nem a nép, hanem az állam, amelynek ugyan nincs sok köze a magyar néphez. Magyartalannak tartják vári magyar egyetemi hallgatók. Ragaszkodnak anyanyelvükhöz és a magyar irodalomhoz, de érzik, hogy a diktatúra nem magyar. És amit közöl feléjük, az sem magyar és ahogy mondja, az is magyartalan. Íme: „Rendszeresen vásárolnak magyar könyveket. Egyéni könyvtárt gyűjtenek. Nézik a budapesti televíziót, hallgatják a rádiót. A Fekete város adásai mindenkinek nagyon tetszettek. A Rózsa Sándor nem. A «Röpülj, páva!» műsorai után népdalokat dúdolgattak, énekeltek. Ha hazamentek falura, mindig hoztak magukkal egy-egy szép népdalt. Miért nem mutatta, mutatja be a Magyar Televízió rendszeresen és gyakrabban azokat a magyar írókat, akiket az iskolában tanítanak? Miért nem láthatták többször Tamási Áront, Szabó Pált és Veres Pétert? Miért nem szerepeltetik többször Illyés Gyulát és Németh Lászlót? Nem tetszik a hallgatóknak — ezzel a véleménnyel Beregszászon is többször találkoztam — a Magyar Televízió nyelvi liberalizmusa. Miért engednek a képernyő elé olyanokat, akiknek hangképzését és hangsúlyozását már a kisdiákok is magyartalannak, helytelennek tartják? Miért szólaltatnak meg olyanokat a televízióban, akik a nyelvi érintkezés szabályait nem ismerik? Többszöri kérésemre példának többen a Humoristák klubjának egyes szereplőit emlegették. Kievben nem láthattam a műsor egyes adásait, de annyira egyértelműen, annyira hevesen érveltek, bíráltak, hogy el kellett fogadnom állításaikat.” A magyar kultúra értékeivel Milyen forróságot kelt az ungvári riportnak ez a része, amely leszámol ezeknek a magyar ifjaknak erős anyanyelvi öntudatáról és hivatásérzetéről, amellyel felkészülnek a magyar kultúra terjesztésére a kárpátaljai magyarságot elnyerő Szovjetunióban. A debreceni pedagógus önkéntelenül elszomorodik a riportban és összehasonlítást tesz köztük és a magyarországi egyetemi hallgatók között: „Nyelvre hangosságuk érthető. A magyar nyelv jelenti számukra a mindennapos kapcsolatot anyanyelvi kultúrájukkal, Magyarországgal, öröm volt tapasztalnom: tudatosan készülnek a nevelői munkára. Tanítani szeretnének. Nevelni. Nemzedékeket gazdagítani a magyar kultúra értékeivel. Helyzetük is magyarázza: több bennük a lelkesedés, mint a legtöbb magyarországi társukban.” És itt ki kell egészíteni a cikkírót. Az ungvári fiatal magyarok nehezebb helyzetben jobb magyarok, mint a magyarországiak. Érzik is és tudják is ezt.Érzik a Magyarország felett uralkodó diktatúra, a Kádár-diktatúra cinkos gonoszságát, amellyel el akarja még a létezésüket is feledtetni Magyarországon. Az egyik szegedi skandalum, amikor a szegedi egyetemi hallgatók nem tudták, hogy a székelyek milyen nyelven beszélnek (a Für-tanulmány), megismétlődött ugyancsakSzegeden velük is. Nagy János így számol be erről cikkében: „Ezért is csodálkoznak azon, hogy Magyarországon nem tudnak létezésükről. Szegeden az egyik oktató oroszul (!) akart nekik előadást tartani, s amikor meghallotta őket ízes magyarsággal beszélni, nem akart hinni a fülének.” Anyanyelvünk a pesti televízióban A kárpátaljai egyetemi hallgatók üzennek Budapestre: “Miért engednek a képernyő elé olyanokat, akik magyartalanul beszélik a magyar nyelvet?” Eszterhás Istvánnak igaza volt, amikor Lőrincze Lajosnak, a nyelvtudósnak azt ajánlotta Clevelandben, hogy először a szomszédállamoknak adott magyarság anyanyelvét védelmezzék, erősítsék. Meg aztán , hogy azoktól tanuljanak. Csodálatos, milyen biztosan érzik ezt az ing- A magyar nép humora Igazság az álom? Volt egyszer, tél nem volt, hetedhét országon is túl, a rézhegy mellett éldegélt két ember: Kiskanász meg Nagykanász. Ahogy a nevük is mondja, kanászok voltak mind a ketten. Ott legeltették a disznókat a pusztán. Történt egyszer, hogy elfogyott a menázsijuk. Mikor már két nap telt el, hogy semmit sem ettek, mondja Nagykanász: — Ej, te Kiskanász, enni kéne valamit, mert így éhen halunk! De épp, hogy kimondotta, arra szaladt egy szép kövér kismalac. — Nosza, ugorjunk utána — mondta Kiskanász. Úgy is lett. Megfogták, leszúrták, megsütötték. Igen, de hogy osztozkodjanak meg rajta! Azt mondja Nagykanász: — Tegyünk próbát! — Tegyünk, de hogyan? — Azt mondom én, azé legyen a malac, aki szebbet tud álmodni. — Jól van — egyezett bele Kiskanász. Hát lefeküdtek. Eltelt egy kis idő, s Nagykanász elaludt. Kiskanászt meg csak kerülgette az álom, nem tudott aludni az éhségtől. Egyszer aztán felkelt, gondolta, már mindegy, lesz, ami lesz, ő bizony nem vár reggelig, megeszi a malacot. Úgy is lett, megette. Aztán meg jóízűen elaludt. Reggel, amikor fölébredtek, azt mondja Nagykanász: — No, halljuk, Kiskanász, mit álmodtál! Azt mondja erre Kiskanász: — Téged hívnak Nagykanásznak, téged illet az elsőbbség, mondjad te elébb! Nagykanász erre rákezdte: — Hát bizony én gyönyörűt álmodtam! A király asztalánál ebédeltem. Sok ételital volt előttem. A király csak kínálgatott, én meg csak ettem, ettem, meg ittam, amennyi belém fért. Hát te mit álmodtál? — Hát én pontosan azt, amit elmondtál, hogy a királynál ebédelsz. Majd, amikor láttam, hogy mennyi sok finom étel meg ital van előtted gondoltam, hogy te most úgyis jóllaksz, így hát megettem a malacot.