Magyar Salon, 6. kötet (4. évfolyam, 1886-1887/1)

384 JUSTH ZSIGMOND mint egy mesterien utánzott csinált vi­rág. Azután azok a forró kábító júniusi éjszakák, midőn a café riche egyik külön szobájából másodmagával bámult ki az elragadó éjszakába. A zengő, hullámzó nép, a kávéházak előtt ülő boldog párok a balzsamos, virágoktól, illatoktól fű­szerezett éji levegő, minden, de min­den a gyönyörről beszélt neki. Most a czigányok az általa megren­delt «Mascotte» dallamaira kezdtek. Erről eszébe jutott Kálmánnak ő vele való első találkozása. Vele, ki életéből négy hónap alatt húsz évet rabolt el, vele, ki vagyonát aláásta, vele, ki aztán elhagyta ... de mindegy, az a pár hó­nap ! ... az a pár hónap kárpótol min­denért. Kálmán mohón hörpentett fel egy pohár pezsgőt. Szemei lázasan villog­tak, kezeivel nyugtalanul dobolt az asztalkendőn. «Mascotte» első előadá­sán találkoztak először. Vele szemben egy páholyban ült Valentine Páris egyik leghíresebb demi-mondaine-je volt, Kálmán bele­­szeretett hírébe. Úgy találta, hogy dia­dalaihoz éppen csak Valentine-el való viszonya hiányzik. Együtt mentek Dieppe-be, egy nagy villát bérelve a tengerparton itt élték azt a mámoros négy hónapot, a­mely időszak a leg­szebb volt Kálmán életében. Ez idő­szakban nyerte meg «Je me gobe» nevű lovával a «Grand prix de Dieppe»-et, ezen a napon az egész sportvilág, s az a­mi ezzel a világgal karöltve jár (de nem a nyilvános helyeken) királyként ünnepelte. Aztán ez is elmúlt. Valen­tine, ki a négy hónap alatt egy fél­millió frankba került, elhagyta, egy orosz nábobbal menvén utazni, félre­lökve szívtelenül azt, a­kit elhasznált. Erről az idillről beszélt neki most az a Mascotte-walczer, a­melyet a czigá­nyok (tán újabb százas reményében) olyan lelkesülten játszottak. A walzer utolsó accordja is elhalt. Kálmán előtt pedig ott állott a valóság­­ a szki étterem, s minden ami ezzel jár. Azalatt a szomszéd asztal törzsven­dégei már összegyűltek, roppant zajt csapva, néha nagyokat nevettek, mint olyan emberekhez illik, kik önmaguk­ról s hatalmukról bizonyosak. Arczuk­­ról csak úgy, mint hangjukból a legjó­­lakottabb Optimismus beszélt. Kálmánt türelmetlenné tették szom­szédai. Annyira különböztek tőle, hogy visszataszítóknak találta őket. Nem akart reájuk figyelni. Nem tudta miért, de ma még kellemetlenebbnek találta az «e fajtájú embert» (mint mondani szokta derűit perczeiben), mint máskor. Azonban olyan hangosan beszéltek, hogy lehetetlen volt neki másra gon­dolni. Ingerülten hátat fordított nekik,, de azért mégis minden szavukat hal­lotta Egy darabig még küzdött, s végre tökéletesen lekötötték figyelmét. Szü­leinek egy régi barátjáról kezdtek most beszélni: Denghelegi Istvánról, az öt­venes évek híres Stefijéről, kit anyja nem egyszer, mint a gavallérok pél­dányképét állította szemei elé. A törzsvendégek egyike most adomát mondott el róla, a­melyben a hírhedt Stefi igen szomorú, vagyis inkább ne­vetséges szerepet játszott. Mindnyájan nevettek. Kálmánt e nevetés vérig sértette. Úgy érezte, mintha az ő személyét sér­tették volna meg. Pedig­­ végre is mi köze neki hozzá? Tán az bántja, hogy szüleinek régi jó barátjáról mernek így beszélni — ezek?

Next