Magyarország, 1977. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1977-11-06 / 45. szám
A Telecsetepaté című, egykori sorozatban a nyílt színen vitázhattak egyes műsorkészítők és televíziós vezetők a stúdióba meghívott nézőkkel. Komoly összecsapást senki sem remélt e műsorvállalkozástól. A cím sem ígért többet, csupán barátságos eszmecserét. Ám a megvalósulás elmaradt a várakozástól. Néhány valóban lebilincselő, epizódszerű szócsatát leszámítva az aréna aligalig forrósodott fel. A műsorra rá is csapták a koporsófedelet. Eltűnt, mint annyi egyéb, jobb sorsot — és talán több türelmet — érdemlő vállalkozás. Nem szentírás Tapasztalat híján nem sikerült olyan „parlamentet” teremteni, amelyben fesztelenül ütközhetnek a tévénézők táborát is megosztó nézetek. Az élő párbeszéd elakadt, ám a kudarc nem akadályozta meg, hogy a levelezés folytatódjék. A televízió postaládája ugyanis sohasem üres. Havonta mintegy két-három ezer levél érkezik a Szabadság tér 17-be, s nagyjából ugyanennyi kel is útra innen, részint közvetlen válaszként, részint pedig illetékesek segítségét kérve a panaszok orvoslásához. Valaha úgy vélhettük : a szerkesztőségi szobákban külön szemétkosarat tartanak fenn az olvasatlan levelek eltüntetésére. Amióta e téren is rendet teremtettek a tévében, ilyen gyanú aligha ébredhet. Semmilyen kérés vagy észrevétel nem sikkad el, még a szélsőséges, haragos megjegyzések is mérlegre kerülnek. Különös gonddal vizsgálják meg a műsorokhoz hozzászóló leveleket Noha ezeknek mindössze 10 —15 százalék a számarányuk, jelzéseik gyakran megszívlelendők. Olyannyira azok, hogy bizonyos válogatással külön adásba is kívánkoznak: a „Postafiók 250”-be. Takács Marika havonta jelentkező műsora a nyíltszíni válaszadás igényét élesztette fel, az eddigi tapasztalatok szerint okosan és eredményesen. Több, mint egyszerű gesztus. Jóval több, mint kérések és bírálatok udvarias nyugtázása. Emlékezetes a „Játék a betűkkel” című vetélkedő esete. A sorozat „fáradtnak” tetszett, s mivel az erre figyelmeztető észrevételek szaporodtak, megszüntették. Erre azonban megindult a levéláradat, a többi között a „Postafiók 250” szerkesztőségébe is. A közvélemény végül is győzött, a kedvelt fejtörő egy idő óta ismét szórakoztatja hűséges törzsközönségét. A műsorokhoz hozzászólók többsége két korosztályt képvisel: a 10—17 éves gyerekekét, illetve fiatalokét, valamint a nyugdíjasokét. A középkorúak inkább egyéni vagy családi gondjaikat fogalmazzák meg, ha úgy vélik, hogy egyedül a televíziótól kaphatnak hathatós segítséget — és ha szűkösebb szabad idejükben egyáltalán hozzájuthatnak a levélíráshoz. Némiképp egyoldalú képet nyújt tehát a tévé postája. Ezzel tisztában is vannak a munkatársak. A levelek mondanivalója tehát csak részben fejezi ki a közvélemény hangulatát. De élesen el sem különül tőle; tévedtek, akik a levelezőt jó ideig amolyan „sajátos emberfajtának” tekintették, véleménynyilvánítását előítélettel vagy fenntartással fogadták. A mindinkább kikristályosodó józan álláspont: korántsem szentírás, ami a levelekben olvasható, ám hasznos tükrözője aképernyő előtt ülők hangulatának, befogadókészségének, érzékenységének. Akik tollat ragadnak, legnyomatékosabban hiányérzetüket fogalmazzák meg. Mindenekelőtt a szórakoztató, vidám műsorokat keveslik — most már húsz esztendeje egyfolytában. Szóvá teszik, hogy bizonyos fajta műfajok (cirkusz, revü, magyar nóta, operett) néha hosszabb ideig is afféle mostohagyerekek a képernyőn, mások pedig — például dzsessz és egy-egy kedvelt „tévészemélyiség” showműsora — mintha csak ötletszerűen iktatódnának a programba. Mindenki mást akar Van, aki pontos számvetést készít: forintérték szerint osztályozza az adásokat, és kimutatja, hogy a havi összeg nem éri el az ötven forintot. Egy-egy levelező az „üresen hagyott hétfőre célozgat, valószínűleg azért is, mert — idős nyugdíjas lévén — esténként jobbadán a tévé előtt szeret üldögélni. Népes a rajzfilmkedvelők tábora, ők ezt a műfajt érzik háttérbe szorítottnnak. Másvalaki viszont rosszallóan írja szeptemberi keltezésű levelében: „Eljutottunk oda, hogy Béni és Frédi főműsorrá lépett elő.” (A többség alighanem zokon venné tőle az oldalvágást, hiszen a „kőkorszakiak” változatlanul előkelő helyen vannak a népszerűségi listán.) A krimi vonzóereje közismert, kiolvasható a televízió postájából is. A kisebbséghez tartozik az a szegedi néző, aki kétszeresen aláhúzza: „Kevesebb bűnügyi filmet!” Jóformán minden nap felhánytorgatja egy-egy levélíró, hogy kevés a helyszíni sportközvetítés, a jelentősebb versenyek illetve mérkőzések felvételeit rendszeresen késő esti időben sugározzák. Minden második-harmadik napon az ellenkezőjét is felrója valaki, főleg idősebb háziasszony. („Mindig csak a futball, a futball...”) Sokan a színházi közvetítések számát szaporítanák (a nézők tetemes hányada korántsem tartja elavultnak vagy tévészerűtlennek ezt az adásfajtát), az ellentábor érveit hangoztató budapesti néző viszont jobban örülne „egy olyan hírnek, hogy kevesebb színházi közvetítés mellett a televízió évente ötvenszer kíván foglalkozni az alkoholizmus elleni küzdelemmel”. Mi sem volna egyszerűbb, minthogy a „Postafiók 250” újra meg újra szembesítse ezeket a szelíd vagy dörgedelmes intelmeket időről időre csakugyan él e lehetőséggel, de a túlzástól óvakodik. A különböző nézőrétegek óhajait végtére is nem lehet olyan érvvel lesöpörni az asztalról, hogy „mindenki mást akar, közmegelégedésre úgysem készíthet jó műsort a televízió”. Türelem és tárgyilagosság nélkül nincs egészséges párbeszéd. A képernyő levelezőműsora Takács Marika személyes varázsán kívül azért is hatásos, mert az olcsó megoldásokat kerülve, a közönség szemszögéből igyekszik a műhelygondokat megközelíteni. Megértést tanúsít, ahol ez helyénvaló, így szerezve jogot arra, hogy adott esetben szembeszálljon az indokolatlan igényekkel, a torzult vagy visszahúzó ízléssel, az igazságtalan vádakkal. Számtalan néző rokonszenvét nyerte meg ezzel a „Postafiók”. Van, aki naplószerűen írja meg: egy-egy műsorhéten mit vett észre, mit talált jónak, rossznak. („20 és 22 óra között jobb lett volna újságot olvasni” — állapítja meg az egyik közelmúltbeli adásnapról. S a programot ízekre szedve találó megjegyzések kíséretében sorolja el, mi mindent tett volna át más műsoridőre, illetve az első műsorból a másodikba és viszont.) Ismerős nevek bukkannak fel rendre a napi postában, ők a televízió legkitartóbb levelezői, a tanácsadók, a „szerkesztőtársak”. Soraikat a megbíráltak is szívesen veszik kézbe, hiszen a kemény szavak mögül is kiérezni az azonosulás készségét és az elfogulatlanságot. Kevesebb jót mondhatunk a — sajnos — ugyancsak szép számú önmutogatóról. Három mondatukkal, sőt gyakran már az elsővel elárulják: főként a hiúság készteti őket levélírásra. A „Postafiók 250” készítői — köztük Perényi Endre szerkesztő — gyakorlott levélolvasók, árnyalatokból is kiszűrik a szándékot, sőt: a másodszándékot. Nem kerüli el a figyelmüket egy-egy mellékesen odavetett mondat sem, amelyben például nézőlélektani tanulságok rejlenek. Olykor — mi tagadás — saját kárukon kell okulniok. Mondjuk, amikor azt olvassák ki a levélből, hogy a partner kellően méltányolja majd a derűs, ironikus feleletet. Aztán az adás nyomán kiderül: a humorral fűszerezett szavakat félreértette a néző, és újabb levelében dühödten kér elégtételt a „kioktatásért”. A hangot sem könnyű eltalálni. Alapvető kívánság, hogy a levelezőkkel társalgó program színes és közvetlen legyen, de nemegyszer tapasztalható: a közvetlenséget kiki másképpen fogja fel. Még inkább megoszlanak a „Postafiók” tartalmával kapcsolatos vélemények. A nézők tekintélyes része szívesen látja-hallja a műsorkészítőkkel, a televízió szakembereivel készített interjúkat. Takács Marika e beszélgetésekben a közönség szóvivőjeként is kérdez; ez a módszer szinte mindenkinek tetszik. Sokan mégis örömest száműznék az adásból a tévémunkatársak személyes megszólaltatását; szerintük nincs abban semmi különösebb élménytöbblet, hogy színről színre látni a műsorok szerkesztőit vagy más „háttérembereit”. A „Postafiók 250” munkacsoportja — a többségre hallgatva — ezután sem mond le az interjúkról, sőt fokozottan törekszik arra, hogy a tévé és a néző kapcsolata elevenebbé váljon. Amúgy is túl gyakori a személytelenség. A rendező „elbújik” filmje mögé, s hasonlóképpen rejtve marad a szaktanácsadó, a szerkesztő, az osztályvezető. Mihelyt kilépnek a paraván mögül, valahogyan vitaképesebbé is válnak. Bizonyos esetekben mégis inkább „külső” válaszadóra ajánlatos bízni az eligazítást. Ezt példázza majd a „Postafiók 250” novemberi adása. Huszár Tibor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem szociológiai tanszékének vezetője mond véleményt arról, amit egyidősebb levélíró vetett a tévé szemére: „Sok a meztelenség a képernyőn, elegem van az ágyjelenetekből.” Epés, indulatos A televízió levelezési osztálya — dr. Pleskó Béla irányításával — havonta készülő tájékoztató jelentésben tekinti át és hozza az érdekeltek tudomására a levelek tartalmát. Hogy csupán a frissebb összefoglalókból idézzünk: augusztusban 227, szeptemberben 181 néző közölte szorosabban a műsorhoz kapcsolódó véleményét, kívánságát. Többségük — ez más hónapokra is jellemző — adásismétlést kér. Rengetegen ostorozzák a pongyola és magyartalan nyelvhasználatot. Noha az ilyen ügyben levelezők nemegyszer régesrég megcáfolt „nyelvhelyességi babonák” szószólóiként is fellépnek, megjegyzéseikben mindig akad megfontolnivaló. Ugyancsak jogos elmarasztalást kap a kamera előtti nyegle viselkedés, a fensőbbséges vagy rideg hangnem. A „hosszú haj” elleni kifakadások újabban ritkábbak, a különcködő öltözködéssel viszont most is nehezen barátkoznak az idősebbek. Tőlük érkezik a „mosdatlan beszédet”, a tévéfilmek vaskosabb kifejezéseit felhánytorgató levelek legtöbbje is; ezekben újra és újra szóba kerül a filmkorhatár állítólag túlságosan szabados megállapítása, illetve a MOKÉP-korhatár „szolgai átvétele”. Témaínség aligha fenyegeti a „Postafiók 250” gazdáit. Akármikor nyúlnak is a szerkesztőségi asztalon duzzadó levélhalmazba, mindig találnak továbbítandó vagy sürgősen megválaszolandó észrevételeket. Furcsa ugyan, de az epés vagy indulatos levelekkel is voltaiképpen bizalmat szavaz a néző a televíziónak. Harag és ragaszkodás többnyire egy tőről fakad. OCSOVAI GÁBOR televízió Levelesláda Kontaktus a közönséggel Egy műsor hátteréből TAKÁCS MARIKA A közönség szóvivője MAGYARORSZÁG _______1977 45