Mozgó Világ, 1997. január-június (23. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 6. szám - ESSZÉ - Lengyel László: Az átmenet képregénye
Lengyel László Az átmenet képregénye Kádár-kori képek A Kádár-korban a televíziós kép csak zárt, visszafogott és szürke lehetett. A televíziós személyiségnek minden energiájával vigyáznia kellett, hogy személyisége az átlagot, a szürkeséget közelítse, hogy elfojtsa dinamikáját. A dinamikus, önkiadó személyiség szükségképpen lekerült a képernyőről mint komolytalan, mint túlzó, mint sztárallűröket hordozó. A szocialista televízióban nincsenek sztárok. A kádári televízió nem tűri a bohóckodást. Az a televíziós személyiség, aki közvetítheti az olimpiai versenyeket, országos vetélkedők műsorvezetője lehet, vagy meginterjúvolhat minisztereket, az öltözködésében, viselkedésében semmiképpen se lehet kirívó. A kádári televízió azt sugallta, hogy a televíziós személyiség - legyen az Vitray Tamás vagy Antal Imre, Tamási Eszter vagy Szabó László, Megyeri Károly vagy Takács Marika, Kovalik Károly vagy Molnár Margit - ugyanolyan mindennapi ember, mint nézői, csak kicsit több szakmai tudással, jobb szókészlettel van megáldva. A televízió és személyiségei évekig, sőt évtizedekig csiszolgatták változásaikat, modoruk, gesztusaik módosítását. A személyiség nem berobbant, nem üstökösként feltűnt és lezuhant, hanem mintegy „kiülte”, „kiböjtölte” lassan bővülő személyiségi terepének elfogadását. Mindennek alapja az évekre, évtizedekre való berendezkedés volt. Nemcsak Kádár János személyisége vált örök mintává - Kádár mindig volt, Kádár mindig van, Kádár mindig lesz „ egyszer élünk, liheg az almában a féreg, most vagy soha!" Orbán Ottó: Ámon hanem a televíziós alakoké is. Vitray mindig volt, Vitray mindig van, Vitray mindig lesz. Takács Marika mindig volt, mindig van, mindig lesz. A televízió az örökkévalóságot sugározta. A személyiségek a folytatásos sorozatok részesei, összekötői és túlélői voltak. Nekik adatott meg az a tisztesség, hogy túléljék Robin Hoodot és Tell Vilmost, a Tenkes kapitányát és Stirlitzet, Maci Lacit és Foxi Maxit. Állandóság, állandóság és állandóság - ez a legfontosabb. A televízió otthonos akart lenni, ismerős és megbízható. A 27 váratlanság, a kiszámíthatatlanság, a kockáztatás szóba se jöhetett. Mindennek simán kellett mennie, s ehhez zárt rendszerben zárt személyiségek zárt és megbízható szokásaira volt szükség. A meglepetés odáig terjedhetett, hogy a mindig szolid, mindig lassú, magát soha ki nem adó Vitray Tamás ordítani kezdett egy olimpiai döntőben a magyar győzelemért, hogy Hajdú János nem szokásos Vörös Október ruhagyári zakóban, hanem nyugati stílusú öltönyben jelent meg és meghajolt a Hét műsora végén. Később megértettük, hogy e váratlan dolgok is beleszámítanak a szürke folyamatosságba, s már elvártuk, hogy Vitray minden olimpiai győzelemnél kiabáljon - sikoltozott is szegény -, és hogy Hajdúnak legyenek mindig mindenkinél elegánsabb nyakkendői és meghajlásai. A kádári televíziós képi világban a kamera álldogált, és a legkevésbé se kívánt behatolni az arcok világába. A jellegzetes elkapásának kegyetlensége, a