Mozgó Világ, 1997. január-június (23. évfolyam, 1-6. szám)

1997 / 6. szám - ESSZÉ - Lengyel László: Az átmenet képregénye

markáns leleplezése helyett az átlagos, a jelentéktelen, a köznapi klisékben va­ló előadása volt a jellemző. A televíziós személyiség, ha ki akart törni a zárt körből, a zárt világból, két irányba pró­bálkozhatott. Az egyik a közönséget vonzó vetélke­dők, fesztiválok elnyerése vagy kitalá­lása, ahol megengedhette magának a látvány és saját látványának átrende­zését. Ha nem is róla szóltak e műsorok, mégis összeköthette magát velük. A másik lehetőség, a szocialista talk show, az Ötszemközt, a különböző poli­tikai fórumok, a Nemzetközi Stúdió stb. Itt is minden le volt előre vaj­azva, de egy-egy filmkocka erejéig be lehetett lépni politikusok, közéleti személyisé­gek terébe, s ezáltal megmutatható volt a televíziós személyiségek belvilága is. A televíziós személyiség sohasem le­hetett kérlelhetetlen és könyörtelen. A kádári televízió kamerája nem mutat­hatott olyan televíziós személyiséget, aki keresztkérdéseivel zavarba hoz és megsemmisít akár egy politikust, akár 28 egy színészt, akár egy sportolót vagy egy másik televíziós személyiséget. Ha föltámadt az a gyanú, hogy a tévéripor­ter kellemetlen helyzetbe akarta hozni, ne adj’ Isten, meg akarta szégyeníteni, ki akarta nevettetni, gúnyolni beszél­getőtársát, azonnal leparancsolták a képernyőről. Ha nem tették volna, ak­kor talán a közönség ezreinek dühös levelei követelték volna ki távozását. De a televíziós személyiség önmagá­val szemben se lehetett kegyetlen, ön­ironikus, nem nevettethette ki magát, nem csinálhatott hülyét magából - ter­mészetesen a kabarét kivéve, amikor mindenkire rá volt írva, hogy most csak játszik, nem önmaga. A hibát, a gik­­szert beismerhette, levezekelhette, de nem csinálhatott hibájából show-t, nem próbálkozhatott gikszereiből új televí­ziós személyiség felépítésével. A politikai megbízhatóság valójában képi megbízhatóságot jelentett. A poli­tikai vezetés lassacskán jobban félt a technikai hibától, attól, hogy a főmű­sorban feltűnik a Műszaki hiba az el­sötétült képernyőn, mint a televíziós személyiségek bármiféle „lázadó jelle­gű” hibájától. Mindezzel együtt a Magyar Televízió „nagy alakjai” tágították a televízió ho­rizontját, a nézők szemhatárát. A dilet­táns televízió fokozatosan professzio­nistává vált Vitray Tamás és Hajdú Já­nos, Antal Imre és Rudnik Júlia, Vágó István és Érdi Sándor megjelenéseiben. Tele volt természetesen dilettánsokkal, de a maga kelet-európai módján már szakértően vitte képre, amit akart. Az agitprop osztály (az APC) minden ké­pet vizsla szemmel nézett ugyan, de ezek az apókák már fertőzöttek voltak: nem tudtak úgy nézni, ahogy a szovjet, a keletnémet vagy a csehszlovák apó­kák tették. Így válhatott a Magyar Televízió a rendszer hűséges mutatványosává: azt a pótlék-világot, kvázi-szórakozást nyúj­totta, amit a Lehel frizsider és a Trabant, a kiskert és az egyhetes sátoros nyara­lás. Összerakta a Táncdalfesztivált és a Ki mit tud?-ot, a kerületek vetélkedőjét és a Szeszélyes évszakokat. Nem törő­dött vele, hogy az elit fintorog, kispolgá­rinak, provinciálisnak tartja. A televí­ziós személyiségek a kádári kispolgárt, kisembert szórakoztatták, nem az elitet. Aczél György és vele kart karba öltve Németh László és Illyés Gyula érték- és mértékadó, erkölcsileg oktató és szoktató televíziózást akart. A kádári ortodoxok pedig ideológiai tanórákat követeltek. De minden úgy történt, ahogy egyébként is szokott a Kádár­rendszerben. A politikai vezetés pedig kezdetben tiltotta a kispolgári szóra­koztatást, majd tűrte, engedménynek tekintette, a végén pedig támogatta és dicsekedett vele. Magyarországon a Költészet Fejede­lemségében Illyés Gyula volt a nagyfe­jedelem, kinek lábánál ültek Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor ki­sebb hercegek. A Zene Királyságában Kodály Zoltán volt a király, a Filozófia Királyságában Lukács György. A Tele­vízió éppúgy rendi monarchia volt, mint minden a Kádár-korban, s a monarcha

Next