Magyar Nemzet, 2019. június (82. évfolyam, 96-119. szám)

2019-06-22 / 113. szám

8 LUGAS 2019. június 22., szombat NOVÁK MIKLÓS H­irtelen csápos olajkutak bújnak elő a bácskai fekete földből. Fe­gyelmezetten bólogatnak felém, mint egy jól felkészített fogadóbi­zottság. Nem egy, nem kettő, többtucatnyi, úgy minden tizedikre jut egy fúrótorony. Elbizony­talanodom. - Erre van Tóthfalu? - kérdem az út mellett az egyik munkást. - Ne madarski - feleli kissé meglepetten. - Totovo Selo? - mondom a falu szerb nevét, s közben az út irányába mutatok. - Da, da, jedan­dva kilometar - feleli kész­ségesen, így is van. A dombtető mögött hamarosan fel­bukkan a helységtábla. Totovo Selo, alatta ma­gyarul: Tóthfalu. Igen, így, „h”-val. A nyelvérzé­künk berzenkedik: valami nincs itt rendben. Pe­dig az a plusz „h” mindennél pontosabban árul­kodik a falu eredetéről. Tóth József földbirtokos, egykori országgyűlési képviselő nevét őrzi, aki a XX. század első évtizedében nemes cseleke­detre szánta rá magát: szétosztotta a birtokát 72 napszámos család között. így hát, még ha tilta­kozunk is ellene, találó a szerb elnevezés: Toto­vo Selo - Tót faluja; csak azt az árulkodó „h”-t, amely pontosan utal a magyar gyökerekre, azt gyomlálták ki, ekképpen is egyszerűsítve, homo­genizálva Bácska kusza történelmét. - Zsellérfalu volt a mienk. S jóformán az ma is. Nincs közöttünk gazdag, egyformán szegé­nyek vagyunk, ezért sincs okunk az irigységre - mondja derűsen az egyik vendéglátóm, István. - És az olaj? - vetem közbe. - Orosz kézben van, s az adót Beogradnak fizetik - feleli. Máshol kellett kapaszkodót találni. Tóthfa­lu csupán száztíz éves, ekként az egyik legfiata­labb magyar falu, mégis már a kihalás fenyegeti. A legutóbbi, 2011-es népszámlálás 650 lel­ket jegyzett föl, valójában persze ennél is keve­sebben élnek itt életvitelszerűen. A tóthfalusi­­aknak azonban eszük ágában sincs beteljesíte­ni a szerbek rendelte sorsot. Az 1944-es meg­torlást, népirtást a határtól harminc, a Tiszától 12 kilométerre fekvő Magyarkanizsa községhez tartozó település sem kerülhette el, de a szerbek itt beérték azzal, hogy a plébánost elhurcolták, s - ahogy a helyiek többször is ezt a kifejezést használják - bestiálisan megölték. Szobor őrzi emlékezetét. Amikor István körbevezet a falu­ban, megállunk előtte, s ő keresztet vet.­­ Tóth József mellett neki, az első plébáno­sunknak köszönhetjük a létünket. A szerbek úgy kalkuláltak, hogy pap nélkül majd szétrebben a nyáj - mondja. - Nem így történt. Ellenkezőleg. Ma is mindent a plébánosunknak köszönhetünk. Jenő atyának. Ki nem találnák, egy-két elszánt férfival együtt mit eszelt ki és valósított meg a falu megmentésére. Futballakadémiát alapított. A városokról, falvakról süt a nélkülözés, a föld, a termékeny bácskai föld azonban mindenfelé meg van művelve. A szántóföldek, gyümölcsö­sök egyenletes rendjét Kisbelgrád alatt, az Új­vidék felé vezető főúttól balra, a Tisza irányába, de egészen Topolyáig beláthatatlan messzeségig több száz hektáron elterpeszkedő ültetvény töri meg. Mértani pontossággal precíz támrendszer feszül a föld fölé. Nem komló, az biztos, mál­na, ribizli? - találgatom, mit termeszthetnek itt. A gazda vagy nagyon érti a dolgát, s hosszú távra tervez - vagy fogalma sincs arról, hogy mit csinál. Topolya határában elsuhanok a város - egy­kori? - szimbóluma, a szélmalom mellett; időm sincs töprengeni, hogy visszaforduljak-e, mert a főútról rögvest megpillantom jövetelem célját. Mint a szerbiai települések többségén, Topolyán is Tito marsall nevét viseli a főutca. Darabjaira hullott Jugoszlávia, elesett Koszovó, de Bácská­ban mintha máig a partizánvezér szellemisége formálná a történelem folyását. Az évszázada még szinte színmagyar Topolyát ma jobb eset­ben is csak fele arányban lakják magyarok - en­nél is csekélyebb befolyással. A hitehagyott magyarság megerősítésének egyedi eszköze, bázisa a magyar állami támo­gatással épült, fél éve átadott TSC Topolya Lab­darúgó-akadémia.­­ Az új évezredben a gyerekek számának fo­lyamatos csökkenése az iskola bezárásával fe­nyegetett - eleveníti fel az akadémia megszü­letésének ötletét Bata Ferenc, Tóthfalu polgár­­mestere. - Voltunk, vagyunk a faluban jó né­­hányan, akik szeretik a sportot, s azt sütöttük ki az atyával, a futball, azaz az akadémia, a kol­légium segítségével lehetne megmenteni az is­kolát és a falut. Körbejárjuk a 2011-ben alapított, a zseniális képességekkel megáldott, hányatott sorsú, vég­ső nyughelyre Szabadkán lelt Nyers Istvánról el­nevezett akadémiát. Kerítés persze nincs, miért is lenne? Először két hatalmas törmelékrakáson akad meg a tekintetem. - István Kanizsán, a csempegyárban dolgo­zik, onnan hozták a törött lapokat, jó lesz majd a parkoló alapjának - jegyzi meg Ferenc, elkap­va gyanakvó tekintetemet. Nem firtatom, mióta áll itt a két kupac. De nem is ez a lényeg. Három nagy pálya látványa tárul elénk. Bal kéz felől a centerpálya kifogástalan állapotú, jobb­ra, amelyen három csoportban éppen edzenek, szintén megteszi, a középső azonban elég cudar.­­ Hóban, fagyban, esőben ezt használjuk, hogy óvjuk a másik kettőt. Nagyon kellene már egy műfüves - mondja Ferenc, majd hozzáteszi: - A topolyaiak azt ígérik, nyárra az is meglesz. A topolyaiak. Nem először és nem is utoljá­ra hallom a nap során. Ferenc bemutat az egyik edzőnek, Tibinek, azaz Tihamérnak, aki a falu szülötte. Közben arra leszek figyelmes, hogy mellettünk szerb ve­zényszavak hangzanak el a másik csoportnál. A pályáról a központi épület felé tessékel Fe­renc. De lehet, hogy ezt csak én mondom így. A gyerekek három épületben laknak, az egyik földszinti szárnyában öregek otthona működik - szintén Jenő atya jóvoltából. Olykor egy-egy kapirgáló tyúk is erre téved; senki sem mond­hatja, hogy a fiatalok elzárva, mesterséges kör­nyezetben élnek. Egy teremből zongoraszó szűrődik ki. - Az egyik korábbi nevelőnk ma már zene­tanárként dolgozik. Nemcsak zongorát, hege­dűt és tangóharmonikát is oktat - jegyzi meg büszkén István. Akiben van rá igény, annak Tóthfalun is tág­ra nyílik a világ kapuja. Megyünk tovább, fel az emeletre. A társalgóban pingpongasztal, most is pattog a labda, mellette, a másik asztalnál kéz­műves-foglalkozás zajlik. - A fiúk először húzódoztak, de aztán egészen belefeledkeztek az ajándékkészítésbe - mondja a Törökanizsáról, helyesebben Novi Knezevac­­ról érkezett tanárnő. Leparkolok a topolyai akadémia előtt, a ko­vácsoltvas kerítés mögött asszonyok kapálják a virágágyást, fülesek, magyar és szerb szó is el­hangzik közöttük. Az ajtón belépve portás fogad. - Ön az újságíró? - kérdezi meglepetésemre, mielőtt bemutatkozhatnék, s közölhetném jöve­telem célját. Igennel felelek, majd a rend kedvé­ért regisztrálnom kell a vendégkönyvben. - Az elnök úrnak még tart a tárgyalása - közli. - Köszönöm, várok türelemmel, addig leg­alább szétnézek - felelem, s indulnék is hátra, a pályák felé. - Oda csak kísérővel lehet - tart vissza ud­variasan a portás. - Tudja, hogy kié a hatalmas ültetvény a vá­ros határában, s hogy mit termesztenek? - Araboké. Áfonyát, ha jól tudom. Elképedek. Arab kézben áfonyaültetvény: ugyan­úgy testidegen, mint Szabadkán, a Halasi úton évtizede emelt Muhádzsir dzsámi, amely mel­lett elautóztam Kelebia felől érkezve. Csöppet sem kínos a várakozás. Szétnézek a tá­gas, kupolás előtérben. A belső kiképzés nem or­ganikus, de faelemekkel sűrűn tarkított, a fél mé­terszer félméteres lapokból kirakott padló patyo­lattiszta, fűcsomónak, stoplisból kihullott sárda­rabnak nyoma sincs, körbe, tablókon az építkezés képei. Mintha nem is klubházban, hanem konfe­rencia-központban lennék. A berendezés egység­ben van a külső megjelenéssel: ízléses, de nem hi­valkodó, s kétségkívül tekintélyt, erőt sugároz a szerbiai valóságban. Felbukkan három akadémista. - Mióta laktok az akadémián? - szólítom meg őket. Értetlenül néznek rám. Egymás között ta­nakodnak, mit is akarhatok, s persze egyből kap­csolok: nem magyarok. Aztán két edző üdvözöl. Azt gondolom, milyen szerencse, hogy összefu­tunk, de később kiderül, nem véletlenül toppan­tak ide. Beszélgetni kezdünk az akadémiai hétköz­napokról, s néhány perc múlva megjelenik Zsem­­beri János, az intézmény, egyben a szerb első osz­tályba ezen a tavaszon feljutott helyi klub elnöke. - Elnézést a késésért, a nagykövet asszony­nyal egyeztettük az egyik tornánkról, amelyre az alközpontok Ull-es csapatait hívjuk meg, Fel­­csútról és a Fraditól is jönnek gyerekek. Hagyo­mányt szeretnénk teremteni. - A szabadkozá­­sa nem mesterkélt, természetes derűvel beszél, s ahogy hallgatom, az az érzésem, mintha már ismerném. Beugrik. Ugyanaz a hanghordozás és mimika, mintha az újvidéki születésű kosárlab­daedzőt, Rátgéber Lászlót hallanám. - Menjünk fel a tárgyalóba! - indítványozza Zsemberi Já­nos. Ekkor eszmélek, hogy kisebb csoportosu­lás támad körülöttünk, s az intézményigazgató, a vezető nevelőpedagógus, a marketinges, a há­rom edző mind az én fogadásomra gyűlt össze. Ki-ki a maga szakterületéről, de egyforma büszkeséggel beszél az akadémián zajló életről. Akárcsak Magyarországon, ide is 14 évesen köl­töznek be a fiatalok, s viszonylag szabadon élnek. Három helybeli, topolyai középiskola közül vá­laszthatnak, önállóan járnak-kelnek­­ egy felté­ Esélyt kínál a topolyai akadémia a bácskai magyaroknak Labda a magas Edzés a topolyai pályán. Ezerötszáz család, csaknem ötezer ember életére van hatással az akadémia Jenő atya a tóthfalusi futballreménységek körében. A sport és a keresztény szellemiség itt elválaszthatatlan Fotó: Mirkó István • •

Next