Pesti Hírlap, 1914. szeptember (36. évfolyam, 212-241. szám)

1914-09-12 / 223. szám

1914 szeptember 3., szerda. PESTI HÍRLAP Háromszázötvenezer zsidó az orosz had­seregben. Bécs, szept. 11. Azoknak a tárgyalásoknak kapcsán, me­lyeket orosz városok képviselői Moszkvában folytatnak a háborúval kapcsolatos kérdések­ben, kitűnt, hogy az orosz hadseregben 350 ezer zsidó­ vallású katona szolgál. Orgyilkos orosz tiszt. Berlin, szept. 11. Egy berlini tartalékod a következő levelet küldte haza keleti Poroszországból: ,,. . . az oro­szok az ütközetben kétszáz halottat és sebesül­tet vesztettek. Az utóbbiak között volt egy orosz hadnagy is, aki a bal karján sebesült meg. Nem vizsgálták meg elég pontosan és nála felejtették a revolverét. A sebesültek között tartózkodott egy német ezredes, aki az orosz sebesülteket kérdezte ki egy és más felöl. Ezt az ezredest az orosz hadnagy hátulról lelőtte. Meg is lakott or­gyilkos cselekedetéért. Magamagának kellett megásnia a sirját és amikor készen lett, a sír szélére állítottuk és őt lövéssel agyonlőttük, ugy, hogy belezuhant a sajátkezűleg ásott sírba." A szerb harctér. A vezérkari jelentés. A Magyar Távirati Iroda jelenti. (Hi­vatalos jelentés. Kiadatott szeptember 10-én este.) A délkeleti hadszíntérről érkező hírek arra mutatnak, hogy mialatt mi a Drinán átkeltünk, a szerb hadsereg egyes részei a Szerémségbe betörtek, ahol a támadás elhá­rítása megindult. H­ö­f­e­r vezérőrnagy, a vezérkar főnökének helyettese. Az albánok foglyul ejtettek egy szerb zászlóaljat. Konstantinápoly, szept. 11. A Jeune Turc elönti Szalonikiből: "Az al­bánok az egész vonalon folytatják előnyomu­lásukat Szerbia felé. A dibrai területeken az albánok a rendes szerb sereg egy zászlóalját foglyul ejtették és egy ágyút, valamint sok ha­­b­szert zsákmányoltak. A Skutari területen a malisszorok a határon több fontos pontot meg­szállottak. Háromezer albán Issza Boljetinac vezetése alatt Koszovó ellen nyomul. A szerb feledett parasztfiuk, mesterlegények, dobogva, dübögve s egyszerre csak játékra ébredve, a tu­datlan legénység marsba lép. Csak úgy magá­tól, ösztönből, virtusból, egy perc alatt összeta­nultan és már egy böles tömeggé váltan . . . Végig a városon, a magas házak alatt, a gránitkockákon s egy-egy hang kacag fel a vi­lágos, de még párás, szines reggelen. — Minden népnek csak a magyar földre fáj a foga . . . — Kellene nékik a födünk ... a váro­sunk . . . — Fáj rá a foguk . . . — A mi városainkra . . . — Arra fáj a foguk . . . — Jó a gusztusuk ... Csak nem adjuk ... S taktusra vágják a csizmát, a cipőt, mint a bakkancsot s a lelkükbe isszák „a mi váro­sunkat . . ." Az ő városukat, ahol mindig meg­nyúzták őket, ha vásárra jöttek . . . Akitől úgy féltek, mint a tűztől, a bírótól, adótól ... Az ő kevély, büszke, derék városukat s a bakkancs úgy pergett, még a dobszó is hallatszott mellé.. Katonával teleöntve a reggeli piac, a ka­szárnyák félelmes környéke, ahová eddig úgy nézett a magyar ii, mint a vártömlöcök felé ... vidám kékbeliek és hetyke sasszürkék szítják a meleg port a friss reggelen . . . Feltűzött szuronynyal a vidám örök a ka­pukon, cigarettázva ácsorgó önkéntesek, piros arccal és vidáman, csinos zászlósok, ugy csör­tetik a kardot, mint a huszárhadnagyok, vas­tag rezervtisztek, hájasan és kigombolt blúzzal, pompás tüzérkadetecskék, vadonatúj sárga ci­pőben s felcsatolt sárga bőr-lábszárban, ra­gyogó arccal mind a fiatal reggelen. Kék bakák helyőrségek nem képesek az albánoknak ellent állani és mindenütt meghátrálnak. Szerbia nem ad ágyút Montenegrónak. Róma, szept. 11. Nisből Bukaresten át a következő hír ér­kezik: A montenegróiak a szerbektől nehéz ágyú ütegeket kértek, a Lovcsen védelméhez, de a szerbek megtagadták e kérés teljesítését, mert nekik maguknak is szükségük van tü­zérségükre és mert a szállítás nagy nehézség­be ütközik. A francia harctér. Német lovasság Troyes-ben. Berlin, szept. 11. A Vossische Zeitung Rotterdamon át azt a hírt kapta, hogy a német lovasság már be­vonult a Szajna mellett fekvő Troyes-be.­­Troyes (ejtsd: Troá) az ugyanily nevű járás, Aube département, azelőtt Champagne fővárosa, püspöki székhely, a csatornázott és több ágra oszlott Szajna mellett, vasutak ta­lálkozásánál fekszik. Lakosainak száma 70— 80.000 ember. A kanyargós utcákból álló óvá­rost, melyben még sok a renaissance-korból való faház, nagyobbára boulevardok fogják körül. Ezeken kívül, a délkeleti részt kivéve, minden oldalon külvárosok fekszenek. Troyes, eltekintve nagy kereskedelmi és ipari forgal­mától, igen jelentékeny kultur-gócpont is: sok iskolája, múzeuma, kép- és könyvtára van. Az ókorban a kelta trecassi törzsnek volt a fővárosa. A tizenegyedik század elején a champagnei grófok birtokába jutott, akik na­gyon felvirágoztatták. Franciaország történel­mének több jelentős mozzanata kapcsolódik e városhoz: Troyesban kötötte meg 1420-ban VI. Károly azt a szerződést, amely szerint V. Henrik angol király Franciaország jövendő királyának elismertetik s a dauphin (a későb­bi VII. Károly) a trónöröklés jogától elesik. V. Károly 1531 május 21-én a város kéthar­madát fölégette. 1814-ben Troyes volt Schrwar­zenberg hadi műveleteinek egyik főtámasz­téka.) A Marne melletti harcok. — Saját tudósítónktól. — Rotterdam, szept. 11. Ideérkezett francia és angol hivatalos jelentések szerint a németek jobbszárnya a Petit Marin és Marne folyókon át visszavonult. A centrumban változó szerencsével folyik a harc. A német balszárny Reims irányába tért veszít. A csata már két nap óta folyik, ömlenek előre-hátra, egy-egy etig már rukkol s vígan­­csörtetnek a rendetlen, szines tömegen át. Félreszorulva asszonynépnek nagy serege a rácson kívül, vizsga szemmel lesi a sok egyfor­ma közt a maguk emberét. — János! — kiált fel egy menyecske, mint a sirály. Megismerte az urát a kimasíro­zók közt. — Eredj haza! — Gyere csak — és könnyet ereszt, mint a sajtolt szőlő, a szive. — Eredj haza! . . A csapat tovamegy, az asszony a szemé­hez kapja a kötényét, leül a kerítés sarkára és fuvogatja az orrát s vár, vár, elvár még egy napot, kettőt, csakhogy lássa az urát s hallja tőle a rákiáltást: — Eredj haza! . . . s nem tud hazamenni, már a többi asszony mind elszivárgott erre-arra, mintha a homok inná el őket, ő még itt áll s elnézi, hogy ezek a kemény emberek elveszik a kis elemózsiás pakkokat és haza kergetik a ném­bereket ... és nem félnek . . . dalolnak . . . ne­vetnek ... s az asszony pityergésére nincs más szavuk, csak az örök: — Eredj haza . . . Juhász ember, nagyorrú, sovány legény, botján támaszkodik, az öcscsét várja, kettőt... Civilt nem eresztenek be, ki nem hivják, igy vár, elvár, hozzászokva a váráshoz, boton lógáshoz.. mint a nyáj után... Ha megkérded tőle, hova való, azt mondja: — Hogy is hívják azt a falut . . . tudja a guta . . . A faluját se tudja és kidülledt szemmel nézi, majd benyeli a katonaságot, aki védi a Még a 42-es ágyukat is lehazudják. — Saját tudósítónktól. Berlin, szept. 1. Párisból jelentik. A párisi lapok azzal a különös leleplezéssel állnak elő, hogy a német 42 centiméteres ágyuk egyáltalán nincsenek és soha nem is voltak. Az egész csak a német ve­zérkar bluffje * (Ezzel a hazugsággal a franciák elérték a világrekordot. Namur után hazudják le a 42-eseket . . . Erre a hazugságra azonban hangos és csattanós választ fog adni — Páris előtt a 42-es.) Az angolok és franciák veszteségei. Berlin, szept. 11. A németek elleni harcban a franciák és az angolok eddig hetvenkétezer embert vesz­tettek. Francia vandalizmus a kórházakban. Berlin, szept. 11. (Wolff-ügynökség.) Egy lotharingiai városból, melyet há­rom napig franciák tartottak megszállva, egy magasabb egészségügyi tiszt levelet irt és köz­li, hogy a franciák örült, sőt már gyerekes­nek mondható dühükben elpusztították a né­met tisztviselők és tisztek lakásait és mindent reprodukálhatlan módon bepiszkoltak. A kór­házból valóságos disznóórát csináltak. A fran­cia betegek maguk panaszkodva mond­ák hogy a francia orvosok nem törődtek "e››"-k és dáridókat csaptak, mialatt a francia sebrü­ül­tek is pokoli kínokat szenvedtek. Egyetlen francia törzsorvos tett dicséretes kivételt. A város lakosai azt mondják, hogy három napi francia uralom többet germanizált, mint negyvenhárom esztendei német agitáció. A se­besültek, a franciák is, hálásak, hogy a né­metek ápolásban részesítik őket. A német trónörökös­­ szivart kér a kato­náinak. Berlin, szept. 11. A „Lokalanzeiger" közli a német trónörö­kös táviratát, melyben arra kéri a szerkesztősé­get, hogy hadserege részére, lehetőleg nagy­mennyiségű dohányt és szivart gyűjtsön és a gyűjtés eredményét hamarosan szállítsa a csa­patokhoz. Milyen erős még Franciaország? Berlin, szept. 10. A „Berliner Tageblatt" katonai szakér­tője írja: Pontos adatokkal nem rendelkezünk hazát. . . Szomjas áhítattal, kívülről nézi, neki­keseredve, hogy ő kívül rekedt integlik . . . A nagykapu eszi a regrutákat; szakadat­lan áradnak befelé a magyar fiúk, a tót legé­nyek . . . Mind itt van, mindenki itt van; jön­nek, jönnek, védeni a hazát . . . Jönnek lelke­sen, bátran, okosan . . Jönnek természetesen, az igazsággal a lelkükben, ahogy a madarak vándorolnak, hazahoznak tavaszszal . . . jön­nek, mint a szél az úton, a szívükben a nagy diadal .. S vidáman, isteni jókedvvel csak neki­vágnak a munkának, fáradságnak, a halál­nak . . . A nagy udvaron állanak estig. A tarisz­nyából abrakolnak. Ládáikra telepedve falják a szót, ahogy az öreg vitézek kioktatják őket. — Merhogy a muszka, akár az ökör, nagy ügyetlen, csak a magyar baka jó. A francia az kicsi, mint az ujjam annak elég egy döfés, ha­nem a muszkába ha beleszúrod a szuronyt, meg is kell fordítani benne, mint a disznóba a kést. Mer annak nem elég, ha egy kicsit meglékelik, abból még felépül ... az olyan . . . Nem reglama szerint való a tanítás, de foganatos: ez itt magyar vezényszó . . . Még szalutálni nem tud, de ezt már megtanulta a regruta! . . . S a virágos legény, tele tüdővel áll fel, hisz ezt érti, ez nem kommandó­ ehbe sziv kell; belenéz a ragyogó fényes kék égbe s felsóhajt bő szívvel: — Szervusz Rozikám, szervusz! . . . Majd haza gyürünk nemsoká, csak Moszkvába me­gyünk . . . 5__

Next