Múltunk – politikatörténeti folyóirat 34. (Budapest, 1989)
1–2. szám - TANULMÁNYOK - Tokody Gyula: Magyarország kiválása az első világháborúból és a német külpolitika
másrautaltság hitét és érzését, közvetve akadályozták a Németországtól való elszakadást, a párt által hirdetett 48-as gondolat nem Habsburg-, hanem németellenes alapon való elfogadtatását, a magyar függetlenség megvalósítását. A német diplomaták a jelek szerint e belpolitikai nehézségeknek tudatában voltak, de túlértékelték őket. Érzékenyen reagáltak ugyan minden háborúellenes jelenségre, azonban eltúlozták a magyar néptömegek Németország iránti szimpátiáját. Későn ismerték fel, hogy a német szövetség még az uralkodó körök számára is egyre nagyobb terhet jelent, s mind kevésbé nyújt biztosítékot az ország nemzeti integritásának megőrzéséhez. Ezért az antantorientáció erősödését többnyire csak regisztrálták, s okaként leginkább a magyarok háládatlanságát és politikai látókörük korlátoltságát jelölték meg. A tisztánlátást nehezítette, hogy a német vezető körök a katonai vereség sokasodó jelei ellenére továbbra is - hozzávetőleg 1918. október elejéig - alapvető céljukat a háború győzelmes vagy legalábbis vereség nélküli befejezésében látták. Arra számítottak, hogy Nyugaton részben, Keleten pedig teljesen megtarthatók a korábbi hódítások. Berlin Ausztria-Magyarországgal kapcsolatos álláspontját is végső soron ez a stratégiai cél határozta meg, közelebbről az a megfontolás, hogy teljes kimerültsége ellenére az Osztrák-Magyar Monarchia a háború végkifejletét még mindig befolyásolhatja, mivel a német szövetség melletti kitartásával erősítheti, különbéke-törekvéseivel viszont gyengítheti Németország katonapolitikai, sőt belpolitikai helyzetét; a későbbiek során pedig tárgyalási pozícióit az antanthatalmakkal szemben. A dolog természetéből következően a német diplomaták a legnagyobb jelentőséget a bécsi udvar különbéke-törekvéseinek tulajdonították, de nemcsak azért, mert a monarchia hivatalos külpolitikáját itt alakították ki, hanem azért is, mert a koronát e törekvések, sőt általában a németellenes irányzatok inspirálójának, sőt szervezőjének tartották. Annál is inkább, mert 1918 augusztusában bizonyossá vált, hogy Bécs azonnali békekötést akar, s bár ezt a lépést eredetileg Németországgal együtt óhajtotta megtenni, 1918. szeptember elejétől Károly király és császár már nem csinált titkot abból, hogy kormánya Berlin nélkül is kész tárgyalóasztalhoz ülni. A monarchia belső krízisének mélységét fel nem ismerve vagy figyelmen kívül hagyva, a német diplomaták a különbéke-törekvés fő okát elsősorban továbbra is a Habsburg-uralkodó politikájában jelölték meg. IV. Károlyt erélytelennek tartották a belpolitikai kérdésekben, különösen a csehekkel és a magyar oppozícióval szemben, s feltételezték róla, hogy politikáját alárendeli a katolikus klérusnak, ezen keresztül a Vatikán és az antant szempontjainak. A német diplomácia szerint a németellenesség fő bázisa a szlávok mellett a klérus volt Ausztrián belül. A szlávok azért, mert ők „már csak politikai okok miatt is benne vannak mindenben, ami az ausztriai németségnek kárt okoz". A kérdés irodalma nagy. Ezúttal csupán a „Magyarország története 1890-1918" című összefoglalóra utalunk. Akadémiai Kiadó, 1978. 1203-1204. o.