Pesti Hírlap, 1914. október (36. évfolyam, 242-272. szám)

1914-10-02 / 243. szám

Budapest, 1914. XXXVI. évfolyam, 243. (12,483 ) szám. Péntek, október 2. ELŐFIZETÉSI ÁRAK :­Egész évre ^ 12 K — f Félévre 16 „ — „ Negyedévre 8 „ — „ Egy hóra­­! „ 80 » Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudvaron 12 t. Az apró hirdetésekre vonatkozó minden tudnivaló a VO-ik oldalon olvasható. SZERKESZTŐSÉG : Budapest, Váci-körút 78. Telefon 26—15. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körut 78. Telefon 26—40. FIÓKKIADÓHIVATAL: Budapest, Erzsébet-körút 1 Telefon: József 52-96. A pesszimistákról. Irta: GRÓF APPONYI ALBERT. Hála Istennek, nincsenek, túl sokan, de be­lőlük egy is egygvel több, mint amennyi kellene. Egy is rontja a levegőt abban a körzetben, a­melyben megnyilatkozik, egy is bénítja a nem­zet erkölcsi erejét valamely ponton; egy is több kárt okoz, mint amennyiért Isten és ember előtt felelhet. A legenyhébb felfogás is csak annyit mondhat róluk, hogy: Uram, bocsáss meg ne­kik, nem tudják, mit cselekesznek. Önmagában is csúf látvány egy nemzet, amely, midőn hős fiai a csatatéren létéért har­colnak, mást érez, mint azt az elszánt akaratot, hogy győznünk kell, mást mutat, mint terhetlen önbizalmat, mint örömteljes elfogadását azok­nak az áldozatoknak, amelyek a háborúval jár­nak, mint elismerést és szeretetet és magaszta­lást véreinek hőstettei iránt. De ez al csufság még hozzá nagyon ártal­mas és, ha terjedne, pozitív veszélyt rejtene. Hi­szen azok a harcosok, akik most vonulnak a csatatérr­e, ebből a milieu­ből kerülnek ki és an­nak a társadalmi hangulatnak hatása alatt ál­lanak, amely harcba vonulásuk idején uralko­dik. És ugyan mit várhatunk tőlük, hogyha nem a győzelem biztos hitének suggesziójával indul­nak a legfőbb megpróbáltatás felé, hanem tele­fozíva egy csüggeteg, gáncsoskodó dekadens tár­sadalom beteges szellemi kigőzölgéseivel? Nem frázis, hanem fogható valóság az a tétel, hogy a második védelmi vonal maga a nemzet, annak anyagi és erkölcsi ereje. Kato­náink azt a szellemet fogják a harctér­en érvé­nyesíteni, am­elyet innen magukkal visznek; ezt pedig tőlünk kapják, édes mindnyájunktól, tő­led egyetemi tanár, tőled plébános, tőled kül­városi szatócs, sőt még tőled is kávéházi stra­téga és politikai magántudós. Nem adnánk ne­kik, ugyebár, mérgezett ételt vagy italt, tehát ne lássuk el őket mérgezett lelki táplálékkal sem. A legszebb a dologban pedig az, hogy a fe­jét néhol felütő pesszimizmusnak a világon semmi tárgyi alapja nincs. Aki hidegen mérle­geli a tényeket a maguk nagy vonásaiban, az megállapíthatja, hogy minden lényeges jelenség a legszebb reményekkel biztat. Ezt nemcsak ma mondom, mikor az újra megkezdett offenzíva, még­pedig német szövetségesünkkel kombinált offenzíva, kézzelfoghatólag bizonyítja haderőnk töretlen erejét; ezt mondtam akkor is, amikor a számok túlsúlya ideiglenesen defenzívába szo­rított. Mondtam pedig a józan ész sugallata szerint, midőn láttam, hogy a defenzív elhelyez­kedés, a túlerős ellenség szeme láttára, minden komoly háborgatás nélkül ment végbe. Az egész katonai helyzetnek ez a tény adja me­g a jellem­zést, a többi mind mellékes. Az ellenség ideig­lenes területi terjeszkedése a mi földünkön lehet igen kellemetlen, de mindaddig irreveláns, míg hadseregünk ereje intakt marad. Nem a hadjárat döntő tényeiből, egészen más forrásokból táplálkozik a pesszimizmus. Okai lélektaniak; nem a logika, hanem a pszi­chológia adja meg magyarázatát. Első lélektani forrása a hiúság. Pesszi­mistának lenni bizonyos fölényt látszik megál­lapítani. Az a jámbor optimista egy naiv együgyű lélek, amely mindent elhisz, amit a hivatalos tudósítások vele elhitetni akarnak, a­mely nem képes a kritikára, az önálló ítéletre. Én, pesszimista, lemosolygom az ilyen kiskorú­ságot; én mélyebben látol­ bele a dolgokba, én önálló tájékozottsággal bírok és tudon­, amit tu­dok; engem nem vezetnek félre, engem nem­ visznek bele indokolatlan rajongásokba. Szóval:­ én okosabb vagyok, vagy legalább annak aka­rok látszani. Ez a pose nagyon olcsó és igen ke­vés igazi szellemi fölény kell annak megszer­zéséhez, épp ezért sokakat vonz és sokaknak hozzáférhető. Több jóhiszeműséggel táplálkozik a pesz­szimizmus egy második forrásból, egyes harc­téri epizódokra vonatkozó elbeszélésekből, itt vala­kinek hozzátartozói vagy ismerősei a csaták­nak olyan pontján állottak, ahol baj volt, ilyen pedig a leggyőzelmesebb hadműveletek körében mindig van. Vagy pedig sokat hall valaki azok­ról az irtózatos nélkülözésekről, fáradalmakról, szenvedésekről, amelyek a háborútól elválaszt­hatatlanok. Ezekkel megtelik a lelke, elveszti a látóképességét, vagy legalább az arány érzékét a hadmű­veletek döntő tényeivel, az események nagy vonásaival szemben és jajveszékeléssel kürtöli be azt az egész tájékot, amerre szava hallható. Mit neki Dankl és Auffenberg győzel­mei, mit a hadsereg zavartalan elhelyezése az új hadállásokba, töretlen erejének ez a kézzelfog­ható bizonyítéka: ő csak azt látja, csak azt érzi át, hogy ez a csapattest borzasztóan szenvedett, hogy amaz visszaszoríttatott, hogy itt katonáink két napig nem kaptak enni stb. stb. Ezekből a mindenesetre részvétet érdemlő mellékjelen­ségekből táplálkozik hangulata, ezeket proji­ciálja az egésznek megítélésére. Itt azonban most mindenesetre hibás lelki irányzattal van dolgunk. Az a készség, melylyel sokan teleszívják magukat minden kedvezőtlen részlet híreivel, minden kínos benyomással, sőt minden kellemetlen pletykával és viszont víz­hatlanok tudnak lenni minden biztató jelenség­gel, minden örvendetes tudósítással szemben, megzavart lelki egyensúlyra mutat. Olyan ez a lelki állapot, mint hogyha valaki egy kristály­tiszta vizeket hömpölygető patak mellett áll, de nem abból m­erít magának italt, hanem egyes pocsolyákból, melyek a patak mentén keletkez­tek. A szomjúságnak e perverzitásához hasonló az a mohóság, amelylyel némelyek mindent be­fogadnak, — és csakis azt — ami nyomott han­gulatot szülhet. Honnan ez a lelki ferdeség? Lehetnek néha physikai vagy pathologiai okai. Hisz van­nak szervezetileg csüggeteg emberek, vannak feketemájúak, epések és rémlátók. De sokszor van mögötte valami, amit nem tudunk vagy legalább magunknak be nem vallunk, amit azonban ki kell húzni a napfényre, hogy mi mindnyájan, akik jóhiszeműek vagyunk, azt lekü­zdjük. Ez a valami némelyeknél az a mélyen gyökerező bizalmatlanság intézményeink iránt, mely a politikai bizalomnak takarója alatt is nagyon el van terjedve és onnan, ahol indokolt,­­átvitetik oda is, ahol indokolatlan. Ez a valami másoknál talán a közállapotokkal való általá­nos­­elégedetlenségnek, mondjuk, az ellenzéki szellemnek öntudatlan kihatása a mai problé­mák megítélésére. Öntudatlannak mondom, mert ebben az országban minden ellenzéki ember a nemzet e nagy önvédelmi harcának és e harc minden vonatkozásainak tekintetében félretette mind­azt, ami magyar embert magyar embertől el­választ. Ki tovább ment, ki tartózkodóbb ma­radt a kormányzattal való tényleges közremű­ködésben, de egyek vagyunk abban a legális el­határozásban, mely a világot bámulatba ejtette, mely egy rettenetes belviszálynak közepette meg tudta teremteni a nemzet erkölcsi egységét és meggyőződésem szerint annál közelebb fog vinni nemzeti ideáljaink megvalósításához, minél tömörebb, minél világraszólóbb e nemzet egységes erőfeszítése és diadalmas érvényesü­lése. Itt tehát nincs hiba. Ellenzéki pártjaink ifjúsága ott küzd a csatamezőn, babérokat sze­rezve nemzetünknek; az öregek fiaikat küldik oda, zúgolódás nélkül, hazafias lelkesedéssel. Egy hang sem árulja el, hogy itt valaha ellen­tét volt és bizonyára megint lesz. Egy szív, egy lélek, egy akarat, ilyen ma a­ magyar nemzet, ilyennek kell lennie és hogy ilyen maradjon, ezen működünk közre mindnyájan, utógondolat nélkül. És mégis, az emberi lélek rejtekeiben ha öntudatlanul működnek tovább a megszo­kott érzelmek, amelyeket pedig erre az időre őszintén el akartunk hallgattatni. Más alakot öltenek, mert minden kísértés ravasz és iraki­uniformisban jár, hogy felismerhető ne legyen. Így a kritika vagy az elfojtott fronde­rkedése megszokottsága, a lappangó ellenszenvek, a is ingerlő visszaemlékezések stb., mindezek a dol­gok, amelyeket ma ki akarunk küszöbölni, va­lahogy öntudatlanul befolyásolják lelki fogé­­konyságunkat, oda irányítva azt, ahol gáncsol­ni lehet, ahol előző ítéleteink megrősítését ta­láljuk. Finom lélektani beszivárgások ezek, a­melyektől a legjobbak sincsenek megkímélve és amelyeken csak a lelki nagyság diadalmas­kodhatok teljesen. Igenis, a lelki nagyság. Ámde ez a nagy­ság ma kötelező. Legyünk nagyok ezekben a nagy időkben, mert csak általunk lehet nagy a nemzet. Amit tettünk, tegyük meg egészen; ami érzelmi áldozatot a haza oltárán hoztunk, azt ne vonjuk vissza apránként. Nem mentség az, hogy mások így meg ugy tesznek, kiki sza­vatoljon magáért és ne gondolja senki, hogy alákerül, mert tökéletesebben győzi le magá­ban az önösséget. Kisérjük éber figyelemmel lelkünk minden megmozdulását és kérlelhetlen erélylyel irtsunk ki magunkból mindent, ami kicsinyes; a kicsinyesnek fogalmát pedig a koc­kán forgó nemzeti létérdekhez való arányítás állapítja meg. Ott a csatamezőn most nem egyes elő­nyök megnyeréséről vagy egyes hátrányok el­szenvedéséről van szó, amelyekkel vagy ame­lyek nélkül megélhetünk. Nem, most a nemzeti lét és nem lét kérdése körül foly a harc. Ha legyőzetünk, akkor a históriai Magyarország- A Festi Hírlap mai száma 20 oldal.

Next