Vid József szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 28. évfolyam (Budapest, 1941)

13-24. szám tartalomjegyzéke - Tárca - Kinizsi Andor: Díszvacsora

Tollheggyel Müller Antal képviselő és fővárosi bizottsági tag sok port fel­vert ügye a bírósági ítélettel végleg elintéződött. Szomorú tanulságai azonban itt vannak és ott maradnak, főként azok számára, akik a keresztény közélet irányítására hivatottak. Müller Antal közéleti szerepeltetése ellen ugyanis komoly katolikus körök már régen szót emeltek. Ha nem is azon a címen, amiben most a bíróság hozott elmarasztaló ítéletet, hanem más komoly világnézeti és erkölcsi meg­gondolások alapján. Sajnos, süket fülekre találtak. Nem látták be, hogy az erkölcsi épség a tömegek szemében a közéleti szereplés számára is elengedhetetlen követelmény s hogy az egyik etikai botlás könnyen hozza magával a többit is. Müller Antal sem tudott megállni a lejtőn és az Egyház törvényeivel való konfliktusa után eljutott a közéleti összeférhetetlenség felháborító megsértéséig. A csalódott közönség azonban joggal kérdi: szabad volt-e ezt az embert a kereszténység lobogója alatt szerepeltetni? Mikor veszik már észre, hogy a kereszténység mint politikai jelszó semmit sem ér, de mint alkotó erő hitvallásra és erkölcsi parancsok teljesítésére köte­lez? Mégpedig elsősorban azokat, akik közéleti érvényesülésüket a kereszténység hangoztatásának köszönhetik. * Amiről régóta suttognak, az értelmiségi kormánybiztos meglepe­tésszerű intézkedése kapcsán a legteljesebb nyilvánosság elé került. Internáltatott ugyanis néhány zsidó filmest, hogy a magyar film­gyártás körüli lehetetlen állapotoknak legalább erről az oldalról véget vessen. A közleményekből aztán kiderült, hogy a törvény által elvileg eltávolított és igen rosszemlékű zsidó filmesek gyakorlatilag tovább működtek és keresztény strómanok útján tovább folytatták a magyar film befolyásolását, megkötését, illetve kisajátítását. Az egyik a forgatókönyveket írta tovább rendületlenül, mert könnyen érvényesülni és keresni akaró keresztények nevükkel fedezték, a másik a tőke, a rendezés, a reklám, a kölcsönzés és egyéb kérdéseket intézte hasonló módon. Nyílt titok volt ez, amit azonban csak szakma­beliek bizonyíthattak volna, azok azonban hallgattak a részesedés, az anyagi előny és a „kéz kezet mos" elve alapján. Nem tudjuk e pillanatban, hogy a részletek nyilvánosságra fognak-e kerülni mind; de ha igen, sok meglepetésben és keserű csalódásban lesz még része a közönségnek! Ezért nem tud a magyar filmgyártás még most sem kibontakozni s ezért ne csodálkozzék a közönség, ha az állítólagos nagy magyar filmsikereknek ma sem tudnak örülni a helyzettel isme­rősök s a komoly keresztény kritikusok és nagyon is óvatos fenn­tartással élnek az egész magyar új filmgyártással szemben. Az értel­miségi kormánybiztos erélyes intézkedése most lerántotta a titok egy részéről a leplet. De ez a feladatnak csak egyik része. Ki kell nyitni erőszakkal a magyar filmgyártás összes területeit az új keresztény tehetségek előtt. Oda kell engedni őket, hogy a szakmai részeket megtanulhassák és kikísérletezhessék. S ha talán eleinte még hibázni is fognak és gyöngék lesznek, a jövőre nézve mégis biztatóbb, mint ez a stróman-rendszer és megkövesedett tehetetlenség. • A Népszavában olvastunk egy cikket valami ifjúmunkástól, aki így fakadt ki az irodalmi termelés bizonyos rétegei ellen: „Legyen már elég a ponyvából!" Az ifjúmunkásnak ugyan­ezt az elkeseredett felkiáltását elsősorban saját pártjához kellett volna intéznie, mert az honosította meg a politikai, gazdasági, történelmi, társadalombölcse­leti, világnézeti s nem utolsó sorban az irodalmi ponyvát. De mind­ezeken túl az őszinte kitörésen érdemes magasabb síkon is eltűnődni. A magyar intelligenciában mint valami tengeri kígyó vonaglott hosz­szú éveken át a vita az irodalom és a ponyva körül s valljuk meg őszintén, hogy eldőlt elméletileg és gyakorlatilag is a ponyva javára. Ma már a magyar intelligencia nemhogy szégyenkezve és bújva, de tüntetőleg olvassa a ponyvát s a legtöbbször még cím szerint sem vesz tudomást a művészi értékű irodalmi alkotásokról. Sőt népnevelői köröknek is már egyetlen vágya csak a ponyva néminemű feljaví­tása. Nem furcsa, hogy amikor magas körök is a ponyvagyártók közé telepednek, egy szociáldemokrata ifjúmunkásnak kell felkiáltania. Elég volt már a ponyvából!? • Az „Ünnep" című képes irodalmi folyóiratnak Bethlen Margit, a volt miniszterelnök felesége a szerkesztője. Hogy lapjának meny­nyiben van köze az irodalomhoz és az irodalmi ízlés fejlesztéséhez, arról most nem beszélünk, hiszen ezen az egész vonalon olyan hanyat­lás van, amely párját ritkítja az irodalom történetében. A grófnő szerkesztőtől azonban legalább annyit elvárhatnánk, hogy előkelő származása s magas közéleti pozíciója miatt az erkölcs és a jóízlés határait tiszteletben tartsa és tartassa. Nagy megbotránkozással lát­juk azonban, hogy ez nem történt meg. Ezévi 18. számában például két oldalt betöltő képeket hoz egy külföldi kiállításról s a kilenc kép közül öt teljesen meztelen emberi testeket ábrázol. Enyhén szólva ordít a nuditás s az emberi test rosszul értelmezett kultusza. Egy tárlaton a többszáz műtárgy között elveszhetnek az ilyen dol­gok, vagy a műértők előtt képviselhetnek akár művészi értéket is, de így két oldalon összesítve és a nagyközönség, a családok számára odadobva, föltétlenül pornográfia, illetve az érzékek csiklandozása. Szomorú és megdöbbentő valami, hogy bizonyos körök számára a művészet mindig csak kalózlobogót jelent, amely alatt érzéki vágyai­kat szabadon portálhatják. * Többször volt már alkalmunk a faji kérdésekben járatlan nyilas köreinket, főként a „Magyarság" című napilapot értelmetlenségeikre vagy túlzásaira figyelmeztetnünk. Úton-útfélen ennek a kérdésnek feszülnek neki és boncolgatják a hozzá nem értés vagy szolgai szaj­kózás kétségbeejtő mohóságával. Azért most szörnyen meglepett bennünket, amikor a Magyarság magas lóra ülve Bajcsi Zsilinszky Endre parlamenti fejtegetéseit igazítja helyre, amelyeket a magyar­finn és török nemzettel kapcsolatban a lovas nomád fajról és kultúrá­ról ejtett. Többek között ezeket írja: „A fajkutatás kényes és nehéz tudományára vár ez a feladat. De viszont ez ma már pozitív tudo­mány, akár az agrokémia vagy a geológia. Csak éppen hogy tudo­mány s ezért a tudósok mestersége ez s nem a kis emberek tudo­mánya! De nem is a költők, romantikus szép lelkek és felsegek között járó álmodozók könnyű vadászterülete!" A recept valóban kitűnő, mi csak annyit fűzhetünk hozzá, hogy ezt a receptet első­sorban annak kell megtartania, aki írta. Medice, cura te ipsum! * Megindult az országos és minden irányú akció a Katolikus Akció részéről a vasárnap megszentelése érdekében, örömmel állapítjuk meg, hogy mindenütt megértették, ahol a nemzet igazi érdekeit nézik és képviselik. Különösen jól esett a Hangya kiadásában megjelenő képes hetilapnak, a „Kévé"-nek az állásfoglalása, mely nemcsak egy­szerűen visszhangot ad a Katolikus Akciónak, hanem a következő megszívlelendő reflexiókat is hozzáfűzi: „A mozgalomnak egyik körlevelét olvastam, amikor legutóbb vidékre utaztam egy vasárnap megtartott gazdagyűlésre. Mindjárt felmerült bennem a gondolat, vajjon szükség van-e arra, hogy gazdagyűléseket, de különösen poli­tikai gyűléseket vasárnap tartsunk meg. Nem vitatható ugyanis, hogy az ilyen gyűlés megtartása esetén annak érdekében sokaknak kell dolgozniok. Soffőrök, teremszolgák, ruhatárosok stb. mind rendelke­zésre kell hogy álljanak... Ugyanezen az úton, amikor a gazda­gyűlésre menve az országúton haladtam, vadásztársaságot láttam. Nagyszámú hajtó igyekezett a vadászok mulatságát teljessé tenni. Felmerül a kérdés, várjon megéri-e azt a néhány fillért, amit a hajtó keres, az, hogy a vasárnapi istentiszteletet elmulasztja? Szabad-e szórakozás céljaira mások munkáját vasárnap igénybe venni?" * Az „Úrvezető" című autós szaklap november 17-i számában „Apró bölcseségek" cím alatt a következő nagy szamárságok jelentek meg: „Az igazi kereszténységet nem hirdetni és hinni, hanem gya­korolni kell. — A legtöbb igaztalan és képmutató hűséges templom­látogató is egyben. " Mennyivel szebb volna egy földi paradicsom a földöntúlinál." Hogy egy szaklapnak, amelyik motorokkal, gumikkal és közlekedési szabályokkal foglalkozik, mi szüksége vagy egyáltalán mi köze lehet a vallás kérdéseihez, teljességgel érthetetlen előttünk, hacsak nem jutott eszébe valami őrült úrvezetőnek a gázolásért leült börtön magányában ilyen irányú kérdést intézni a szerkesztőséghez. Még gondolatnak is vagy feltevésnek is képtelenség, hogy gazdasági vagy technikai szaklapok részéről érje a becsületes, meggyőződéses olvasókat vallási sérelem, illetve alpárian durva sértegetés. Ez olyan visszaélés a szaklap jogával, amit enyhén aligha lehet minősíteni s csak a szerkesztő tudatlansága vagy rosszakarata számláján lehet elkönyvelni. Hát így gondolkodnak ezek az urak, akik most az autó­nál és a guminál, a szerkesztőségi asztaloknál és a vezérigazgatói székeknél a jó pozíciókat foglalják el vagy akarják elfoglalni azon a címen, hogy keresztények? A konc kell a kereszténység címén, de a kereszténység maga már nem kell? Miután a földi paradicso­mukat már megtalálták, a földöntúlira fognak nyelvet öltögetni? Szegény kis nyomorékok, akik már apró bölcseségüket is csak az 175

Next