Mozgó Világ, 1997. január-június (23. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 6. szám - ESSZÉ - Lengyel László: Az átmenet képregénye
markáns leleplezése helyett az átlagos, a jelentéktelen, a köznapi klisékben való előadása volt a jellemző. A televíziós személyiség, ha ki akart törni a zárt körből, a zárt világból, két irányba próbálkozhatott. Az egyik a közönséget vonzó vetélkedők, fesztiválok elnyerése vagy kitalálása, ahol megengedhette magának a látvány és saját látványának átrendezését. Ha nem is róla szóltak e műsorok, mégis összeköthette magát velük. A másik lehetőség, a szocialista talk show, az Ötszemközt, a különböző politikai fórumok, a Nemzetközi Stúdió stb. Itt is minden le volt előre vajazva, de egy-egy filmkocka erejéig be lehetett lépni politikusok, közéleti személyiségek terébe, s ezáltal megmutatható volt a televíziós személyiségek belvilága is. A televíziós személyiség sohasem lehetett kérlelhetetlen és könyörtelen. A kádári televízió kamerája nem mutathatott olyan televíziós személyiséget, aki keresztkérdéseivel zavarba hoz és megsemmisít akár egy politikust, akár 28 egy színészt, akár egy sportolót vagy egy másik televíziós személyiséget. Ha föltámadt az a gyanú, hogy a tévériporter kellemetlen helyzetbe akarta hozni, ne adj’ Isten, meg akarta szégyeníteni, ki akarta nevettetni, gúnyolni beszélgetőtársát, azonnal leparancsolták a képernyőről. Ha nem tették volna, akkor talán a közönség ezreinek dühös levelei követelték volna ki távozását. De a televíziós személyiség önmagával szemben se lehetett kegyetlen, önironikus, nem nevettethette ki magát, nem csinálhatott hülyét magából - természetesen a kabarét kivéve, amikor mindenkire rá volt írva, hogy most csak játszik, nem önmaga. A hibát, a gikszert beismerhette, levezekelhette, de nem csinálhatott hibájából show-t, nem próbálkozhatott gikszereiből új televíziós személyiség felépítésével. A politikai megbízhatóság valójában képi megbízhatóságot jelentett. A politikai vezetés lassacskán jobban félt a technikai hibától, attól, hogy a főműsorban feltűnik a Műszaki hiba az elsötétült képernyőn, mint a televíziós személyiségek bármiféle „lázadó jellegű” hibájától. Mindezzel együtt a Magyar Televízió „nagy alakjai” tágították a televízió horizontját, a nézők szemhatárát. A dilettáns televízió fokozatosan professzionistává vált Vitray Tamás és Hajdú János, Antal Imre és Rudnik Júlia, Vágó István és Érdi Sándor megjelenéseiben. Tele volt természetesen dilettánsokkal, de a maga kelet-európai módján már szakértően vitte képre, amit akart. Az agitprop osztály (az APC) minden képet vizsla szemmel nézett ugyan, de ezek az apókák már fertőzöttek voltak: nem tudtak úgy nézni, ahogy a szovjet, a keletnémet vagy a csehszlovák apókák tették. Így válhatott a Magyar Televízió a rendszer hűséges mutatványosává: azt a pótlék-világot, kvázi-szórakozást nyújtotta, amit a Lehel frizsider és a Trabant, a kiskert és az egyhetes sátoros nyaralás. Összerakta a Táncdalfesztivált és a Ki mit tud?-ot, a kerületek vetélkedőjét és a Szeszélyes évszakokat. Nem törődött vele, hogy az elit fintorog, kispolgárinak, provinciálisnak tartja. A televíziós személyiségek a kádári kispolgárt, kisembert szórakoztatták, nem az elitet. Aczél György és vele kart karba öltve Németh László és Illyés Gyula érték- és mértékadó, erkölcsileg oktató és szoktató televíziózást akart. A kádári ortodoxok pedig ideológiai tanórákat követeltek. De minden úgy történt, ahogy egyébként is szokott a Kádárrendszerben. A politikai vezetés pedig kezdetben tiltotta a kispolgári szórakoztatást, majd tűrte, engedménynek tekintette, a végén pedig támogatta és dicsekedett vele. Magyarországon a Költészet Fejedelemségében Illyés Gyula volt a nagyfejedelem, kinek lábánál ültek Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor kisebb hercegek. A Zene Királyságában Kodály Zoltán volt a király, a Filozófia Királyságában Lukács György. A Televízió éppúgy rendi monarchia volt, mint minden a Kádár-korban, s a monarcha