Vid József szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 28. évfolyam (Budapest, 1941)
13-24. szám tartalomjegyzéke - Tárca - Kinizsi Andor: Díszvacsora
Tollheggyel Müller Antal képviselő és fővárosi bizottsági tag sok port felvert ügye a bírósági ítélettel végleg elintéződött. Szomorú tanulságai azonban itt vannak és ott maradnak, főként azok számára, akik a keresztény közélet irányítására hivatottak. Müller Antal közéleti szerepeltetése ellen ugyanis komoly katolikus körök már régen szót emeltek. Ha nem is azon a címen, amiben most a bíróság hozott elmarasztaló ítéletet, hanem más komoly világnézeti és erkölcsi meggondolások alapján. Sajnos, süket fülekre találtak. Nem látták be, hogy az erkölcsi épség a tömegek szemében a közéleti szereplés számára is elengedhetetlen követelmény s hogy az egyik etikai botlás könnyen hozza magával a többit is. Müller Antal sem tudott megállni a lejtőn és az Egyház törvényeivel való konfliktusa után eljutott a közéleti összeférhetetlenség felháborító megsértéséig. A csalódott közönség azonban joggal kérdi: szabad volt-e ezt az embert a kereszténység lobogója alatt szerepeltetni? Mikor veszik már észre, hogy a kereszténység mint politikai jelszó semmit sem ér, de mint alkotó erő hitvallásra és erkölcsi parancsok teljesítésére kötelez? Mégpedig elsősorban azokat, akik közéleti érvényesülésüket a kereszténység hangoztatásának köszönhetik. * Amiről régóta suttognak, az értelmiségi kormánybiztos meglepetésszerű intézkedése kapcsán a legteljesebb nyilvánosság elé került. Internáltatott ugyanis néhány zsidó filmest, hogy a magyar filmgyártás körüli lehetetlen állapotoknak legalább erről az oldalról véget vessen. A közleményekből aztán kiderült, hogy a törvény által elvileg eltávolított és igen rosszemlékű zsidó filmesek gyakorlatilag tovább működtek és keresztény strómanok útján tovább folytatták a magyar film befolyásolását, megkötését, illetve kisajátítását. Az egyik a forgatókönyveket írta tovább rendületlenül, mert könnyen érvényesülni és keresni akaró keresztények nevükkel fedezték, a másik a tőke, a rendezés, a reklám, a kölcsönzés és egyéb kérdéseket intézte hasonló módon. Nyílt titok volt ez, amit azonban csak szakmabeliek bizonyíthattak volna, azok azonban hallgattak a részesedés, az anyagi előny és a „kéz kezet mos" elve alapján. Nem tudjuk e pillanatban, hogy a részletek nyilvánosságra fognak-e kerülni mind; de ha igen, sok meglepetésben és keserű csalódásban lesz még része a közönségnek! Ezért nem tud a magyar filmgyártás még most sem kibontakozni s ezért ne csodálkozzék a közönség, ha az állítólagos nagy magyar filmsikereknek ma sem tudnak örülni a helyzettel ismerősök s a komoly keresztény kritikusok és nagyon is óvatos fenntartással élnek az egész magyar új filmgyártással szemben. Az értelmiségi kormánybiztos erélyes intézkedése most lerántotta a titok egy részéről a leplet. De ez a feladatnak csak egyik része. Ki kell nyitni erőszakkal a magyar filmgyártás összes területeit az új keresztény tehetségek előtt. Oda kell engedni őket, hogy a szakmai részeket megtanulhassák és kikísérletezhessék. S ha talán eleinte még hibázni is fognak és gyöngék lesznek, a jövőre nézve mégis biztatóbb, mint ez a stróman-rendszer és megkövesedett tehetetlenség. • A Népszavában olvastunk egy cikket valami ifjúmunkástól, aki így fakadt ki az irodalmi termelés bizonyos rétegei ellen: „Legyen már elég a ponyvából!" Az ifjúmunkásnak ugyanezt az elkeseredett felkiáltását elsősorban saját pártjához kellett volna intéznie, mert az honosította meg a politikai, gazdasági, történelmi, társadalombölcseleti, világnézeti s nem utolsó sorban az irodalmi ponyvát. De mindezeken túl az őszinte kitörésen érdemes magasabb síkon is eltűnődni. A magyar intelligenciában mint valami tengeri kígyó vonaglott hoszszú éveken át a vita az irodalom és a ponyva körül s valljuk meg őszintén, hogy eldőlt elméletileg és gyakorlatilag is a ponyva javára. Ma már a magyar intelligencia nemhogy szégyenkezve és bújva, de tüntetőleg olvassa a ponyvát s a legtöbbször még cím szerint sem vesz tudomást a művészi értékű irodalmi alkotásokról. Sőt népnevelői köröknek is már egyetlen vágya csak a ponyva néminemű feljavítása. Nem furcsa, hogy amikor magas körök is a ponyvagyártók közé telepednek, egy szociáldemokrata ifjúmunkásnak kell felkiáltania. Elég volt már a ponyvából!? • Az „Ünnep" című képes irodalmi folyóiratnak Bethlen Margit, a volt miniszterelnök felesége a szerkesztője. Hogy lapjának menynyiben van köze az irodalomhoz és az irodalmi ízlés fejlesztéséhez, arról most nem beszélünk, hiszen ezen az egész vonalon olyan hanyatlás van, amely párját ritkítja az irodalom történetében. A grófnő szerkesztőtől azonban legalább annyit elvárhatnánk, hogy előkelő származása s magas közéleti pozíciója miatt az erkölcs és a jóízlés határait tiszteletben tartsa és tartassa. Nagy megbotránkozással látjuk azonban, hogy ez nem történt meg. Ezévi 18. számában például két oldalt betöltő képeket hoz egy külföldi kiállításról s a kilenc kép közül öt teljesen meztelen emberi testeket ábrázol. Enyhén szólva ordít a nuditás s az emberi test rosszul értelmezett kultusza. Egy tárlaton a többszáz műtárgy között elveszhetnek az ilyen dolgok, vagy a műértők előtt képviselhetnek akár művészi értéket is, de így két oldalon összesítve és a nagyközönség, a családok számára odadobva, föltétlenül pornográfia, illetve az érzékek csiklandozása. Szomorú és megdöbbentő valami, hogy bizonyos körök számára a művészet mindig csak kalózlobogót jelent, amely alatt érzéki vágyaikat szabadon portálhatják. * Többször volt már alkalmunk a faji kérdésekben járatlan nyilas köreinket, főként a „Magyarság" című napilapot értelmetlenségeikre vagy túlzásaira figyelmeztetnünk. Úton-útfélen ennek a kérdésnek feszülnek neki és boncolgatják a hozzá nem értés vagy szolgai szajkózás kétségbeejtő mohóságával. Azért most szörnyen meglepett bennünket, amikor a Magyarság magas lóra ülve Bajcsi Zsilinszky Endre parlamenti fejtegetéseit igazítja helyre, amelyeket a magyarfinn és török nemzettel kapcsolatban a lovas nomád fajról és kultúráról ejtett. Többek között ezeket írja: „A fajkutatás kényes és nehéz tudományára vár ez a feladat. De viszont ez ma már pozitív tudomány, akár az agrokémia vagy a geológia. Csak éppen hogy tudomány s ezért a tudósok mestersége ez s nem a kis emberek tudománya! De nem is a költők, romantikus szép lelkek és felsegek között járó álmodozók könnyű vadászterülete!" A recept valóban kitűnő, mi csak annyit fűzhetünk hozzá, hogy ezt a receptet elsősorban annak kell megtartania, aki írta. Medice, cura te ipsum! * Megindult az országos és minden irányú akció a Katolikus Akció részéről a vasárnap megszentelése érdekében, örömmel állapítjuk meg, hogy mindenütt megértették, ahol a nemzet igazi érdekeit nézik és képviselik. Különösen jól esett a Hangya kiadásában megjelenő képes hetilapnak, a „Kévé"-nek az állásfoglalása, mely nemcsak egyszerűen visszhangot ad a Katolikus Akciónak, hanem a következő megszívlelendő reflexiókat is hozzáfűzi: „A mozgalomnak egyik körlevelét olvastam, amikor legutóbb vidékre utaztam egy vasárnap megtartott gazdagyűlésre. Mindjárt felmerült bennem a gondolat, vajjon szükség van-e arra, hogy gazdagyűléseket, de különösen politikai gyűléseket vasárnap tartsunk meg. Nem vitatható ugyanis, hogy az ilyen gyűlés megtartása esetén annak érdekében sokaknak kell dolgozniok. Soffőrök, teremszolgák, ruhatárosok stb. mind rendelkezésre kell hogy álljanak... Ugyanezen az úton, amikor a gazdagyűlésre menve az országúton haladtam, vadásztársaságot láttam. Nagyszámú hajtó igyekezett a vadászok mulatságát teljessé tenni. Felmerül a kérdés, várjon megéri-e azt a néhány fillért, amit a hajtó keres, az, hogy a vasárnapi istentiszteletet elmulasztja? Szabad-e szórakozás céljaira mások munkáját vasárnap igénybe venni?" * Az „Úrvezető" című autós szaklap november 17-i számában „Apró bölcseségek" cím alatt a következő nagy szamárságok jelentek meg: „Az igazi kereszténységet nem hirdetni és hinni, hanem gyakorolni kell. — A legtöbb igaztalan és képmutató hűséges templomlátogató is egyben. " Mennyivel szebb volna egy földi paradicsom a földöntúlinál." Hogy egy szaklapnak, amelyik motorokkal, gumikkal és közlekedési szabályokkal foglalkozik, mi szüksége vagy egyáltalán mi köze lehet a vallás kérdéseihez, teljességgel érthetetlen előttünk, hacsak nem jutott eszébe valami őrült úrvezetőnek a gázolásért leült börtön magányában ilyen irányú kérdést intézni a szerkesztőséghez. Még gondolatnak is vagy feltevésnek is képtelenség, hogy gazdasági vagy technikai szaklapok részéről érje a becsületes, meggyőződéses olvasókat vallási sérelem, illetve alpárian durva sértegetés. Ez olyan visszaélés a szaklap jogával, amit enyhén aligha lehet minősíteni s csak a szerkesztő tudatlansága vagy rosszakarata számláján lehet elkönyvelni. Hát így gondolkodnak ezek az urak, akik most az autónál és a guminál, a szerkesztőségi asztaloknál és a vezérigazgatói székeknél a jó pozíciókat foglalják el vagy akarják elfoglalni azon a címen, hogy keresztények? A konc kell a kereszténység címén, de a kereszténység maga már nem kell? Miután a földi paradicsomukat már megtalálták, a földöntúlira fognak nyelvet öltögetni? Szegény kis nyomorékok, akik már apró bölcseségüket is csak az 175