Pesti Hírlap, 1914. szeptember (36. évfolyam, 212-241. szám)

1914-09-12 / 223. szám

2 PESTI HÍRLAP 1914. szeptember 12., szombat. És föl kell említeni, hogy a Troyesben megje­lent német lovasság a német trónörökös seregé­ből való. Szeptember 8-ikáról, kisasszony napjá­ról keltezetten XV. Benedek pápa kiadta első enciklikáját. Mária születésének ünnepén a fölgyújtott világ ágyúzengése között megkon­dítja XV. Benedek a béke harangját. Atyai érzelemmel átöleli az Egyház minden gyerme­két és szózatot ír a hadviselő felekhez, hogy nyújtsanak békejobbot egymásnak. Rómából ér­kező hír szerint a pápa nem áll meg az első enciklika kiadásánál; a jövő héten folytatni szándékozik békeakcióját. Hivatalosan is fel fogja kérni a hadviselő államokat, hogy az ő közvetítésével kezdjék meg a béketárgyaláso­kat .. . Vajon belátásra és békekérésre bír­hat­ja-e XV. Benedek azokat az uralkodókat, akik az erkölcsi rendet velünk szemben megtámad­ták? s az Egyház hűtlen leányát, Franciaor­szágot? Franciaország jelenlegi kormánya a londo­ni egyezményben lekötötte magát a keleti egy­ház fejének és az anglikánok uralkodójának, hogy nem fog külön békét kötni. Ehhez az egyezményhez pedig nemcsak az orthodox Szerbia — az entente gyöngye — csatlakozott, hanem a sintoizmus hazája, Japán is. Nehéz vállalkozás a XV. Benedeké. • Az angol alsóházban Asquith bejelentet­te, hogy javaslatot készít a toborzás hatható­sabbá tétele dolgában. Az indiai miniszter pe­dig azzal csinált hangulatot az angol ifjúság­nak, hogy az indiai törzsfőnökök nagyszerű hazafiságára appellált. Az egyik maharadzsa 350 ezer fontot adományozott, a másik éksze­reit tette le a haza oltárára, a harmadik egye­nesen azt kérte, hogy hadba vonulhasson. Ez a harmadik pedig elmúlt hetven esztendős . . . Ha ebből sem okul Anglia aranyifjusága, ak­kor bizony eleérkezett az ideje, hogy a koszorús britt költő most már azzal ostorozza honfitár­sait, hogy csak az indus maharadzsákban van még harcitűz, mikor a hunnok a kapunál álla­nak. * Tegnap hire érkezett, hogy a német csá-­ szár legkisebb fia, Joachim herceg, megsebe­sült. Ma­hire érkezik, hogy Ernő, szász-mei­ningeni herceg, elesett. Az apja, Frigyes, még Namur ostrománál esett el, zászlóval a kezé­ben. Utolsó szava csak ennyi volt: „Üdvöz­let . . ." Nem tudta befejezni a mondatot. De az a szó akkor szárnyakat kapott és tovább re­pült Maubeuge felé a fiúhoz. És a fiú elesett Maubeuge ostrománál. • A késő éjjeli órákban érkezik a német nagyvezérkar jelentése arról, hogy egy orosz hadtest ismét vereséget szenvedett Keletporosz­országban. Ezt az eseményt „Legújabb" rova­tunkban adjuk. Az orosz harctér. Támadásunk sikere. A Magyar Távirati Iroda jelenti. (Hi­vatalos jelentés. Kiadatott szeptember 10-én este.) Lembergnél a csata tovább folyik. Támadásunk lassan kint tért hódit. H­ö­f­e­r vezérőrnagy, a vezérkar főnökének helyettese. Sajtóhadiszállás, szept. 11. (Feladatott délelőtt 9 óra 20 perckor.) — A Pesti Hirlap kiküldött haditudósítójától. — Az északi harctéren a helyzet ezideig lényegében ugyanaz, ami tegnap volt. Az Ütközet tovább folyik. A mi csapataink ál­landóan offenzívában vannak és lassan, de állandóan előrehaladnak. S­V. A cár a harctérre utazik. Berlin, szept. 11. Stockholmból az a jelentés érkezik, hogy a cár szeptember 15-én a harctérre megy. El­utazásának előkészítésére a rendőrség óriási intézkedéseket tett. Nikolajevics nagyherceg kizsarolta a cár mozgósítási parancsát. Bécs, szept. 11. A „Zeit" jelenti Berlinből. A párisi Ha­vas-ügynökség legutóbb azt a hírt hozta, hogy az orosz mozgósítás, mely július 25-én kezdődött, augusztus 24-én véget ért. Ez a közlés igen feltűnő volt, mert hiszen júdius 27-én Sasonov a német katonai attasénak be­csületszavára kijelentette, hogy mozgósítás nincs. Ugyanily kijelentést tett július 29-ikén az orosz vezérkari főnök. Július 29-én továb­bá az orosz kormány hivatalosan azt jelentet­te Berlinbe, hogy csak négy hadkerületet moz­gósított Ausztria-Magyarország ellen. A Berliner Zeitung most ezzel kapcso­latban a következőkről értesül: Július 25-én a mindenható Nikolajevics Miklós nagyher­ceg a nagyhercegi párt nevében a cárhoz ul­timátumot intézett, hogy vagy mondjon le, vagy írja alá a mozgósítási rendeletet. A cár, akit e föllépés rendkívül megfélemlített, a mos­tani generalisszimusznak átnyújtotta a moz­gósítási rendelkezést, de aztán haragosan több napig bezárkózott szobáiba és sem a külügy­minisztert, sem a hadügyminisztert nem fo­gadta. Így történhetett, hogy a hadügyminisz­ter és a vezérkar főnöke kijelentették, hogy mit sem tudnak mozgósításról. A mozgósítási rendelet ugyanis Nikolajevics Miklós nagyher­ceg kezében volt. Egy Landwehr-ezredes hősi halála. Bécs, szept. 11. Amint értesülünk, lovag Reyl-Itannisch Greiffental József Landwehr-ezredes a komá­romi ütközetnél ezredének élén egy lövéstől fején találva, hősi halált halt. Oroszország a nyugati hatalmakban bízik. Frankfurt, szept. 11. A Frankfurter Zeitung stockholmi táv­irata szerint előkelő orosz körökből megbízha­tó magánértesítések érkeznek Svédországba, amelyek szerint Oroszország egyedüli remény­sége a nyugati hatalmak jövendő sik­ere. Pé­terváron az orosz hadjárat kilátásait általá­ban pesszimisztikusan ítélik meg. Szervusz Rozikám, csak Moszkvába megyek. Irta: MÓRICZ ZSIGMOND. Jött az új behívó, a regrutáknak be kell menni. A falu újra kigyúlt, megtint felharsant a nóta, estére együtt az egész csapat, akinek az éjféli vonattal menni kell, a kis állomás megtelt asszonynéppel, akik a piros, meg a fekete szok­nyát a fejükre húzták, s úgy áradtak a bero­bogó vonat előtt, mint óriási piros és fekete vi­rágok, mint a rét, ha a szél hullámoztatja. A legények olyan lelkesek, hogy csak első osz­­tályon akarnak utazni. — Most nincs különbség, kalahuz úr, most nincs úr, se paraszt, most nincs osztály, kala­huz úr, katonák vagyunk, az istenit, mienk a világ. — Igazad van, testvér, most a vonat a katonáké, kalauz úr. Aki katona, a bársonyka­napéra, aki nem katona, a vonat alá! . . . Az éjszakában ott hever a vonat fújva, lihegve, várva. Csönd van, csöndes zsuhogás. Hangtala­nul a sok piros és fekete némber, csak egy-egy öreg asszony rijja el magát. — Ne ríjjon, idős szülem, ne ríjjon! Az öreg asszony, mint az anyabárány bé­geti el magát, hosszan, gyászosan, könny facsa­rodik tőle a szemekbe. De felrivall a nóta, az újoncok beleböm­bölnek a vonat népének dalolásába, s ahogy a vonat megindul, horkanva, mozdulva a sötét éjszakába, csak egy erős, éles szó kiált ki: — Szervusz Rozikám, csak Moszkvába megyek! _ - * v - - ~ „ w Aztán kirohan a fekete vonat a setét vi­lágba, a csillagok­­alá, mint a kiugató gém s ott marad suhogva, búgva, bánatos lengéssel a nádas . . . Ferenc Jóska megírta a levelet, Hogy ő néki katonákat küldjenek. Mer­t neki csekély a katonája, Akit küldjön fel a Bukovinába . . . Úgy éneklik, hogy a nyakán mindnek megfeszül az ütőér, úgy éneklik, hogy elfúl ben­nük az otthoni, elszakadástól keserű, sajnál­kozó szomorúság. Úgy éneklik, ahogy a büszke, szilaj, maguk se tudják, hová rohanó vitézi ér­zés dühöng a mellük alatt. — Az én anyám nagyon gyenge szívű! — Hadd el. Melyik anya nem gyenge szívű ilyenkor. — De az én Rozikám nem sírt, hallod, azt vedd igénybe. — Nem . . . Búsulsz utána? — Minek búsulnék! . . . Csak Moszkvába megyünk, testvér. Nevet és kivágja a karját és újra rágyújt a nótára. — Hej, a lelkit a muszkájának, csak a kezembe kapjam! . . . A fiúk összeölelkeznek, mind testvér, egyik a másik nyakát öleli, az egész vonat vé­gig egy ölelkező lánc, egy összefont testvérlánc, mind egyért és egy mindannyiért és egyek, egy vérek és egy testek és egy ölő vágy. És egy nóta, amely a lelkük páráját viszi a csillagok felé. Aztán megbomlanak, szétoszlanak, dara­bokra szakadnak, magukká válnak, még a hát­gerincükben az otthon, egy percre karikába fo­rognak magánosan, mint a kígyó . A bátyámat is elvitték, a rácra, három gyereke, felesége, marhája, mind ott maradt, gabonája a mezőn, lovát elvitték szegénynek, mondta is: „az istenit a kutya szerbjének! Csak a szuronyomra jöjjön . . . Nem bánnám én, csak a Rozikámat... No de sebaj, testvér, csak Moszkvába megyünk. S újra, megveszekedve csap föl a nóta. A vonat lassan, komolyan, igazán megy előre, bele az éjszakába, ellenállhatatlanul, bát­ran, bele a láthatatlan jövőbe. A magyar puszta fölsóhajt és megrázza a sörényét s a magyar fiúk ezrivel mennek táncosan és kedvesen, vidá­man és ártatlanul, neki a karddal a hétfejű sárkánynak . . Mennek a magyar gyerekek a fekete oroszok ellen, meg a fehér oroszok ellen, meg a madárlábon álló várakban, az ős­cölöpö­kön élő oroszok ellen; megy a magyar levente­had megint, akikkel annyit harcolt az ősidők­ben, a honfoglalás előtti őskorokban, a rettene­tes, mindent elborító oroszok ellen; a magyar népmesék újulnak meg, amelyek ott kertek, fájó harcok emlékéül, az ezernyi apró országnak zsarnoki vad módon összekalapált képtelen szörny birodalma, az orosz ellen. Isten, hogy elfeküsznek a jó magyar fiak, mikor az éjfél utáni álom ott nyomja őket, mint a volgaházi pásztortűz körül a három király­fiak . . . rakáson, egymásra dobálva, mint Élettel töltött zsákok . . . amint viszik a nagy Cséplésre . . . boldog aratáskor . . . magnak, föltámadásra . . . Szürke reggelen ömlenek ki a szigorú állomáson. Szürke grániton kopogva viszik a vállu­kon a kis ládákat, a zöld, meg a barna ládákat a furcsa, egyszerre szürkévé, egyszerűvé reg-

Next