Vid József szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 29. évfolyam (Budapest, 1942)
1-12. szám tartalomjegyzéke - Tárca - Ormos Gerő: Cipő
lunk, mindannyian szeretettel és meghatódottsággal álljuk körül és áldjuk a jubiláns lapot és szerkesztőit. Ez a lap hirdette meg először a középiskolai diákság körében a Prohászka által megindított diadalmas világnézetet s ez merte először az aktívabb katolikus hanggal felkavarni az ifjúság vizeit, ahol pedig mindig a jövendő erői feszülnek. Ez a lap jelentette azonkívül az ellenséggel is versenyképes katolicizmust: a tudományos és irodalmi színvonalat, a szellemi fölényt, az invenciót és a vezérletre alkalmas képességet. Bárcsak több más akciónk is olyan erőkkel és olyan színvonalasan indult volna, mint ahogy a Zászlónk. Örülünk, hogy a nagynevű folyóirat teljes frisseségben és szellemének régi rugalmasságában érte meg a negyvenéves jubileumot, s kívánjuk, hogy legyen továbbra is a katolicizmus hódító fegyvere. * Protestáns lapjaink hasábjain szóba került újabban a gyónás kérdése is s amint az várható volt, nemcsak hogy merev elutasításra nem talált, hanem ellenkezőleg, felkarolásra és helyeslésre. Hazai protestánsainknál ugyanis egy érdekes lelki folyamat zajlik le: már csak az ellen harcolnak vagy kelnek ki, ami a katolicizmus hatalmi pozíciójához tartozik; a dogmatikai vagy erkölcsi ellentéteket viszont inkább úgy oldják meg, hogy kellőleg átalakított és protestánsított formában ők is átveszik és vallási gyakorlatukba beillesztik. Így lett a régebben olyan sokat támadott katolikus „sétániákból" délutáni vagy esti ájtatosság, a világ rákfenéjének kikiáltott kongregációkból Luther-, Kálvin-, Soli-Deo-körök, az ördögi jezsuitáktól kiagyalt lelkigyakorlatokból csendes napok, az átkozott szerzetesi intézményből hasonló férfi- és női diakonisszák és a világ legnagyobb gyanúsításaival elhalmozott fülgyónásból átfésült, kimagyarázott, de végeredményben mégis csak gyónásnak megmaradt négyszemközti lelkipásztori beszélgetés. Mi nem akarunk állást foglalni ezzel az újabb protestáns áramlattal szemben, csak megkérdjük szeretettel: ha már ilyen meszszire jutottak a katolicizmus követésében, nem volna-e egyszerűbb és biztonságosabb az egész katolicizmust törés és változtatás nélkül átvenni, mint így a részletek lassú becsempészésével és elfogadtatásával bíbelődni? Bizonyos katolikus köröknek van egy nagy hibájuk, hogy ok és alap nélkül kicsinyelik le a katolikus megmozdulásokat. Azért, mert valamelyik katolikus egyesületünk rendes gyűlésén a közönség nem veri szét a terem falait, már kész az ítélet, hogy megbukott a katolikus egyesületi élet s azért, mert P. Bangha ideális és azóta senki által meg nem cáfolt sajtó haditechnikáját követve időnként sajtógyűléseket rendezünk szerte az országban, kész a megjegyzés, hogy gyöngült vagy támasztékra szorul a katolikus sajtó. A nélkül, hogy a jobbra és többre törekvést helyteleníteni akarnók, vagy éppen a túlzottan is kényelmesek lelkiismeretét megnyugtatni akarnók, ki kell jelentenünk, hogy a katolikus intézmények, legalább is általánosságban, még mindig vannak olyan életerősek, mint az ellentétes világnézetek hasonló szervei s hogy akármifajta ellenségeink még mindig boldogok volnának, ha átlagosan és rendes körülmények között annyi taggal vagy hallgatóval rendelkeznének, mint mi. Sőt tessék megfigyelni, hogy a legújabb mozgalmak taktikája mennyire az Egyház nyomdokain halad, hogy építi ki világi értelemben ugyanazokat a szervezeteket s hogyan használja fel ugyanazokat az eszközöket, amelyekkel az Egyház élt, azzal a különbséggel természetesen, hogy ők megbecsülik és csodát várnak az ilyen eszközöktől, mi pedig sokszor csak lekicsinyeljük vagy tehernek érezzük. Mindez annak kapcsán jut eszünkbe, hogy bizonyos szélsőjobboldali folyóiratok sajtóesteket kezdenek rendezni. Most utoljára példáud már olyan lap mellett is, amelyik kivételes helyzeténél fogva egyelőre igazán nem szorul nagyobb propagandára vagy terjesztésre. Mi ez, ha nem bizonyítéka annak, hogy Bangha Béla a sajtópropaganda első nagy stratégája volt, akinek taktikáját még mindig érdemes követni, a terméketlen bölcsek és a megcsömörlött kritikusok minden rosszmájú megjegyzése ellenére is! * Igaz részvéttel vettük Bernáth István halálának a hírét. Ez a nemes férfiú azok közé a ritka protestánsok közé tartozott, akik a keresztény testvériséget komolyan vették s minden közös keresztény ügyben hátsó gondolat vagy féltékenység nélkül szerepet vállaltak. Bernáth Istvánról még azt is hozzátehetjük, hogy ő az együttműködést nemcsak politikai vagy nemzetszolgálati téren vette komolyan, hanem erkölcsi kérdésekben is. Meg tudott maradni nagy protestánsnak a nélkül, hogy a katolicizmus ellenségévé vált volna. * Azt se hittük volna, hogy egy kis hirdetéssel lehessen elárulni azt, amit nyíltan bevallani bizonyos lapok nem akarnak. A „Magyar Élet" című folyóirat például igazán hetvenkedve és tőröket dobálva csak a „mélymagyarságért" küzd, egy pillanatra sem árulván el, hogy protestáns világnézet alapján áll és protestáns érdekeket képvisel. Bár se hívei, se ellenségei nem tartanák hibának vagy szégyennek ilyen irányú beismerését, a „Magyar Élet" ezt mégsem vallja be. A féltve őrzött titokról azonban letépte a fátyolt egy kis hirdetés, mely a „Magyar Út" című kimondottan protestáns ifjúsági lap hasábjain jelent meg. A kis hirdetés szóról szóra így szól: „Ami minden csütörtökön a „Magyar Út", az minden elsején a „Magyar Élet". A virágnyelvet mi ugyan költői kérdésekben igen sokra értékeljük, de hogy komoly lapok belső meggyőződésüket csak virágnyelven merjék kifejezni, nem tartjuk éppen férfias magatartásnak. * Nem tudjuk, milyen világnézetű vagy szellemiségű folyóirat az „Erdélyi Szemle", amelyik homlokára ezt a furcsa és vásári alcímet tűzte: „Erdély s a magyar vidék legrégibb irodalmi, tudományos, művészeti, társadalmi, gazdasági lapja", de mindenesetre vissza kell utasítanunk azt a hebehurgya hangot, ahogyan „katolikus körökről" mer beszélni Baráth Tibor napirendről lekerült szerencsétlen könyvével kapcsolatban. Nem is tudjuk, honnan vette a jogot a lap, hogy a kérdéshez hozzászóljon, mert ugyanaz a szám semmi jelét sem árulja el, mintha hasábjain a tudomány egyáltalán valaha helyet kaphatna. Van benne ugyanis egy egész oldalt kitevő s vásári kikiáltásra emlékeztető cikk arról, hogy a kabinetiroda a lap elfogadásáról értesítést küldött. Benne van a miniszterelnök beszédéből egy nyúlfarknyi, a sajtófőnök mindenkitől hallott rádióbeszédéből egy rőfnyi, Schöpflin Aladár interjúja s néhány hosszúra taposott könyvismertetés és háborús propagandacikk. Ilyen környezetben kelnek Baráth Tibor védelmére, mégpedig olyan hangnemben, amely a gyerekfütyülőre emlékeztet: „Baráth Tibor könyve mindenesetre más, mint régi egyetemi professzorok tankönyve. Módszere valóban eltér a vaskalapos ósdi professzorok és más hasonló történetírók módszerétől. Nem időrendi eseménysorozatot kapunk tőle, hanem a mai kor szemszögéből mutat rá az egyes események belső alkatára... Baráth ezzel a friss történelmi szemléletével nem csupán a múlt képét ismétli el századszor előttünk, hanem fényesre vetítve az események fényét is, ezzel bepillantást enged — amit eddigi történetíróink nem engedtek meg nekünk a jövő alakulásába. Tárgyilagos történetíróink eddig sohasem voltak ugyanis tekintettel a jövőt nevelő célokra, saját aulikus céljaikat nagyszerűen szolgálta a romantikus beállítás s azok nekik megfelelő csoportosítása. De talán nem is tudtak rámutatni azokra az okokra, amelyek az egyes eseményekben a nemzeti és népi szempontokat jelentették, mert hiszen távol voltak a nép ismeretétől s nem egyszer a nemzet lelkétől is. Baráth mindezekkel szemben erősen magyar nemzeti és népi szempontok alapján írja meg új történelemkönyvét s abban nem tőlünk idegen uralkodó rendszereknek, eszméknek hódol, hanem a magyar faj történelmi sorsára, hivatására és hibáira mutat rá jövőt építő céllal. Ezek után csodálatos, de természetes is, hogy Baráth könyvét erős támadások érték. Különösen főúri, legitimista, szabadelvű és egyes katolikus körök részéről. Ezek a támadások azonban éppen saját önös osztály-és pártszempontjaik miatt nem értek szélesebb hullámokig." Mit mondjunk erre? Talán azt, hogy az ilyen védelmek mutatják meg, hogy Baráth Tibor könyve milyen körökre tud hatással lenni? Nem, csak annyit mondunk, hogy a történelemtudomány, amit szájöblögetésre vagy pláne egyszerű köpésre felhasználni nem lehet! * Debrecenben érdekes dolgok történnek. Miután három évtizeden keresztül Debrecen volt a liberális protestantizmusnak a székhelye, sőt azt is nyugodtan hozzátehetjük, hogy Balthazár évtizedei alatt a kimondottan zsidóbarát protestáns irányzat székhelye, most meglehetősen gyors és ellentétes átváltással egy egészen népi és egészen antiszemita irány kezd ott kibontakozni. Ez az irány megszerezte magának a „Tiszántúl" című napilapot, amit eleinte „református szellemű napilap"-nak titulált a címlapon, most meg hirtelenül „a népi Magyarország független napilapjá"-nak. Az alcím megváltoztatása, úgy látszik, megzavarodást okozott az olvasók táborában és azért a szerkesztőbizottság egyik tagja, Kodolányi János, vezércikkben magyarázza meg az alcímváltozás semmitmondó jellegét. A cikknek van egy érdekes passzusa, mely így szól: „Olvasóink közül sokan fordulnak a Tiszántúl szerkesztőségéhez azzal a kérdéssel, hogy a népi írók munkájának bekapcsolásával vájjon megszűnik-e lapunk kálvinista jellege? Volt a levélírók között aggodalmaskodó is. Hiszen sokan nem tudják, nem is tudhatják, hogy a népi írók túlnyomó többsége református. Ők ezt nem szokták hangoztatni. Inkább tetteikben, műveikben, szellemükben nyilatkozik meg a kálvinista jelleg, pontosabban: a kálvinista tartalom... Véletlen-e, hogy a népi irodalom legtisztább képviselői, a népi Magyarország megszállottjai szinte egytől-egyig reformátusok? Véletlen-e, hogy aki tiszta magyar író az