A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (6. kötet, 1-2. szám)
Sőtér István: A magyar romantika
sötéli István, hogy a német romantika is »modernné« akarja átalakítani az országot, — »de az abszolutizmus megsemmisítése nélkül, a feudális maradványok eltörlése nélkül« (Az újabb német irodalom rövid története, Budapest, 1946. 43. 1.). Hogy a legnagyobb magyar alkotók művében erről aligha lehet szó, az nem kétséges. De különbség van a magyar és a német romantika jellegében, a felvilágosodáshoz való viszony miatt is. A német romantikában »a felvilágosodással való szembeállás, a vele való szakítás az alaptendencia« (u. o. 44. 1.). Kölcsey, Vörösmarty, Szalay, Eötvös művében viszont sajátos kapcsolat jön létre a romantika és a felvilágosodás között. Látjuk majd, hogy bizonyos okok miatt a francia romantikának olyan védői is, mint Bajza, esztétikai elméleteiket nagyrészt a német romantika esztétikája nyomán (Schlegel, Tieck, Jean Paul, stb.) építik föl. De ezek az elméletek, az irodalmi élet harcaiban egészen másféle célzattal érvényesülnek nálunk, mint Németországban. Látjuk majd, hogy Bajza éppúgy, mint Szalay, miként utasítják el a Novalis-típusú romantikát. Amennyire jelentős az az irány, melyet Kazinczy, Kölcsey és társaik számára Goethe, Schiller, — sőt, Matthisson jelöl, — annyira csekély alkotóink gyakorlatában a Schlegelek, vagy Novalis, Hölderlin, Tieck, E. T. A. Hoffmann stb. példájának érvényesülése. Külföldi útján a fiatal Szalay Tiecket éppúgy felkeresi, mint, Victor Hugót,— de kritikusi munkásságában nemhogy az előbbit, de még az utóbbit is csak igen komoly fenntartásokkal szemléli. Mégis, a német romantika — illetve , általában, a romantika — fejlődési jelenségei közt akad olyan is, mely a mi irodalmunkban is felismerhető. LUKÁCS GYÖRGY fejti ki a nagy alkotók romantikával szembeni magatartásának egyik fontos mozzanatát : azt, hogy »a romantikus tendenciát, mintaz új életformák szükségszerű következményét, alkotómódszerükbe és irodalomelméletükbe« fel akarják venni, —de azt mintegy megszüntetve, átalakítva (Goethe és kora, Budapest, é. n. 61 — 62. 1.). A romantikával szembeni ilyen, »megszüntetve-megtartó« álláspont érvényesül nálunk, Kölcsey, Kisfaludy Károly, Vörösmarty népdal-kísérleteiben, a Karthausiban, sőt, a 40-es évek regényirodalmának tapogatódzásaiban is, melyek a realista ábrázolás felé néha a romantikus regényírás eszközeivel törekszenek. Ha a német romantikának ellenforradalmi, felvilágosodás-ellenes jellegét világosan látjuk, lehetetlen ellenében a francia romantika érvényesülését teljességgel haladónak minősítenünk. Látni fogjuk, mily jogosan tiltakozik Erdélyi a 40-es évek franciás áramlata ellen, s mily indokolt gyanakvással szemléli Arany is a romantika ragadó »örvényét«. Mégis, a Cromwell-előszó programmjában, a magyar kortársak valamikép az élethez, az igazsághoz való közeledés útját üdvözölték, — utat, melyre épp a német romantika ködei közül kívánnak menekülni. Rámutatunk majd Bajza elméleti írásaiban a realista ábrázolás meglepően világos igényére, — de arra is, hogy ez az igény, egyelőre, a francia romantika színpadi alkotásaiban elégül ki. Eötvös Hugo-