Népszava, 1914. július (42. évfolyam, 153–180. sz.)
1914-07-10 / 161. szám
2 A woolwichi sztrájk. A konzervatív bölcsességéért állandóan dicsért angol munkásság nagyszerű akciókkal lepi meg a világot és könyörtelenül lerombolja mindazokat a reményeket, amelyeket a modern munkásmozgalom ellenségei tápláltak iránta. Még nem nagyon régen is azt hirdették, hogy ha az egész világ munkássága szocialistává lesz is, az angol tőkések nyugodtak lehetnek ; az angol munkást konzervatív szelleme mindenkor a tőkések hűséges jobbágyává teszi, mert az angol munkás sohasem szegődik forradalmi eszmék szolgálatába. De a régi viszonyok változtak és szükségszerűen átalakították az angol munkásság fölfogását is. Néhány év óta a leghevesebb, a legnagyobb és legkitartóbb sztrájkokat az angol munkásság vívta meg kizsákmányolói ellen. A forradalmi fölfogás napról-napra újabb tért hódított és fölforgatta az angol szakszervezetek ósdi irányzatai is. A munkásság megtanulta, hogy szervezkedésének nem az a célja, hogy csak a saját szakmája javára vívjon ki előnyöket és sokkal távolabbi célokat tűzött maga elé. A szocialista eszmék hódítása nagyszerűen kifejlesztette a szolidaritás érzését és az angol munkásság ma már bármely pillanatban kész, a szakmai sovinizmus határain túl is, proletár testvérei támogatására sietni. Ennek az átalakulásnak egyik kitűnő jelensége a woolwichi arzenál munkásainak sztrájkja. Megírtuk a Népszava csütörtöki számában, hogy az arzenál tizenkétezer munkása sztrájkba lépett. Azonkívül, hogy ez a sztrájk állami üzemben tört ki, rendkívül érdekesek és jellemzők a mozgalom előzményei és a sztrájk indító okai is. A sztrájk ugyanis közvetetten összefüggésben van a londoni építőmunkások harcával, amely hetek óta tart,, mégpedig azért, mert az építőmunkások a szakszervezeti elvek föltétlenül való elismerését követelik. Londonban az építőipar hetek óta csaknem teljesen szünetel. Néhány vállalatnak azonban mégis sikerült sztrájkbontókat szereznie. Egyik ilyen cég a woolwichi arzenálban dolgoztatott. Gépalapzatokat építettek a gyárban. A gépmunkások szövetsége woolwichi csoportjának vezetősége utasította, tagjait, hogy semmi körülmények között se szereljenek föl gépet a sztrájkbontóktól épített talapzaton. Igenfigyelemre méltó jelenség, hogy a szervezet maga ad ilyen utasítást tagjainak, amely kitűnő világításban mutatja meg azt a nagyszerű átalakulást, amely az utóbbi esztendőkben folyamatban volt az angol szakszervezetek belső életében és amely még egyáltalán nem ért véget. Amint megírtuk, egy Entwistle nevű szerelőt utasítottak, hogy a sztrájktörőktől épített talapzatra gépet szereljen föl, amit ez a leghatározottabban megtagadott. Entwistlet különböző magasrangú hivatalánok, végül maga az arzenál főigazgatója igyekezett elhatározásának megmásítására bírni és amikor ez nem sikerült, fegyelemsértés címén elbocsátották. Amikor ezt a szerelők megtudták, azonnal beszüntették a munkát, amire a többi szakmák is tanácskozásokat tartottak. Hétfőn a gyár minden rendű munkása beszüntette a munkát. A sztrájk valósággal megdöbbentette a hatóságokat. Eddig teljesen lehetetlennek tartották azt, hogy az arzenálban általános sztrájk törhessen ki, mert azt képzelték, hogy a képesítésüknél és bérüknél fogva egymástól annyira különböző munkáskategóriák sohasem tudnak egyetértésben találkozni. Egyszerűen vakok voltak azokkal a forradalmi változásokkal szemben, amelyek az utóbbi években az angol munkásság életében végbementek. Az arzenál vezetősége már szombaton reggel tárgyalásokat kezdett a munkásokkal. A munkásság képviselői hangsúlyozták, hogy a vasmunkások nem támadhatják hátba a sztrájkoló építőmunkásokat azzal, hogy folytassák a sztrájkbontóktól megkezdett munkát. A gyár főigazgatója viszont kijelentette, hogy az arzenálban fön kell tartani a fegyelmet és a vezetőség autoritását. Hajlandónak nyilatkozott arra, hogy Entwistle elbocsátását visszavonják, ha ez hajlandó a rábízott munkát elvégezni. Megígérte ezenkívül az igazgató, hogy a jövőbenigyekezni fognak elkerülni minden olyan intézkedést, amely súrlódásra vezethetne a szakszervezettel. Ez a kijelentés és ígéret nem elégítette ki a munkásokat. Mindenekelőtt Entwistle feltétlenül való visszavételét követelték. Az alsóház hétfői ülésén Will Crooks elvtárs, Woolwich képviselője, megkérdezte a miniszterelnöktől, aki egyúttal hadügyminiszter is, várjon hajlandó-e nyilatkozni az arzenálban kitört konfliktusról. Asquith miniszterelnök kijelentette, hogy a kormány teljesen tudatában van az események fontosságának és olyan lépéseket szándékozik tenni, amelyeket a legalkalmasabbnak tart, de egyelőre nem tartja célszerűnek, hogy bővebben nyilatkozzék, azonban reméli, hogy másnap (kedden) kielégítő jelentést tehet. Amint már egy szűkszavú távirat alapján jelentettük, a kormány ajánlatot tett a konfliktus elsimítására. A munkások kielégítőnek találták a kormány intézkedését, és így a sztrájk szerdán véget ért. Miután a munkásság határozottan ragaszkodott eredeti követeléséhez, természetes, hogy csak olyan ajánlatot fogadhatott el, amely azt teljesíti. Entwistlenek nem kell befejeznie olyan munkát, amelyet sztrájkbontók kezdtek meg. Nem piszkítja a kezét azzal, hogy érintenie kellene a sztrájkbontók „fekete", tisztátalan művét. Nagyszerű győzelme ez a munkásság egyetértésének és öntudatos, határozott föllépésének. Másik fontos tanúsága a sztrájknak az, hogy az angol kormány az ország színe előtt kénytelen elismerni, hogy a testvéráruló sztrájkbontó olyan valaki, akinek még a munkája is erkölcsileg fertőzött és az állam sem kényszerítheti munkásait arra, hogy az ilyen munkával vonatkozásba kerüljenek. • TV * * * Szentmihály. /í'f« Révész Misterly. Giczi Pétertől is megkérdezte a tanító ur: — Hát Péter, akarsz-e Pestre menni ? Gondolkodás nélkül felelte: — Azt bizony akarok! Az édesanyja előbb hitetlenkedett, ellenkezett azután, sírt is. A tanító ur irt Pestre, Pestről visszaírtak, a tanító úr még egyszer itt, Pestről azután küldtek pénzt. A Giczi Péter édesanyja sírt még egyszer-kétszer, de már nem ellenkezett, megsütötte a pogácsát, sütött egy csirkét, a gyerekek, Giczi Péter is, vonatra szálltak, Pestig meg sem álltak. Péter végig, az egész után bámult ki a vonatból; fütyírrészet is; az édesanyjára sem gondolt. Péter tízesztendős volt, amikor Pestre került. Pesten, az állomáson várták őket; odaadták a tanító úr levelét; „no, jól van, gyerekek, álljatok szépen sorba és gyertek utánam"; a gyerekek sorba álltak, elindultak, a pesti villanyfény láttára, a sok jövő-menő ember láttára, a sok kocsi, a villamosok, a nagy házak láttára majdnem kinézték a szemüket; nagy utcákon mentek végig, csizmáik sarka kopogott az aszfalton, elérkeztek a tejcsarnokhoz, sorba kikérdezték őket, nagy könyvbe beírták a nevüket, a szülőjük nevét, a szülőföldjük nevét, adtak nekik szalonnát vacsorára, aztán bevezették őket egy nagy szobába, ahol már sok gyerek aludt, lefeküdtek ők is. Péter is mindjárt elaludt. Másnap beosztották őket. Ki ott maradt a nagy házban, kit elvezettek a város másik végére. Péter a Józsefvárosba került. Tejet hordattak vele. Nem volt nehéz a munkája. Csak reggel föl kellett kelnie négy órakor, előbb sorba kellett rakni az üvegeket, azután kellett hordani a tejet, hat órakor vissza kellett menni a tejcsarnokba, megint elvinni sok üveget, nyolc órakor megint. Akkor üres kézzel kellett elmennie az üres üvegekért oda, ahol az üres üvegek összegyűltek. Péter ügyes fia volt és szépen beosztotta magának az utcáit; minden harmadnapnegyednap hordta vissza az üres üvegeket; egy napra nem is esett sok. Végzett ezzel tiz óra tájáig — vasárnap meg hétfőn pénzt szedett be —, tíz órától délig mosta az üres üvegeket, mert délben jött értük a kocsi és mosott és törülgetett egyebeket is. Azután küldözgették ide, oda, vajjal, tejföllel, túróval; délután már kevés volt a munkája. Már kilenc órakor lefekhetett. De reggel négy órakor föl kellett kelni. Vasárnap délután becsavarogta a várost, Budára is elmerészkedett és nagyon hamar rátalált a Városligetre, a Városligetben a földiekre, a székely gyerekekre. Nagy ákombákomjaival minden héten irt az édesanyjának, de egyébként nemigen gondolt haza. Csak a reggeli hordásal volt baj. Megszokta a koránkelést, amikor az autót hallotta, rögtön lerúgta a takarót és talpra ugrott, sietett is, de mindenhová nem tudott hat óráig eljutni. És majdnem mindenki hat óráig, hét óráig akarta a tejet. Kezdetben sietett, szaladt, iparkodott, nem ment. Panaszok voltak, gorombáskodtak és kiabáltak vele, hát beosztotta az utcáit. Ahová nagyon kellett a tej öt órára, oda, össze-vissza, előbb vitte; azután a hatórások kerültek sorra; egy-egy utcát kétszer is megjárt, háromszor is, még hét óra felé is sietett, szaladt; voltak az utcáiban hivatalnokok, nagy urak, akiknek a lakásában a cseléd is csak hét után kelt föl, ide már kényelmesebben hordozgatott, már sétálva cipelgette az üvegeket. Az utolsó helyek lépcsőit már fütyörészve járta. És jókedvűen, frissen köszöntgetett: — Keziccsókolom! Minden nőnek kijárt a keziccsókolom, — Így tanították az üzletben és Péter a tízéves fejével rájött arra, hogy reggel a naccságák is hebehurgyán öltözködöttek és fésülködöttek, nemcsak a cselédek, nemigen lehet megkülönböztetni őket, és a szája is rájárt a keziőcsókolomra. Az utolsó helyen mindig elbeszélgetett, a cseléddel nagyon megbarátkozott, le-leült a szenes ládára, kérdezgetett, felelgetett, falujabeli történeteket mondott el és eljátszogatott a család kisgyerekével, aki reggelenkint kitipegett a konyhába, odaült a Péter mellé a szenes ládára. A két gyerek összebarátkozott és Péter nagyon jó tréfákat tudott az úrigyerek számára; mesét is mondott királykisasszonyról, rablókról meg boszorkányokról. És annyit tudott beszélni a falujáról, a mezőről, a hegyekről, a patakról! Egyre többször emlegette a faluját és egyre többször kerítette szóba, hogy mit írtak hazulról, mit diktált tollba az édesanyja. Péter NÉPSZAVA 1914 július 10 ti Mindenki jelentkezzék az összeíró küldöttség előtt! okvetlenül a munkakönyvét és lakásbejelentő lapját! Mindenki vigye el ezeken kivül egyéb okmányait is, amelyekkel választójogosultságát igazolhatja ! figyelmesen irása" címü punkban! ,A választók összefölhivást mai la