Népszava, 1914. augusztus (42. évfolyam, 181–211. sz.)

1914-08-02 / 182. szám

1914 augusztus 2. NÉPSZAVA 13 legfélelmetesebb ellenfélnek bizonyult. Ap­róra kimutatta a hároméves szolgálatnak még a nemzeti védelem szempontjából is káros voltát. Bebizonyította, hogy a stag­náló népességű Franciaországot a bővérű Németországgal szemben csak a népfel­fegyverzés teheti a védelemre képessé, amelyet a szociáldemokrácia programja követel. Bebizonyította, hogy a nemzeti védelmet nem a militarista reakció bajno­kai szolgálják, hanem ő­ és pártja, akik föl akarják fegyverezni, védelemre képessé akarják nevelni­­és állandóan ,védelemre képes állapotban akarják tartani az egész népet... de nem támadó, hódító, bosszú­álló célokra, hanem tisztán az ország védel­mére. Nagyszerű küzdelmének már akkor is lett annyi eredménye, hogy a militarista reakció — fogcsikorgatva bár — sokat le­engedett eredeti követeléseiből; az új kép­viselőválasztás pedig — amely a katonai kérdés jegyében folyt le — annyira meg­erősítette az antitriem­ista (háromévellenes) pártokat, legfőképen pedig a szociáldemo­krata pártot, hogy a Ribot-kormány, amely a hároméves szolgálathoz ragaszkodott, már bemutatkozása napján megbukott és a mostani kormány is csak azért kapott egy­előre többséget, mert a progresszív adóre­formokat várták tőle. Az egységes és meg­növekedett szociáldemokrata párt azon­ban, Jaurés elvtárssal az élén, állandó és biztos veszedelme a három évnek és általá­ban a fegyverkezési őrületnek. Hát nem szolgáltak rá bőven a reakció gyűlöletére? ! Most pedig Jaures betetőzte bűneit. Rá­szakadt a világra a háborús veszedelem és Franciaország abba a helyzetbe került, hogy orosz szövetségesével esetleg hábo­rúba kell mennie... a féktelenkedő Szer­bia megmentéséért, örök gyalázata Fran­ciaországnak, hogy a véreskezű cárokkal, a polgári szabadság leggonoszabb elnyo­móival szövetkezett. Francia elvtársaink mindig a legerélyesebben tiltakoztak ez el­len a természetellenes és meggyalázó szö­vetkezés­­ellen. Most pedig, amidőn attól kell rettegniök, hogy a szövetség véres gyü­mölcsöket terem, hogy esetleg a francia proletárok tízezrei fognak a vágóhídra ke­rülni Szerbiáért, most már erélyes és nagy­szabású akcióra készültek ez ellen a vesze­delem ellen. Az idei nemzetközi szocialista kongresszust Bécsben akarták megtartani augusztus 23-án. A megváltozott viszonyok miatt a nemzetközi szocialista iroda a mi­nap a további teendőkről tanácskozott és a francia elvtársak meghívására elhatá­rozta, hogy a kongresszust Párisban fogja megtartani, még­pedig már augusztus 9-én. Jaures,­­Vaillant és Guesde elvtársak vállalták a rendezést. Jaures elvtárs a l'Humanité­ július 30-iki számában — talán a legutolsó cikkben, amely nagyszerű tol­lából kikerült — lelkesen agitált a béke mellett és ezzel végezte sorait: „... a kon­gresszust nagyszabású néptüntetéssel akar­juk megnyitni, amelyen Páris munkásai­nak százezrei fognak a béke mellett tün­tetni''. Már egy nappal előbb megjelent a francia parlamenti szocialista csoport de­klarációja, amelyet a csoport valamennyi tagja aláírt és amely, egyebek között ezt mondja is : „Franciaország és Európa minden erejét arra a célra kell koncentrálni, hogy az Anglia részéről fölajánlott közvetítés sikerüljön, pedig Oroszország bármely fegyveres akciója ártana ennek a bölcs és nemes törekvésnek. A párt kijelenti, hogy Franciaország, amely El­zász-Lotharingiára vonatkozó követelését több mint negyven év óta alárendeli a béke legma­gasabb érdekének, most nem engedheti magát belesodorni egy olyan konfliktusba, amelynek Szerbia lenne a tétje. A párt kijelenti, hogy Franciaországgal csak Franciaország rendelkezhetik, hogy az orszá­got semmiesetre sem szabad egy irtózatos kon­fliktusba taszítani titkos szerződéseknek többé­kevésbé önkényes magyarázásával és hogy Franciaországnak fön kell tartania teljes cse­lekvési szabadságát, hogy Európára a béke érdekében gyakorolhasson hatást." Így beszél és ilyen értelemben "cselekszik a francia szociáldemokrácia. Egyúttal a párt is adott ki hasonló tartalmú deklará­ciót, a szakszervezeti tanács pedig rendkí­vül erélyes hangon tiltakozott a háború el­len. Az egész hatalmas akciót pedig a l'Humanité irányítja, a párt központi lapja, amelyet Jaurès alapított és szerkesztett és amely, közel kétszázezer példányszámával széles rétegekbe hordja szét a háborúellenes­ség szellemét. Francia elvtársaink nagy­szabású agitáció­ja megtermi gyümölcseit: a francia proletárok nem akarnak a véres­kezű cárral szövetségben háborúba menni Szerbiáért, először, mert nekik Szerbia Hekuba, másodszor, mert nem hiszik­­, hogy Szerbia szabadságáért harcoljon ugyanaz a cár, aki a saját népeinek minden szabadságóhaját vérbe fojtja és Finnorszá­got megfosztotta ősi jogaitól, szabadságaitól. A francia proletárok nagyon könnyen jut­hatnak" arra a meggyőződésre, hogy ha már muszáj meghalni, jobb Parisban meghalni egy gyönyörű forradalom hőseként, mint valami barbár ország l­egyei között idegen, soha nem ismert érdekekért, oktalan barom módjára. Ha ez a meggyőződés erőre kap, akkor a francia hazafiyak nem vihetik a népet az atyuska szövetségében háborúba, nem lesz reváns, nem lesz „nemzeti dicsőség" i­­ s ezért, nyilvánvalóan ezért kellett meghalnia Jean Jaurésnak, a mai kor egyik legelső nagyjának, a proletárság egyik legnemesebb előharcosának. Nincs még biztos értesülésünk a gaz orgyilkos kilétéről, nem szól még a szűkszavú tudó­sítás arról, hogy ki adta neki a kezébe a gyilkos fegyvert, de hiszen Jaurésnak nem volt más ellensége, mint a háború­csináló kapitalisták és a revánskalandorok. u 4­­ Amikor könnyeinket hullatjuk Jau­res ravatalára és midőn eltemetjük benne a nagyszerű embert és elvtársat, a vigasz­talást sem nélkülözi lelkünk. Jaures elv­társunkban­ megölhették az embert, de nem ölhették meg az ügyet, amely ellen az or­gyilkost kiküldték. A proletárság nagy ügyének vannak kiváló előharcosai és zászlóvivői, akiknek kidőlt a nagy veszte­ség, de maga a proletárság tovább halad azon az úton, amelyet számára a történe­lem kijelölt: halad a gazdasági fölszaba­dulás, a kultúra és a béke felé. Ha a fran­cia szociáldemokrácia már eljutott odáig, hogy meg tudjon akadályozni egy minden tekintetben igazságtalan, népellenes, un­dorító háborút és meg tudja magamagát menteni a rettentő embermészárszéktől, akkor ezt meg fogja tenni És ennél dicső­ségesebb emléket nem is állíthat a szabad­ság, kultura és béke nagy mártírjának. * * Páris, augusztus 1. Egy ismeretlen ember tegnap este egy kávéházban revolverből többször rálőtt Jaurés képviselőre, aki néhány barátja társaságában vacsorázott. Jaurést két golyó érte. Halála pár perccel a merénylet után következett be. A merénylőt letartóztatták. Sze­mélyazonosságáról nem akart semmit sem vallani. Zsebében két revolvert találtak. Ez a rövid távirat számol be Jaurés elv­társ tragikus haláláról. Egy másik, még szűkebbszavú híradás arról szól, hogy Pa­ris utcáin a nacionalisták és szocialisták között forradalmi harcok törtek ki. A két esemény között való összefüggés lehet a kulcsa annak a föltevésnek, hogy" a gyilkos fegyverét itt is a nacionalista fanatizmus irányította. Jaurés elvtárs 1859 szeptember 3-án szüle­tett Cartresben és így java férfikorában ol­tot­ta ki életét a gonosz merénylet. Jaurés kitűnő tanulmányai után a tanár­képzőbe lépett, amelyet mint legelső tanuló hagyott f­el. A szépirodalom doktora lett és Albi-i líceumban a bölcsészet tanára. Később Toulouseban lett a szépirodalom professzora. Társadalmi kérdésekkel foglalkozott és a Revue Socialiste-t szerkesztette, amelynek egyúttal igen termékeny munkatársa volt. Mint nagyszerű népszónok bejárta Francia­ország jelentősebb városait és gyűléseken hirdette a szocialista tanokat. Szavai min­denütt termékeny talajra találtak és így nagy része van a szocializmus hatalmas fej­űi időjének előmozdításában. Mint a Petite Republique főmunkatársa azon fáradozott, hogy egyesítse mindazokat a szétszórtan levő szocialistákat, akik nem tartoztak az akkori szervezetek egyikéhez sem. A Drey­f­uss-ügyben nagy szerepet játszott úgy írá­saival, mint hatalmas szónoklataival és meg­írta a „Les Preuves" (a bizonyítékok) című­ könyvét, amelynek nagy befolyása volt az ügyre. A képviselőháznak alelnöke volt Abban a meggyőződésben, hogy a külön­böző szocialista pártok létezése nagyban hát­ráltatja a mozgalom fejlődését, teljes erejé­vel buzgólkodott a pártok egyesítésén. Az egyesülésnek ebben az esztendőben már meg­volt az a látható eredménye, hogy a leg­utóbbi választások után a szociáldemokrata párt százkét mandátummal vonult be a kép-, viselőházba. 1885-ben választották meg képviselőnek Tamban. 1889-ben megbukott és 1893-ban Albiban választották meg. 1898-ban megint megbukott. Most minden idejét és tehetsé­gét arra használta föl, hogy úgy tollal, mint szóval a szocialista agitációt szolgálja az egész országban. 1902-ben, 1906-ban, 1910-ben­­és 1914-ben újra képviselőnek választották. Munka­képessége és nagyszabású szónoki tehetsége lehetővé tették neki és arra ösztönözték, hogy a legtevékenyebben részt vegyen a parla­menti vitákban. Nagy tudása mellett abban a helyzetben volt, hogy minden kérdéshez a legnagyobb hatással szólhatott. A ma­rokkói viták, a sztrájkokról, a jövedelmi adóról szóló viták, a kül- és belpolitikai kér­dések tárgyalása, az aránylagos képviselet, egy-egy alkalom volt neki arra, hogy nagy­szabású beszédet mondjon, amellyel lebilin­cselte az őt lélegzetüket visszafojtva hall­gató polgári képviselőket is. A saját kezdeményezésére megalapította a l'Humanité-t, amelynek főszerkesztője maradt azután is, amikor a különböző szo­cialista pártok egyesülése után a párt át­vette a lapot és hivatalos lapjává tette. Ha­láláig főszerkesztője maradt a lapnak, amelynek olvasói fájdalmasan fogják nélkü­lözni" naponként rövid, markáns, határozott és világos fejtegetéseit Beható politikai tevékenysége mellett egész sereg franciaországi és külföldi szo­cialista lapnak és folyóiratnak volt a mun­katársa. Nagyobbszabású művei közül csak a következőket soroljuk fel: „L'Action Socia­lise" (A szocialista akció); „Le Socialisms

Next