Pszichológia 23. (2003)

2003 / 1. szám - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: Érzelem és identitás

Természetesen senki sem nyilvántotta haszontalannak vagy szükségtelennek az affektív (és a motivációs) folyamatok vizsgálatát. Csak éppen más irányokhoz tapadt a korszellem és ennek hatására a kutatók figyelme. Ennek végső - talán tudatosan nem is mindig reflektált - okai a pszichológia általános helyzetében vagy - mint mondani szokás - „időszerű kontextusában” gyökereznek. A behaviorizmus meghaladásának él­vonalában a kognitív pszichológia (majd a „kognitív tudomány”) képviselői masíroz­tak. Az új paradigma (az információ-feldolgozási elmélet) ígéretes távlatokat nyitott. S a látványos sikerek nem is maradtak el, ezek pedig magukhoz vonzották a tehetséges fiatal kutatók új és új csoportjait. A hagyományos személyiségpszichológia a versengő áramlatok és irányzatok meddőnek látszó konfrontációiban elbizonytalanodott, kör­vonalai felpuhultak és elmosódtak. A szociálpszichológia és a kognitív pszichológia frigyéből születtek az előbbi leglát­ványosabb és máig érvényes felismerései: a kognitv szociálpszichológia egész jelen­ségköre, a kognitív disszonancia eszméje, az attitűd-elmélet, a kognitív én-pszicholó­gia és számos más vívmány. Az érzelmek kutatása viszont ez idő tájt alig haladt előre; erről mind több egybehangzó szó esik. Arnold (1960) nagyigényű kezdeményezése alig keltett közvetlen visszhangot, viszont annál több szó esett róla a közelmúltban. A motivációs folyamatok sem váltottak ki közérdeklődést, eltekintve egyes sajátos kérdésektől, mint például a teljesítménymotiváció kutatása. A korszak szociálpszichológiájában - akárcsak a társadalomtudományok más tája­in - dívott a „túlszocializált emberkép” látomása, amely vitathatatlan szemléleti tám­pontnak tűnt fel. A kognitív térhódítás nemigen tudott mit kezdeni a mélylélektani tradícióval, ezért az valahol a kísérleti pszichológia tartományán kívül volt fellelhető. A biotudományok nagy hulláma, amely az etológiától kezdve a szociobiológián át a genetikáig - majd ezek nyomában az „evolúciós pszichológia” víziójáig - ívelt, ugyan­csak sajátos reakciót (alternatívát és új paradigmát) képviselt válaszként a kognitív forradalomra. A neurofiziológia látványos eredményei s az elme-elmélet körüli viták ugyancsak új távlatokat nyitottak a kísérleti pszichológia előtt. Valahol a 70-es és a 80-as évek fordulója táján összegződtek azok a változások, amelyek fokozatosan megnyitották a pszichológia „posztkognitív” korszakát. Ennek egyik jellegmeghatározó, markáns vonása volt az affektivitás kutatásának fellendülése. Ez a korszak semmit sem vetett el a „kognitív forradalom” vívmányaiból. Sőt, egyben­­másban visszanyúlt korai kezdeményeihez az információfeldolgozási modellt pedig új területekre (egyebek közt az érzelmek kutatására) is kiterjesztette. Emellett új ér­deklődési irányok és kérdésfeltevések is születtek, új integratív felületek alakultak ki, így ívelt fel az én-pszichológia s az identitás kutatásában is az érzelmek iránti érdeklődés, különösképpen pedig a tudás és az érzelem (a kogníció és az affektus) közötti bonyolult kölcsönhatások vizsgálata; erről módunk lesz még bővebben is szólni. De felmenőben van a motivációs folyamatok kutatásának árfolyama is, akárcsak a kultúraközi vizsgá­lódásoké, amelyek megkísérlik pszichológiailag konkretizálni a kulturális viszonyla­gosság határait, s így módot adhatnak alapvető szemléleti kérdések megvitatására (a pszichikus történések és folyamatok egyetemessége, illetve kultúra sajátos jellege).

Next