Magyar Nemzet, 2019. június (82. évfolyam, 96-119. szám)

2019-06-22 / 113. szám

2019. június 22., szombat LUGAS 7 HÁBORÚ ÉS BÉKE Túl az Atlanti falon NÓGRÁDI GYÖRGY A­ z angol-amerikai csapatok hetven­öt éve, 1944. június 6-án, a D-na­­pon partra szálltak Normandiá­­ban, majd megkezdték előrenyo­mulásukat. Ezzel létrehoztak Németország há­tában egy újabb frontot, a nyugatit, amely leg­alább 35-40 hadosztálynyi támogatást jelentett a keleti fronton harcoló szovjet erőknek. A második világháborúban - minden borzal­mával együtt, beleértve a nagy-britanniai váro­sok ellen végrehajtott német terrorbombázásokat is - a brit emberveszteség az első világháborús veszteségnek mintegy 40 százaléka volt. A leg­több veszteséget arányaiban a harcoló erők ré­széről a légierő és a haditengerészet szenvedte el. A történelemben számos nagy ívű partraszál­lásra került sor, ezek némelyike több mutatójá­ban jelentősebb volt, mint a normandiai, de je­lentőségében egyik sem vetélkedhetett vele. Ilyen volt az ókorban a maratoni csa­ta, az 1853-as krími partraszál­lás, 1915, a teljes brit csőddel végződő gallipoli partraszállás, amelybe belebukott a haditen­gerészetet felügyelő Churchill is. A Fáklya hadműveletre, a szövetséges erők észak-afrikai partraszállására 1942-ben ke­rült sor, 1943-ban a szicíliai part­raszállásra. A Távol-Keleten az amerikai partraszállás Ivó Dzsi­­ma szigetére ugyan sikeres volt 1945-ben, de a 36 napos csatá­ban az amerikaiak óriási ember­veszteségeket szenvedtek el. Ré­szint ennek hatására született meg a döntés az atombomba be­vetéséről. Az okinavai partra­szállás után több mint 80 na­pos könyörtelen szigetharc kö­vetkezett, ahol a japánok 177 ezer főt, míg az amerikai erők 17 ezer főt veszítettek. Mind a szicíliai, mind a nor­mandiai partraszállásnál meg­határozó volt a hírszerzés sze­repe. A szövetségesek el tudták hitetni a néme­tekkel, hogy a támadásra máshol fog sor kerül­ni, Szicília helyett Szardínia szigetén, míg a nor­mandiai partraszállásnál a valós hídfőállástól jóval távolabbi Calais térségében. A német hadiipar az óriási háborús veszte­ségek és a bombázások ellenére is 1944 nyará­ra érte el a csúcsteljesítményét. Churchill brit miniszterelnök egy idő után érzékelte, hogy az amerikaiak és az oroszok közvetlenül, nélkü­le tárgyalnak, és ennek ellensúlyozási kísérletei sikertelenek maradtak. Ahogy ő nevezte, a bi­valy és a medve kihagyta a brit szamarat. Az a brit elképzelés, hogy a partraszállásra a Balká­non kerüljön sor, és a szövetséges csapatok ha­ladjanak át Jugoszlávián, Ausztrián, Magyaror­szágon, Csehszlovákián és Lengyelországon, és ezzel állítsák meg a nyugati irányba előretörő szovjet csapatokat, az amerikai vezetés részé­ről süket fülekre talált. Churchill azt elérte, hogy a frontok sorrend­jében az első Európa legyen, és csak utána sem­misítsék meg Japánt. Az eredeti elképzelés egy 1943-as nyugat-európai partraszállás volt, ez azonban az objektív realitások miatt 1944-re módosult. Ekkorra Nagy-Britannia gazdasági­lag és pénzügyileg teljes mértékben függővé vált az Egyesült Államoktól. Polgári export gyakor­latilag már nem létezett, a devizatartalékok ki­merültek, az ország a fizetésképtelenség szélén állt. A kiutat Nagy-Britannia számára az 1942- es kölcsönbérleti szerződés jelentette. Ennek lé­nyege London hadianyaggal és fogyasztási cik­kekkel való támogatása volt. Már akkor egyér­telművé vált, hogy ezt a támogatást Nagy-Bri­tannia nem tudja visszafizetni, és cserébe jelen­tős brit területeket adott át - papíron 99 évre - az Egyesült Államoknak. Churchill úgy fogalmazott, hogy „ha az El- Alameinnél vívott csata volt a kezdet vége, ak­kor minden bizonnyal a partraszállás napja, a D-nap volt a vég kezdete”. Az Atlanti fal parancsnoka, Rommel úgy vélte: „a partraszállás első 24 órája döntő lesz. Német­A német hadiipar az óriási háborús veszteségek és a bombázások ellené­re is 1944 nyarára érte el a csúcstelje­sítményét. Chur­chill brit miniszter­­elnök egy idő után érzékelte, hogy az amerikaiak és az oroszok közvetle­nül, nélküle tár­gyalnak, és ennek ellensúlyozási kí­sérletei sikertelenek maradtak. ország sorsa akkor dől el... A szövetségeseknek is, a németeknek is ez lesz a leghosszabb nap.” Rommelnek igaza lett. A partraszálláskor a szövetségesek célja a gya­logság védelme volt, a szükséges nehézfegyverzet és a harckocsik rendelkezésre álltak. Az után­pótlás - figyelembe véve a rendkívüli körülmé­nyeket - biztosítva volt. A titkosításra jellem­ző, hogy a partraszálláskor mesterséges kikötő­ket alkalmaztak, és ezek részeit ötszáz különbö­ző gyárból rendelték meg. Érdekes, hogy a né­met hírszerzés ugyan papíron mindenütt jelen volt, de a britek a kémek döntő részét elfogták és visszafordították, azaz dezinformációra bír­ták, így a német politikai és katonai vezetést az akció egész időtartama alatt sikerült félrevezet­ni a partraszállás helyéről és idejéről. A partraszállás napján és főleg az előző napok­ban vihar tombolt. A német vezetés nem várt tá­madást, sőt Rommel hazament szabadságra Né­metországba. A németek Calais környékét erősí­tették meg, mivel a brit hírszerzés hamis adatai ezt sugallták, itt volt a legrövi­debb az átkelési lehetőség a csa­tornán, és innen volt a Ruhr-vi­­dék elérhető távolságban. A partraszállást mintegy há­romezer szövetséges hajó haj­totta végre, 86 hadosztály 175 ezer fővel vett részt. A szövetsé­ges akciót 1500 harckocsi, 3000 nehézfegyver, több mint 5000 vadászgép, mintegy 3500 ne­hézbombázó, 2316 szállító re­pülőgép és 2591 vitorlázógép tá­mogatta. A tengeren hat csata­hajó, 22 cirkáló, 93 romboló és 853 deszantnaszád biztosítot­ta a sikert. A normandiai partraszállás­kor a szövetséges erők élő erő­ben háromszoros fölényben voltak a védekező németekkel szemben. A németek az Atlan­ti fal egész hosszában, mintegy 2600 kilométeren 2700 löveget helyeztek el, ami azt jelentette, hogy átlagosan egy kilométer­re jutott egy német löveg, így a támadó szövetségesek maximális technikai fö­lénnyel rendelkeztek. A partraszállás lényege, hogy a szövetséges erők előtte már megsemmisítették a német és olasz csapatokat Észak-Afrikában, a Szovjet­unió a moszkvai, a sztálingrádi és a kurszki csa­ta után már meghatározó fölényben volt a tá­madó erőkkel szemben, Japán pedig hiába ara­tott győzelmeket az amerikaiak ellen, azok mi­nőségi és mennyiségi fölénye 1944-re már egy­értelműen azt mutatta, hogy a háború a Távol- Keleten is eldőlt. A normandiai csata, a szövetségesek győzel­me azt jelentette, hogy a német haderő egyre in­kább visszaszorult. 1944 nyarára a szovjet erők már elfoglalták Románia nagy részét, benyomul­tak Lengyelországba, felszabadították az évekig blokád alatt tartott Leningrádot. Délen a szö­vetséges csapatok haladtak észak felé Olaszor­szágban, a jugoszláv partizánok egyre nagyobb területeket foglaltak el, és a németek a rendel­kezésükre álló technikai fölényük ellenére sem tudták a Tito vezette erőket megsemmisíteni. Nyugaton a szövetségesek fokozatosan elér­ték a német határokat, és 1944 nyarára egyér­telművé vált, hogy a háborút Németország és szövetségesei elveszítették. Nem véletlen, hogy aki csak tudott, kiugrott a háborúból. Ezt tet­ték a románok, a finnek. Spanyolország pedig, ahol Franco a hatalmát Berlinnek és Rómának köszönhette, nem lépett be a háborúba. A Távol- Keleten az amerikai csapatok győzelme csak idő kérdése volt, és Japán óriási területeket és em­beráldozatot veszítve folyamatosan visszaszo­rult a japán szigetek környékére. A normandiai partraszállás 75. évfordulóján az ünnepségek lényege már az egységes Európa gondolata volt, amely kontinens jelenleg történel­mileg egyik legnagyobb válságát éli meg. Ugyan­akkor a csata megmutatta, hogy az USA techni­kai és emberanyagfölénye ugyanúgy eldöntötte a második világháborút, mint az elsőt, és meg­mentette az emberiséget, illetve annak szeren­csésebb felét a barbarizmustól. HALÁSZ GÉZA-SHOW MAGYAR TÜKÖR Háziúr az olajbűzű színházban L­ egyen e háziúrnak neve Gusztáv. Apja olly sokáig és olly szorgalmasan emel­­geté a nehéz pörölyt, hogy fiá­nak házfelügyelői és házmes­terei meglehetős kis csapatot képeznek. Két nőtestvére két nagyurat mente meg a csődü­lettől s nagyságos asszonynyá lett - Gusztáv is nem­sokára fényes címert fog hitvesének hintájá­ra festetni, mert a sűrű kínál­­gatásoknak alig fog már soká­ig ellenállhatni. Most azonban még szabad a szíve és keze, s kedvére éli vilá­gát. Öltözetére igen sokat for­dít; nyakkendőjét mindig a leg­újabb divatkép szerint köti, kez­­tyűit mindennap legalább há­romszor változtatja, s vakmerő fürtökkel pompázó fejét húsz­szor födi új kalap egy év alatt. Lábain finom szövetből készült topány ragyog; nadrága a leg­szigorúbb bírálatnak is megfe­lelve, legkisebb ránc nélkül si­mul testéhez, s talpalója fesze­sen szorítja azt a hibátlan sza­bású topányhoz - egész külse­jén legkisebb nyoma sem lát­szik a polgáriasságnak; ő tető­től talpig ür, még­pedig olly ur, ki a legcsillogóbb párisi terem­ben is szerencsés sikerrel lép­hetne föl - ha száját nem kelle­ne megnyitnia. Talán ruták fo­gai? - Oh, nem! fogai gyönyö­rűek - de agyából az aranynak súlya annyira kiszok­ta a velőt, hogy okos szót csak akkor hall­hatunk szájából, midőn a ház­bért önkényt le fogja szállítani, az az­­ soha! Ő tehát nem kö­zép a rangbeli és polgár közt, hanem a legmagasb ranguakkal is bátran - sőt mondhatnák - vakmerően vetélkedik minden balgaságban. Ő nappal alszik; délben reg­geliz; este ebédel; éjfélkor este­­liz; nyáron nyakig begombolja kabátját, télen meztelen nyak­kal jár; lóversenyre három teli­vért állít ki; jótékony intézetre egy fillért sem ad; az olajbűzű német színházban páholyt tart; a magyarban büdös neki a lég­szesz.­­ Párist és Londont be­kalandozta, Budapest távolabb utcáiban soha nem volt; gyom­ra csak francia szakács főztét bírja megemészteni; pénzládá­ja csak magyar zsebekből te­lik meg; tudja, hogy Párisban egykor bizonyos Napóleon nevű ember hatalmas császár volt, s hogy az angol parlamentben angolul beszélnek a követek, de arra soha nem volt gondja, hogy Magyarország kinek kö­szöni nagyságát és kit vádol az ínség­i nyomornak súlyos szá­zadaiért, azt pedig akárki is el­hitetheti vele, hogy a magyar országgyűléseken csak énekel­nek és szembekötősdit játsza­nak; franciául tisztán beszél; a magyar nyelvet meg nem ta­nulhatta meg; lovait drága ta­karóval otalmazza a hideg el­len, a didergő koldust elkorbá­­csoltatja háza elől; vadászku­tyái finom fehér kenyeret esz­nek, házmestereinek gyerme­kei irigy szemekkel tekintnek a boldog farkcsóválókra; korcs uracsokkal ezreket harácsol el, a sors által üldöztetett szegény becsületes embertől megvetés­sel fordul el; az erényes tiszta nőt gúnykacajjal rágalmazza, a szemtelen kacérnak lábait tér­delve öleli át, játékasztalnál ez­reket tékozol el, a szegény mun­kás embert irgalmatlanul űzi ki házából, ha néhány forint­nyi tartozását a kitűzött idő­re nem fizetheti meg. Szóval, ő nem valami közép a rangbe­li és polgár között; ő tökéletes rangbeli és semmi olly erede­ti typust nem visel magán, mit hasonló viszonyokban s hason­ló vagyonnak birtokában akár­hol is föl nem lehetne találni. Ő legnagyobb aristokrata a föld hátán; házügyelői által fél óráig is büszkén hagyja magát süvegeltetni az utcán, pedig ház­ügyelője valóságos kutyabőrös és predikátumos tős­gyökeres ne­mesember s azon fölül pöretlen hites ügyvéd, míg ő csak egy pa­raszt mesterembernek fia! Ő az egész világot koránsem fél vállról tekinti, hanem egészen lenézi. [...] Kicsoda ezen furcsa kis öreg ur, a ki olly nagy szorga­lommal tipeg a város temploma felé? - Háziúr! - Ismét háziúr? Úgy van - ismét háziúr - még százat is láthatunk, ha vagy fél óráig folytatjuk sétánkat. De mennyire különbözik ez ismét a két előbbitől! Kopott kürtös kalapja - így hívják tudniillik a mostani magas férfikalapokat a tős­gyökeres magyarok - tehát kopott kürtös kalapja sovány vagyis keskeny és gyüremlett karimája alól hátul őszbe csa­varodott hosszú hajcsap - vul­ga. Zopf - fityeg az elviselt kék köpeny kurta gallérára, melly szél által összeszaggatott felhő gyanánt lebegi körül a sovány­­kás lábszárakat és meglehető­sen kiszáradt testet. A térdig érő szűk szaru kordován csiz­mákba búzavirág színű fosz­­lányos, de nem rongyos, test­hez szabott magyar nadrág van szorítva; annak szíját és nyo­matékos vagyis súlyos rézcsat­ját ezüst pitykés hosszú virá­gos mellény takarja el a kiván­csi szemek elől, melly törekvés­ben nem egészen híven oszto­zik a félcombig érő szűk mente a mellénynyel. A fekete fátyol­ból készült nyakravaló barát­ságosan érinti a hegyes állat; a mosolygó ajkakra meghitten hinti árnyékát az ősz bajusz; az ősz bajusz fölött pedig rezes orr emelkedik, nyergén a sárga réz­ből készült pápaszemnek két­­ségbehozhatlan kékes nyomait mutatva; ha még megmondjuk, hogy köpenye alól bőrcsomag kandikál ki, s hogy nyár köze­pében is köpenyt visel, úgy bi­zonyosan eskü nélkül is elhiszi a szíves olvasó, hogy ezen házi­úrban egy becsületes magyar csizmadiamestert volt szeren­csénk elébe állítanunk, a régi jó világból - mellyben négy fo­rintért jobb munkát lehet­ kap­ni, mint jelenkorunkban nyol­cért. - Mester uram nem enge­di magát háziúrnak neveztetni; ő azt hiszi, hogy a csizmatalp is - ezek saját szavai - háziúrrá lehet, de hogy valaki a „mes­ter” nevet megérdemelje, ahhoz csakugyan ember kell a gátra. (Nagy Ignác: Torzképek, 1844)

Next