Pesti Hírlap, 1914. szeptember (36. évfolyam, 212-241. szám)
1914-09-12 / 223. szám
2 PESTI HÍRLAP 1914. szeptember 12., szombat. És föl kell említeni, hogy a Troyesben megjelent német lovasság a német trónörökös seregéből való. Szeptember 8-ikáról, kisasszony napjáról keltezetten XV. Benedek pápa kiadta első enciklikáját. Mária születésének ünnepén a fölgyújtott világ ágyúzengése között megkondítja XV. Benedek a béke harangját. Atyai érzelemmel átöleli az Egyház minden gyermekét és szózatot ír a hadviselő felekhez, hogy nyújtsanak békejobbot egymásnak. Rómából érkező hír szerint a pápa nem áll meg az első enciklika kiadásánál; a jövő héten folytatni szándékozik békeakcióját. Hivatalosan is fel fogja kérni a hadviselő államokat, hogy az ő közvetítésével kezdjék meg a béketárgyalásokat .. . Vajon belátásra és békekérésre bírhatja-e XV. Benedek azokat az uralkodókat, akik az erkölcsi rendet velünk szemben megtámadták? s az Egyház hűtlen leányát, Franciaországot? Franciaország jelenlegi kormánya a londoni egyezményben lekötötte magát a keleti egyház fejének és az anglikánok uralkodójának, hogy nem fog külön békét kötni. Ehhez az egyezményhez pedig nemcsak az orthodox Szerbia — az entente gyöngye — csatlakozott, hanem a sintoizmus hazája, Japán is. Nehéz vállalkozás a XV. Benedeké. • Az angol alsóházban Asquith bejelentette, hogy javaslatot készít a toborzás hathatósabbá tétele dolgában. Az indiai miniszter pedig azzal csinált hangulatot az angol ifjúságnak, hogy az indiai törzsfőnökök nagyszerű hazafiságára appellált. Az egyik maharadzsa 350 ezer fontot adományozott, a másik ékszereit tette le a haza oltárára, a harmadik egyenesen azt kérte, hogy hadba vonulhasson. Ez a harmadik pedig elmúlt hetven esztendős . . . Ha ebből sem okul Anglia aranyifjusága, akkor bizony eleérkezett az ideje, hogy a koszorús britt költő most már azzal ostorozza honfitársait, hogy csak az indus maharadzsákban van még harcitűz, mikor a hunnok a kapunál állanak. * Tegnap hire érkezett, hogy a német csá- szár legkisebb fia, Joachim herceg, megsebesült. Mahire érkezik, hogy Ernő, szász-meiningeni herceg, elesett. Az apja, Frigyes, még Namur ostrománál esett el, zászlóval a kezében. Utolsó szava csak ennyi volt: „Üdvözlet . . ." Nem tudta befejezni a mondatot. De az a szó akkor szárnyakat kapott és tovább repült Maubeuge felé a fiúhoz. És a fiú elesett Maubeuge ostrománál. • A késő éjjeli órákban érkezik a német nagyvezérkar jelentése arról, hogy egy orosz hadtest ismét vereséget szenvedett Keletporoszországban. Ezt az eseményt „Legújabb" rovatunkban adjuk. Az orosz harctér. Támadásunk sikere. A Magyar Távirati Iroda jelenti. (Hivatalos jelentés. Kiadatott szeptember 10-én este.) Lembergnél a csata tovább folyik. Támadásunk lassan kint tért hódit. Höfer vezérőrnagy, a vezérkar főnökének helyettese. Sajtóhadiszállás, szept. 11. (Feladatott délelőtt 9 óra 20 perckor.) — A Pesti Hirlap kiküldött haditudósítójától. — Az északi harctéren a helyzet ezideig lényegében ugyanaz, ami tegnap volt. Az Ütközet tovább folyik. A mi csapataink állandóan offenzívában vannak és lassan, de állandóan előrehaladnak. SV. A cár a harctérre utazik. Berlin, szept. 11. Stockholmból az a jelentés érkezik, hogy a cár szeptember 15-én a harctérre megy. Elutazásának előkészítésére a rendőrség óriási intézkedéseket tett. Nikolajevics nagyherceg kizsarolta a cár mozgósítási parancsát. Bécs, szept. 11. A „Zeit" jelenti Berlinből. A párisi Havas-ügynökség legutóbb azt a hírt hozta, hogy az orosz mozgósítás, mely július 25-én kezdődött, augusztus 24-én véget ért. Ez a közlés igen feltűnő volt, mert hiszen júdius 27-én Sasonov a német katonai attasénak becsületszavára kijelentette, hogy mozgósítás nincs. Ugyanily kijelentést tett július 29-ikén az orosz vezérkari főnök. Július 29-én továbbá az orosz kormány hivatalosan azt jelentette Berlinbe, hogy csak négy hadkerületet mozgósított Ausztria-Magyarország ellen. A Berliner Zeitung most ezzel kapcsolatban a következőkről értesül: Július 25-én a mindenható Nikolajevics Miklós nagyherceg a nagyhercegi párt nevében a cárhoz ultimátumot intézett, hogy vagy mondjon le, vagy írja alá a mozgósítási rendeletet. A cár, akit e föllépés rendkívül megfélemlített, a mostani generalisszimusznak átnyújtotta a mozgósítási rendelkezést, de aztán haragosan több napig bezárkózott szobáiba és sem a külügyminisztert, sem a hadügyminisztert nem fogadta. Így történhetett, hogy a hadügyminiszter és a vezérkar főnöke kijelentették, hogy mit sem tudnak mozgósításról. A mozgósítási rendelet ugyanis Nikolajevics Miklós nagyherceg kezében volt. Egy Landwehr-ezredes hősi halála. Bécs, szept. 11. Amint értesülünk, lovag Reyl-Itannisch Greiffental József Landwehr-ezredes a komáromi ütközetnél ezredének élén egy lövéstől fején találva, hősi halált halt. Oroszország a nyugati hatalmakban bízik. Frankfurt, szept. 11. A Frankfurter Zeitung stockholmi távirata szerint előkelő orosz körökből megbízható magánértesítések érkeznek Svédországba, amelyek szerint Oroszország egyedüli reménysége a nyugati hatalmak jövendő sikere. Péterváron az orosz hadjárat kilátásait általában pesszimisztikusan ítélik meg. Szervusz Rozikám, csak Moszkvába megyek. Irta: MÓRICZ ZSIGMOND. Jött az új behívó, a regrutáknak be kell menni. A falu újra kigyúlt, megtint felharsant a nóta, estére együtt az egész csapat, akinek az éjféli vonattal menni kell, a kis állomás megtelt asszonynéppel, akik a piros, meg a fekete szoknyát a fejükre húzták, s úgy áradtak a berobogó vonat előtt, mint óriási piros és fekete virágok, mint a rét, ha a szél hullámoztatja. A legények olyan lelkesek, hogy csak első osztályon akarnak utazni. — Most nincs különbség, kalahuz úr, most nincs úr, se paraszt, most nincs osztály, kalahuz úr, katonák vagyunk, az istenit, mienk a világ. — Igazad van, testvér, most a vonat a katonáké, kalauz úr. Aki katona, a bársonykanapéra, aki nem katona, a vonat alá! . . . Az éjszakában ott hever a vonat fújva, lihegve, várva. Csönd van, csöndes zsuhogás. Hangtalanul a sok piros és fekete némber, csak egy-egy öreg asszony rijja el magát. — Ne ríjjon, idős szülem, ne ríjjon! Az öreg asszony, mint az anyabárány bégeti el magát, hosszan, gyászosan, könny facsarodik tőle a szemekbe. De felrivall a nóta, az újoncok belebömbölnek a vonat népének dalolásába, s ahogy a vonat megindul, horkanva, mozdulva a sötét éjszakába, csak egy erős, éles szó kiált ki: — Szervusz Rozikám, csak Moszkvába megyek! _ - * v - - ~ „ w Aztán kirohan a fekete vonat a setét világba, a csillagokalá, mint a kiugató gém s ott marad suhogva, búgva, bánatos lengéssel a nádas . . . Ferenc Jóska megírta a levelet, Hogy ő néki katonákat küldjenek. Mert neki csekély a katonája, Akit küldjön fel a Bukovinába . . . Úgy éneklik, hogy a nyakán mindnek megfeszül az ütőér, úgy éneklik, hogy elfúl bennük az otthoni, elszakadástól keserű, sajnálkozó szomorúság. Úgy éneklik, ahogy a büszke, szilaj, maguk se tudják, hová rohanó vitézi érzés dühöng a mellük alatt. — Az én anyám nagyon gyenge szívű! — Hadd el. Melyik anya nem gyenge szívű ilyenkor. — De az én Rozikám nem sírt, hallod, azt vedd igénybe. — Nem . . . Búsulsz utána? — Minek búsulnék! . . . Csak Moszkvába megyünk, testvér. Nevet és kivágja a karját és újra rágyújt a nótára. — Hej, a lelkit a muszkájának, csak a kezembe kapjam! . . . A fiúk összeölelkeznek, mind testvér, egyik a másik nyakát öleli, az egész vonat végig egy ölelkező lánc, egy összefont testvérlánc, mind egyért és egy mindannyiért és egyek, egy vérek és egy testek és egy ölő vágy. És egy nóta, amely a lelkük páráját viszi a csillagok felé. Aztán megbomlanak, szétoszlanak, darabokra szakadnak, magukká válnak, még a hátgerincükben az otthon, egy percre karikába forognak magánosan, mint a kígyó . A bátyámat is elvitték, a rácra, három gyereke, felesége, marhája, mind ott maradt, gabonája a mezőn, lovát elvitték szegénynek, mondta is: „az istenit a kutya szerbjének! Csak a szuronyomra jöjjön . . . Nem bánnám én, csak a Rozikámat... No de sebaj, testvér, csak Moszkvába megyünk. S újra, megveszekedve csap föl a nóta. A vonat lassan, komolyan, igazán megy előre, bele az éjszakába, ellenállhatatlanul, bátran, bele a láthatatlan jövőbe. A magyar puszta fölsóhajt és megrázza a sörényét s a magyar fiúk ezrivel mennek táncosan és kedvesen, vidáman és ártatlanul, neki a karddal a hétfejű sárkánynak . . Mennek a magyar gyerekek a fekete oroszok ellen, meg a fehér oroszok ellen, meg a madárlábon álló várakban, az őscölöpökön élő oroszok ellen; megy a magyar leventehad megint, akikkel annyit harcolt az ősidőkben, a honfoglalás előtti őskorokban, a rettenetes, mindent elborító oroszok ellen; a magyar népmesék újulnak meg, amelyek ott kertek, fájó harcok emlékéül, az ezernyi apró országnak zsarnoki vad módon összekalapált képtelen szörny birodalma, az orosz ellen. Isten, hogy elfeküsznek a jó magyar fiak, mikor az éjfél utáni álom ott nyomja őket, mint a volgaházi pásztortűz körül a három királyfiak . . . rakáson, egymásra dobálva, mint Élettel töltött zsákok . . . amint viszik a nagy Cséplésre . . . boldog aratáskor . . . magnak, föltámadásra . . . Szürke reggelen ömlenek ki a szigorú állomáson. Szürke grániton kopogva viszik a vállukon a kis ládákat, a zöld, meg a barna ládákat a furcsa, egyszerre szürkévé, egyszerűvé reg-