Magyarország, 1977. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1977-11-06 / 45. szám

A Telecsetepaté című, egykori sorozatban a nyílt színen vi­tázhattak egyes műsorkészí­tők és televíziós vezetők a stúdió­ba meghívott nézőkkel. Komoly összecsapást senki sem remélt e műsorvállalkozástól. A cím sem ígért többet, csupán barátságos esz­mecserét. Ám a megvalósulás el­maradt a várakozástól. Néhány valóban lebilincselő, epizódszerű szócsatát leszámítva az aréna alig­­alig forrósodott fel. A műsorra rá is csapták a koporsófedelet. El­tűnt, mint annyi egyéb, jobb sor­sot — és talán több türelmet — érdemlő vállalkozás. Nem szentírás Tapasztalat híján nem sikerült olyan „parlamentet” teremteni, amelyben fesztelenül ütközhetnek a tévénézők táborát is megosztó nézetek. Az élő párbeszéd elakadt, ám a kudarc nem akadályozta meg, hogy a levelezés folytatód­jék. A televízió postaládája ugyan­is sohasem üres. Havonta mintegy két-három ezer levél érkezik a Szabadság tér 17-be, s nagyjából ugyanennyi kel is útra innen, részint közvetlen válaszként, részint pedig illetéke­sek segítségét kérve a panaszok orvoslásához. Valaha úgy vélhet­tük : a szerkesztőségi szobákban külön szemétkosarat tartanak fenn az olvasatlan levelek eltüntetésé­re. Amióta e téren is rendet te­remtettek a tévében, ilyen gyanú aligha ébredhet. Semmilyen kérés vagy észrevétel nem sikkad el, még a szélsőséges, haragos meg­jegyzések is mérlegre kerülnek. Különös gonddal vizsgálják meg a műsorokhoz hozzászóló levele­ket Noha ezeknek mindössze 10 —15 százalék a számarányuk, jel­zéseik gyakran megszívlelendők. Olyannyira azok, hogy bizonyos válogatással külön adásba is kí­vánkoznak: a „Postafiók 250”-be. Takács Marika havonta jelentkező műsora a nyíltszíni válaszadás igényét élesztette fel, az eddigi tapasztalatok szerint okosan és eredményesen. Több, mint egy­szerű gesztus. Jóval több, mint kérések és bírálatok udvarias nyugtázása. Emlékezetes a „Játék a betűk­kel” című vetélkedő esete. A so­rozat „fáradtnak” tetszett, s mi­vel az erre figyelmeztető észrevé­telek szaporodtak, megszüntették. Erre azonban megindult a levél­áradat, a többi között a „Posta­fiók 250” szerkesztőségébe is. A közvélemény végül is győzött, a kedvelt fejtörő egy idő óta ismét szórakoztatja hűséges törzsközön­ségét. A műsorokhoz hozzászólók több­­­sége két korosztályt képvisel: a 10—17 éves gyerekekét, illetve fiatalokét, valamint a nyugdíjaso­két. A középkorúak inkább egyéni vagy családi gondjaikat fogalmaz­zák meg, ha úgy vélik, hogy egye­dül a televíziótól kaphatnak hat­hatós segítséget — és ha szűkö­sebb szabad idejükben egyáltalán hozzájuthatnak a levélíráshoz. Né­miképp egyoldalú képet nyújt te­hát a tévé postája. Ezzel tisztában is vannak a munkatársak. A leve­lek mondanivalója tehát csak rész­ben fejezi ki a közvélemény han­gulatát. De élesen el sem különül tőle; tévedtek, akik a levelezőt jó ideig amolyan „sajátos ember­fajtának” tekintették, vélemény­­nyilvánítását előítélettel vagy fenntartással fogadták. A mindin­kább kikristályosodó józan állás­pont: korántsem szentírás, ami a levelekben olvasható, ám hasznos tükrözője a­­képernyő előtt ülők hangulatának, befogadókészségé­nek, érzékenységének. Akik tollat ragadnak, legnyoma­tékosabban hiányérzetüket fogal­mazzák meg. Mindenekelőtt a szó­rakoztató, vidám műsorokat keves­lik — most már húsz esztendeje egyfolytában. Szóvá teszik, hogy bizonyos fajta műfajok (cirkusz, revü, magyar nóta, operett) néha hosszabb ideig is afféle mostoha­­gyerekek a képernyőn, mások pe­dig — például dzsessz és egy-egy kedvelt „tévészemélyiség” show­­műsora — mintha csak ötletsze­rűen iktatódnának a programba. Mindenki mást akar Van, aki pontos számvetést ké­szít: forintérték szerint osztályoz­za az adásokat, és kimutatja, hogy a havi összeg nem éri el az ötven forintot. Egy-egy levelező az „üre­sen hagyott hétfőre célozgat, va­lószínűleg azért is, mert — idős nyugdíjas lévén — esténként job­badán a tévé előtt szeret üldögél­ni. Népes a rajzfilmkedvelők tá­bora, ők ezt a műfajt érzik hát­térbe szorítottnnak. Másvalaki vi­szont rosszallóan írja szeptemberi keltezésű levelében: „Eljutottunk oda, hogy Béni és Frédi főmű­sorrá lépett elő.” (A többség alig­hanem zokon venné tőle az oldal­vágást, hiszen a „kőkorszakiak” változatlanul előkelő helyen van­nak a népszerűségi listán.) A krimi vonzóereje közismert, kiolvasható a televízió postájából is. A kisebbséghez tartozik az a szegedi néző, aki kétszeresen alá­húzza: „Kevesebb bűnügyi fil­met!” Jóformán minden nap fel­­hánytorgatja egy-egy levélíró, hogy kevés a helyszíni sportközvetítés, a jelentősebb versenyek illetve mérkőzések felvételeit rendszere­sen késő esti időben sugározzák. Minden második-harmadik napon az ellenkezőjét is felrója valaki, főleg idősebb háziasszony. („Min­dig csak a futball, a futball...”) Sokan a színházi közvetítések szá­mát szaporítanák (a nézők tete­mes hányada korántsem tartja el­avultnak vagy tévészerűtlennek ezt az adásfajtát), az ellentábor érveit hangoztató budapesti néző viszont jobban örülne „egy olyan hírnek, hogy kevesebb színházi közvetítés mellett a televízió évente ötven­­szer kíván foglalkozni az alkoho­lizmus elleni küzdelemmel”. Mi sem volna egyszerűbb, mint­hogy a „Postafiók 250” újra meg újra szembesítse ezeket a szelíd vagy dörgedelmes intelmeket idő­ről időre csakugyan él e lehető­séggel, de a túlzástól óvakodik. A különböző nézőrétegek óhajait végtére is nem lehet olyan érv­vel lesöpörni az asztalról, hogy „mindenki mást akar, közmegelé­gedésre úgysem készíthet jó mű­sort a televízió”. Türelem és tár­gyilagosság nélkül nincs egészsé­ges párbeszéd. A képernyő levele­zőműsora Takács Marika szemé­lyes varázsán kívül azért is hatá­sos, mert az olcsó megoldásokat kerülve, a közönség szemszögéből igyekszik a műhelygondokat meg­közelíteni. Megértést tanúsít, ahol ez helyénvaló, így szerezve jogot arra, hogy adott esetben szembe­szálljon az indokolatlan igények­kel, a torzult vagy visszahúzó íz­léssel, az igazságtalan vádakkal. Számtalan néző rokonszenvét nyerte meg ezzel a „Postafiók”. Van, aki naplószerűen írja meg: egy-egy műsorhéten mit vett ész­re, mit talált jónak, rossznak. („20 és 22 óra között jobb lett volna újságot olvasni” — állapítja meg az egyik közelmúltbeli adásnapról. S a programot ízekre szedve ta­láló megjegyzések kíséretében so­rolja el, mi mindent tett volna át más műsoridőre, illetve az első műsorból a másodikba és viszont.) Ismerős nevek bukkannak fel rendre a napi postában, ők a tele­vízió legkitartóbb levelezői, a ta­nácsadók, a „szerkesztőtársak”. So­raikat a megbíráltak is szívesen veszik kézbe, hiszen a kemény szavak mögül is kiérezni az azono­sulás készségét és az elfogulatlan­ságot. Kevesebb jót mondhatunk a — sajnos — ugyancsak szép szá­mú önmu­toga­tóról. Három mon­datukkal, sőt gyakran már az el­sővel elárulják: főként a hiúság készteti őket levélírásra. A „Postafiók 250” készítői — köztük Perényi Endre szerkesztő — gyakorlott levélolvasók, árnya­latokból is kiszűrik a szándékot, sőt: a másodszándékot. Nem kerü­li el a figyelmüket egy-egy mellé­kesen odavetett mondat sem, amelyben például nézőlélektani ta­nulságok rejlenek. Olykor — mi tagadás — saját kárukon kell okulniok. Mondjuk, amikor azt olvassák ki a levélből, hogy a partner kellően méltányolja majd a derűs, ironikus feleletet. Aztán az adás nyomán kiderül: a hu­morral fűszerezett szavakat félre­értette a néző, és újabb levelében dühödten kér elégtételt a „kiok­tatásért”. A hangot sem könnyű eltalálni. Alapvető kívánság, hogy a levele­zőkkel társalgó program színes és közvetlen legyen, de nemegyszer tapasztalható: a közvetlenséget ki­ki másképpen fogja fel. Még in­kább megoszlanak a „Postafiók” tartalmával kapcsolatos vélemé­nyek. A nézők tekintélyes része szívesen látja-hallja a műsorké­szítőkkel, a televízió szakemberei­vel készített interjúkat. Takács Marika e beszélgetésekben a kö­zönség szóvivőjeként is kérdez; ez a módszer szinte mindenkinek tet­szik. Sokan mégis örömest száműz­nék az adásból a tévémunkatár­sak személyes megszólaltatását; szerintük nincs abban semmi kü­lönösebb élménytöbblet, hogy szín­ről színre látni a műsorok szer­kesztőit vagy más „háttérembe­reit”. A „Postafiók 250” munka­­csoportja — a többségre hallgatva — ezután sem mond le az inter­júkról, sőt fokozottan törekszik arra, hogy a tévé és a néző kap­csolata elevenebbé váljon. Amúgy is túl gyakori a személytelenség. A rendező „elbújik” filmje mögé, s hasonlóképpen rejtve marad a szaktanácsadó, a szerkesztő, az osz­tályvezető. Mihelyt kilépnek a pa­raván mögül, valahogyan vitaké­pesebbé is válnak. Bizonyos esetekben mégis in­kább „külső” válaszadóra ajánla­tos bízni az eligazítást. Ezt pél­dázza majd a „Postafiók 250” no­vemberi adása. Huszár Tibor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem szociológiai tanszékének vezetője mond véleményt arról, amit egy­idősebb levélíró vetett a tévé sze­mére: „Sok a meztelenség a kép­ernyőn, elegem van az ágyjelene­tekből.” Epés, indulatos A televízió levelezési osztálya — dr. Pleskó Béla irányításával — havonta készülő tájékoztató jelen­tésben tekinti át és hozza az ér­dekeltek tudomására a levelek tartalmát. Hogy csupán a frissebb összefoglalókból idézzünk: augusz­tusban 227, szeptemberben 181 né­ző közölte szorosabban a műsor­hoz kapcsolódó véleményét, kíván­ságát. Többségük — ez más hó­napokra is jellemző — adásismét­lést kér. Rengetegen ostorozzák a pon­gyola és magyartalan nyelvhasz­nálatot. Noha az ilyen ügyben le­velezők nemegyszer régesrég meg­cáfolt „nyelvhelyességi babonák” szószólóiként is fellépnek, meg­jegyzéseikben mindig akad meg­­fontolnivaló. Ugyancsak jogos el­marasztalást kap a kamera előtti nyegle viselkedés, a fensőbbséges vagy rideg hangnem. A „hosszú haj” elleni kifakadások újabban ritkábbak, a különcködő öltözkö­déssel viszont most is nehezen barátkoznak az idősebbek. Tőlük érkezik a „mosdatlan beszédet”, a tévéfilmek vaskosabb kifejezéseit felhánytorgató levelek legtöbbje is; ezekben újra és újra szóba kerül a filmkorhatár állítólag túl­ságosan szabados megállapítása, illetve a MOKÉP-korhatár „szol­gai átvétele”. Témaínség aligha fenyegeti a „Postafiók 250” gazdáit. Akármi­kor nyúlnak is a szerkesztőségi asztalon duzzadó levélhalmazba, mindig találnak továbbítandó vagy sürgősen megválaszolandó észre­vételeket. Furcsa ugyan, de az epés vagy indulatos levelekkel is voltaiképpen bizalmat szavaz a né­ző a televíziónak. Harag és ragasz­kodás többnyire egy tőről fakad. OCSOVAI GÁBOR televízió Levelesláda Kontaktus a közönséggel Egy műsor hátteréből TAKÁCS MARIKA A közönség szóvivője MAGYARORSZÁG _______1977 45

Next