Pesti Hírlap, 1914. szeptember (36. évfolyam, 212-241. szám)
1914-09-11 / 222. szám
Sebesült orosz tisztek Krakóban. Krakó, szept. 10. — Saját tudósítónktól. — Tegnap húsz prop? gyalogsági tisztet, köztük a 28. és 39. orosz gyalogezredek ezredeseit kosták Krakóba, akik a Tomasow melletti harcban sebesültek meg. A kötések megújítása után tovább vitték őket Budapestre. A sebesült tisztek mind a legnagyobb elismeréssel szóltak arról a kezelésről, amelyben az osztrák-magyar egészségügyi csapatoknál részük volt. Ukrajna felszabadítása. Bécs, szept. ,10. Az ukrajna felszabadítását szorgalmazó komité Európa közvéleményéhez felhívást intézett, melyben kifejti, hogy Ukrajnának Oroszország testéből való kihasítása nélkül Oroszország bármily megkommisítő veresége után használna semmit sem és alig rendítené meg az orosz birodalmat. A tannenburgi vereségek híre Pétervárott. Berlin, szept. 10. Az orosz fővárosból, amelyet a cár parancsára Oroszországban Petrogradnak hívnak, sok németországi, alattvaló érkezett ma haza, akik szeptember 2-án indultak el onnan. Elbeszélik, hogy forradalmi mozgalmak akkor még alig mutatkoztak Péterváron és a vidéken, mert mindenütt volt elég katonaság, amely a rend fentartásáról gondoskodott. A hangulat azonban olyan, hogy mihelyt nagyobb orosz vereség híre érkezik, okvetlenül forrongás tör ki. Ennek a jelei mutatkoztak már szeptember 2-án az elutazásuk előtt, azoikor a tannenburgi vereséget, nohga nagyon tompított formában, nyilvánosságra hozták. A pétervári lapok szomorú könnyhullatások közt emlékeznek meg a vereségről, amelyet a „gonosz balszerencsének" tulajdonítanak. Bevallják, hogy az ellenség heves tüzelése súlyos veszteségeket okozott. . Hogy a harc milyen gyilkos volt, azt mutatja az is, hogy három vezénylő tábornokuk, több törzstisztjük, kölőlük a japán háborúból ismert kitűnő vezér, Szamszonov is elesett. A lapok beismerik, hogy az orosz hadseregnek nincsen elég jó vezérkara. Szamszonovon kívül elesett Martos és Peszlicsu tábornok, az előbbi az amuri katonai kerület parancsnoka, az utóbbi pedig az egyik hadosztály főnöke volt. Az orosz hadsereg rendkívül érzékeny veszteségeket szenvedett már eddig is. Hogy milyen váratlanul nagy arányúak ezek a veszteségek, az kitűnik abból, hogy a lapok panaszkodnak a nagy kórházhiány miatt. Több lap azt ajánlja, hogy „ midatóhelnyéket, „rózsa,« termeikkel együtt" továbbá a sok magánszínházat, mozit, stbit zárják be és alakítsák át kórházakká. A lapok fölhívást tesznek közzé, hogy gyűjtsenek azoknak az oroszoknak, akik Németországban rekedtek és pénzszűke miatt nem tudnak hazajönni. A lapok közlik ezeknek a címeit is és ebből a névsorból az látszik, hogy sok előkelő orosz főúri család van ez idő szerint Berlinben. Galíciai menekültek az északi harcokról. Holott, hol ott bukkannak fel országszerte, különösen az északkeleti határhoz közelebb eső városainkban, galíciai menekültek, akik a harcvonalba eső vidékekről jöttek, a háború színterétől messzebb fekvő területeken akarván biztonságot, menedéket találni. A mi magyar lakossággunk mindenfelé rokonszenvvel, szeretettel fogadja a menekülteket, kiket a háború a legénékenyebben sujtott. Meg kell ázásban állapítani, hogy a menekültek nyugalommal és bizalommal viselik helyzetüket, mint akik bizton tudják, hogy mindez úgyis csak rövid időre szól s nemsokára ismét hazatérhetnek otthonukba. Elbeszéléseikben nem egyszer nagy érdekességgel festik le élményeiket, melyekből fogalmat alkothatunk az ilyen napok hallatlan galmairól. A galíciai menekültek közül Nagyváradra is elkerültek néhányan. Legtöbbjük jómódú ember, persze a vagyonukat kénytelenek voltak otthon hagyni. Van közöttük egyszerűbb lengyel paraszt család is. Egyik keletgalictai város állomásfőnöke, akit az osztrák kereskedelmi kormány rendelt föl Bécsbe, Nagyváradon való megálltában az alábbi érdekes képekben vázolta a város körül lefolyt eseményeket: — Nyugalommal vártuk a ránk következő napokat. Tudtuk, hogy közeledik az orosz, de aggodalmunk nem volt, mert a hatóságok megnyugtattak bennünket. Az ellenséges sereg előcsapatainak 181 tünese sem okozott rémületet. Az utcák kihaltak voltak, mindenki a házába zárkózott és imádkozott seregeink győzelméért. Tiz-tzenkét napja, lehet, mikor a városon kivül egyszerre csak megszólaltak az ellenség ágyúi. . . — Éjszakai masírozásban értek az oroszok a ; 'M város alá s délben tették meg az első lövést. Az ágyúgolyó az iskola tetőzetét érte. A nagy dörrenésre mindenki kiszaladt az utcákra, a lakosság a nagy piactérért verődött össze. A piactéren már ott volt A polgármester, aki emelvényre állott és beszélni kezdett. „Nem kell semmitől sem tartani — mondotta — az oroszok csak a középületekre fognak lőni, a magánházakra nem. Mindenki menjen haza s zárkózzék el. Visejük megnyugvással azt a sorsot, melyet a végzet ránk mért. Bízzunk Istenben és seregeink erejében." — A lakosság hazaszéledt. Álmatlanul töltöttük az éjszakát, folyton dörögtek az ágyak, néhanéha nagy világosság lobbant. Rettegésben telt el az éjszaka. Hajnalban ismét künn volt mindenki a piactéren. A polgármester felszólította a lakosságot, hogy aki teheti, hagyja el a várost. Én is rendeletet kaptam, hogy hagyjam el állomáshelyemet, mivel a vonatok úgy sem közlekednek. Gyalogosan indultam el családommal a magyar határ felé. Amerre mentünk, a falvak lakossága szivesen látott vendégül bennünket. Egy ideig gyalog mentünk, később azonban már vonaton folytathattuk utunkat . . . Egy kereskedő a következőket beszélte egy kozák csapat pusztulásáról: — A mi községünk közel fekszik az orosz határhoz. Mindjárt a háború kitörésének első napjaiban megszállták az oroszok a községet. Nem bántottak bennünket, de mindenünkből kifosztottak, minden élelmet felettek előlünk, ugy hogy éheznünk kellett. Egy reggel hire jött, hogy közelednek a mieink. Kimondhatatlan volt az örömünk. Az oroszok nem hagyták el a községet, hanem a pincékben és a padlásokon rejtőztek el. Be akarták várni, míg katonáink bevonulnak a községbe, hogy aztán éjszaka lesből megtámadhassák őket. Közülünk azonban többen kiszöktek a községből és elárulták az oroszok tervét. Így azután a mieink még idejekorán rajtaütötek az oroszokon, s mind egy szélig elpusztították őket. Egy másik menekült a magyar csapat egy nagyszerű sikeres bravúrjáról számolt be. • Városunk alatt igen erős kozákcsapatok állottak. A városban a mi katonaságunk volt. Azsakték az oroszokat s a két baka visszanyerte szabadságát Egyik gyalogcsapatunkkal egy orosz ezred került szembe, melynek legénysége túlnyomó részben lenggyel zsidókból állott. Néhány vaklövés után az oroszok fehér zászlót lobogtatnak. — Adjátok meg magatokat! — hangzik részünkről a felhivás. Odaát tanakodnak az emberek. Majd elölérp két gyalogos s kérdést intéz a mieinkhez: — Mivel vernek nálatok, bottal vagy kancsukával? — Nálunk nincs se bot, se kancsuka, — felelik a mieink. — Se bot, se kancsuka? Szegény lengyel zsidónak felragyog a szeme s lelkesülten kiáltja: — Gemacht! Megadás. Egy huszár patron ille a déli harctéren egy emberünkre akadt, kinek a szerbek felvágták a hasát s egy élő macskát tettek a belei közé. Mire rátaláltak, már kiszenvedett a szerencsétlen. Hogy ily borzalmas embertelenség mily hatással van harcoló véreinkre, azt könnyű elképzelni. Ily szörnyű kegyetlenkedések hallatára a legbékésebb emberben is fellázad a vér. Valóban, Szerbia megérett arra, hogy elpusztítsuk a föld színéről. Egy északra rendelt tüzérezred átvonult Pesten. Cigarettákban már előzőleg is nagy hiány mutatkozott, miért is a tisztek megbízták egyik bajtársaikat, hogy a fővárosban kellő bevásárlásokat eszközöljön. Az illető tiszt beállít egy körúti nagytrafikba s igy szól a mit sem sejtő kisasszonyhoz: — Kérek egy pár cigarettát. — Milyen tetszik? — Minden fajtából néhány. — Mennyi? — kérdi a kisasszony s már belemarkol az egyik kis dobozba. — Kérek húszezer hölgyet, tizezer szultánt, tízezer memphist, tizezer királyt és harmincezer sportot Tableau. Disznótenyésztéséről híres vidéken táboroz egy csapatunk. A huszárok két napja már grófok módjára kosztolnak. Sertéskaraj, sertésborda, disznópörkölt. Sonka, szalonna is bőven jut. Egyszer csak beállit egy polgári deputáció az ezredeshez és keservesen panaszolja, hogy a huszárok megtizedelik a hízókat s két napja már szüntelenül tüntetik el a drága jószágot. Az ezredes parancsára a lakók a hízókat egy bekerített helyre terelték s a kijárathoz katonai őrség lett vezényelve, oly meghagyással, hogy az esetleges tolvajjal a legszigorúbban kell elbánni. Éjnek idején lövés dörren. Az őrség nyomban talpon van. A parancsnok kérdi az őrszemet, hogy mi történt. — A disznók felől mozgott valami a kijárat felé, — jelenti az őrszem. — Rászóltam: Halt! Werda? — s mert nem félek, lőttem. — Helyes. Az őrség közelebb hatol s a kijárat mellett ráakad az engedetlenre: egy vérében fetrengő hizóra, melynek percei megszámlálvák. De miért is nem felelt? Persze, aznapra is sertéspecsenyét lakmároztak huszárjaink. Őszinte csodálattal, lelkes bámulattal adózunk a német sikereknek. Hogy békében teljesített milyen óriási munka előtte s alapozta meg azokat, annak bizonyságául egy német behivási parancsot közlök, mely ékesen szóló dokumentuma a közmondásos német alaposságnak. A behivási parancs egy Budapesten élő tartalékos német tisztnek szólt. „Ön — így hangzott a rendelet — augusztus negyedikén este kilenc óra harminc perckor megjelenik a kasseli pályaudvaron, felszáll a második vágányon álló vonatra s elfoglalja a 123. számú ülőhelyet, ahol meg fogja találni az Ön hátizsákját, melyben egyenruhája s fölszerelése van. Menetközben átöltözködik s X. állomáson a 22-es számmal jelzett katonának átadja polgári ruházatát . . A mi emberünk már reggel Kasselben volt s a délelőtt folyamán az ottani katonai hatóságnál jelentkezett. — Mikorra van ön berendelve? — kérdezte a parancsnok. — Este kilenc óra harminc percre. — Most reggeli kilenc óra az idő, — szólt rosszaló tekintettel a parancsnok, — miért jelentkezik ön tizenkét órával előbb? S emberünknek örülnie kellett, hogy e miatt komolyabb kellemetlensége nem akadt. Így dolgoznak a németek. Egy bosnyák ezredbeli mohamedán tiszt, miközben az ezredét szállító vonat az állomáson vesztegel, mézet kér a vendéglőstől. Persze nincs méz. Egy gyerek ajánlkozik, hogy beszalad a faluba s hoz. Egyik kíváncsi utas megkérdi a tisztet, hogy minek kell a méz. Erre Hasszán effendi, a tiszt, elmondja hogy hasfájás ellen méz a legjobb orvosság. A kérdező hitetlenül mosolyog. Hasszán effendi dühbe jön s élénk gesztusok kíséretében magyarázza: 1614. szeptember 11., péntek, PESTI HÍRLAP