Pesti Hírlap, 1914. október (36. évfolyam, 242-272. szám)

1914-10-25 / 266. szám

2 Az orosz harctér. Meghiúsult merénylet egyik vezérünk ellen. 1A Magyar Távirati Iroda jelenti: A hadisajtószállásról táviratozzák. Az orosz hadviselés módszeré­nek újabb illusztrációjául szolgálhat a következő hír, am­ely a legmegbíz­hatóbb forrásból származik: Az oroszok csapat­vezéreink egyikének elfogására vagy megölé­sére 80.000 rubelnyi díjat tűztek ki. Ifibből magyarázható az illető pa­rancsnok ellen intézett merénylet, amely szerencsére m­eghiusult. Német hivatalos jelentés. Berlin, okt 24. (Wolff-ügynökség.) A nagy főhadiszállás október 24-én dél­előtt a következőket közli: Augustovtól nyugatra az oro­szok megismételték támadásaikat, amelyeket kivétel nélkül visszaver­tünk. Az orosz hadsereg rosszabbik fele . .. Sujlöluidiszálás, okt. 24. »— A Pesti Hirlap kiküldött haditudósítójának távirata. — A galiciai harctereken állandó kövesség­gel folyik a nagy viaskodás. Csapataink lassan, de feltapantathadatlanul nyomulnak előre. Az oroszok ugyan folyvást, megkísérlik, hogy ellen­támadásokkal hódítsák vissza egyik-másik el­vesztett pozíciójukat, de mindig véres vereséggel kénytelenek visszavonulni. Eddigi jelentős sike­reink elvitathatatlanok. Már magában véve az a tény, hogy mindenütt az egész vonalon mi va­gyunk offenzívában és az oroszok kénytelenek védelemre szorítkozni, amellett bizonyít, hogy harctéri helyzetünk nagyon rövid idő alatt a mi javunkra billent. Az orosz támadás első erős lökései után kitűnt, h­ogy a cári hadsereg nagy túlsúlya ellenére sem képes hadseregünk ellen offenzív alapon operálni. Ez annál jelentő­sebb körülmény, mert Oroszország minden ere­jével itt volt Galíciában. Az a föltevés, h­ogy az orosz mozgósítás mögöttünk fog maradni, nem valósult meg, mert abban a percben, amikor megkezdték offenzívájukat Galíciában, már­minden erejük együtt volt. Ami különben ért­hető, mert hiszen­ azóta kitűnt, hogy az orosz hadvezetőség két hónappal előbb már nagy tö­megeket állított hadilábra és éppen azokat a csapatokat tolta előbbre, amelyekről azt hittük, hogy Isten tudja, mikor kerülnek az európai harctérre. Az oroszoknak tehát, amikor Galicia ellen megindították offenzívájukat, minden ren­delkezésre álló aktív formációjuk együtt volt. Ez azért fontos, mert tudvalevő, hogy a többi form­áció, amelyet az orosz hadvezetőség fegy­verbe állíthat, már nagyon silány rnjisig. Össze sem lehet hasonlítani hasonló formációnknak az anyagával. . A Przemysl körüli harcok folyamán al­kalmam volt az orosz foglyok ezreit látni. Köz­tük láttam negyven éves embereket és egészen fiatal legényeket. Beszéltem néhány németül tudó fogolylyal, — ezek többnyire orosz-lengyel­országi zsidók, — akik elmondták, hogy már nemcsak a nép­fölkelőket osztották be a Galíciá­ban és Orosz-Lengyelországban harcoló hadse­regekhez, hanem besorozták és csatasorba állí­tották a legfrakciabb korosztályokat is. Ebből kitűnik, hogy az oroszok offenzívája sokkal na­gyobb veszteségekkel járt, mint amennyire eleinte becsültük. Ennek folytán kénytelenek voltak minden rendelkezésre álló formációt be­osztani a hadsereghez. Katonáink mondják is, hogy az orosz gyalogság sokkal rosszabbul har­col most, mint a hadjárat kezdetén. Embereink különben azt is állítják, hogy az orosz gyalog­sági tűztől soha sem féltek, még a háború kez­detén sem, nekik csak tüzérségük óriási tömege okozott gondot. (Az orosz gyalogsági tüz értéktelensége.) Az orosz gyalogság tüzének igen csekély eredménye nagyon érdekes körülményre vezet­hető vissza. Már többször eml­ítettem, hogy az oroszok teljesen japán módszer szerint ássák be magukat. Olyan sáncokat építenek, hogy na­gyon bajos őket messziről pontosan megállapí­tani. Sáncaik amellett mélyek, tágasak, való­sággal bombamentes földalatti lakások, amelyek a katonának éjszakai pihenőül is szolgálnak. Ez a túl kényelmes, különben rendkívül praktikus sánc azonban i­em az orosz katonának való. A japán katona kitűnően lőtt a sánc mögül, de az orosz nagyon is mélyen bújik fedezékébe, úgy, hogy képtelen célozni. Ez okozza, hogy kivétel nélkül magasan lőnek. A legtöbb tiszt, akivel eddig beszéltem, mind azt mondja, hogy sokkal biztosabban érezte magát a tűzvonalban, mint a tartaléknál, ahová becsapnak a raj vonaluk­nak szánt lövedékek. (Rémült közkatonák.) A gyalogságról egyébként katonáinknak nincs nagy véleményük. Ezt különben a nowo­miestoi harcokban tapasztaltam, ahol tényleg kisebb számú csapataink előtt gyakran sokkal nagyobb orosz sereg rakta le a fegyvert. A fog­lyok legnagyobb része valósággal remegve ma­sírozik katonáink között, mert azt hiszik, hogy vén hidra viszik őket. A legutóbbi harcok alkal­mával történt, hogy két katonánk négy orosz foglyot vezetett el mellettünk. A nagy fáradal­mak meglátszottak rajtuk, de különösen az éh­ség rítt le az arcukról. A mi katonáink is ki vol­tak merülve. Ott ültek le pihenőre, ahol mi ár­tunk. Megkínáltuk őket kenyérrel, szalámival. Az oroszok addig nem mertek belőle enni, amíg katonáink jóízűen hozzá nem láttak a falatozás­hoz, pedig szemük majd kidülledt az éhségtől. — Attól fél a nyomorult, — jegyezte meg egyik katonánk­­— hogy megmérgezik. Érdekes, hogy éppen abban a pillanat­ban, amikor enni kezdtek, robbant fel néhány shrapnell a közelünkben. Az oroszok, mintha villám érte volna őket, úgy levágódtak az ut árkába. — Most nincs sánc — kiáltotta feléjük nevetve a menetet vezető baka. (A duzzogó orosz liszt és az alma.) Távozáskor az egyik orosz meg akarta csókolni a kezemet, úgy látszik, hálából a szalá­miért, amelyről meggyőződhetett, hogy nincs megmérgezve. Az orosz katona különben is meg­alázkodó. Katonáink előtt, amikor megadják magukat, letérdelnek, úgy könyörögnek életü­kért. Viszont annál kevélyebbek tisztjeik, akik úgy viselkednek, mint a megbántott gentlema­nek. A tegnapi harcok színhelyéről kocsin hoz­tak be két orosz főhadnagyot és egy orosz kapi­tányt. Przemysl egyik legforgalmasabb utcáján megáll­t a kocsi, a tisztek kiszálltak belőle, mögöttük feltűzött szuronynyal állt a honvéd százezrek, az önfeláldozás igazi mártírjai, akik legdrágább kincsüket, az életüket vetik el ma­guktól, akik véresen és üveges szemmel fognak feküdni maholnap a dérborította mezőkön, csak­hogy az utánuk jövők szabadok és boldogok le­hessenek. Oly hihetetlennek, oly szörnyűséges­nek tűnt föl előtte most a világos szoba, a köté­nyében tipegő, szigoru arcú öreg­ember, aki egy szertartást végző pap komolyságával szol­gálta ki vendégeit, a félénk és ügyefogyott vén­asszony, aki a kékvirágos porcelántálat ma­gasra emelte s a fiatal leány, aki feltűrt karjai­val, szalagos fejével és szűzies kokettériájával e kényeskedő nagyurak tetszésére pályázik. És önkéntelenül a maga honfitársai jutottak az eszébe: a kemény, SZÍVÓS, gránátos füvésű­ harco­sok, akik szálfa módjára állnak a seregek élén, akik együtt szenvednek, együtt koplalnak kato­náikkal, s akik az igazi férfi nemes gőgjével vetnek el maguktól minden kényelmet, mikor hazájukat veszedelem fenyegeti. — Áldassék az úr, aki jó leveskét adott a szegény katonáknak, — mondta kenetesen a kapitány, miközben nagyobb kényelem kedvéért kikapcsolt egy gombot a zubbonya nyakán. Asztal fölött sokat beszéltek a nőkről, a­kiknek most hosszú időre búcsút mondtak, bár a kadét optimista módon reménykedett az asszonyokban, akik idegen földön szerelmes odaadással borulnak majd az ellenséges tisztek nyakába. A főhadnagy hallgatva evett, s helyeslő fejbólintásokkal kísérte a vérmes kis kamasz jóslatait, de a kapitány megütődve mutatott a fiatal leányra, aki mosolyogva állt a pohárszék mellett. — Drága kis- Tomette, bocsássa meg ne- Egy kém története. Irta: SZOMAHÁZY ISTVÁN. A sérült és joga'fentartva. 3. Tom­ette. Estig egy főhadnagy is előkerült, aki fülig sáros volt a hegyek közt való bolyongástól, s vele együtt egy lányosképű kadét lépett az ebéd­lőbe, aki a milliomos­ fiú finnyásságával nézett szét a falusi szálloda bútorai között. A főhad­nagy hivatásos katona volt, a kadétot ellenben csak most hívták be édesapja gyárirodájából, ahol mindeddig a fiatal trónörökös irigylésre­méltó szerepét játszotta. A kényeskedő gyer­mekről már az első negyedórában kiderült, h­ogy nagy áldozatot hozott a hazáért: párisi palotát, jólnevelt lakájsereget, drága szeretőt hagyott el, hogy lakkcsizmájával a határszéli hegyek nedves és agyagos talaját tapossa. A vendéglős — egy kopott és szótalan vén ember, aki vállig érő, fehér kötényt viselt — szi­gorú arccal sürgött-forgott a terített asztal kö­rül, míg­ felesége, akit épp úgy lehetett volna ötvenévesnek, mint százévesnek tartani, szer­tartásos komolysággal hozta be a konyhából a leveses tálat. Toi­etto, a házaspár leánya, aki az imént a verandán ülő kapitánynyal kacér­kodott, cifra és sajátkezűleg itt menü­kártyát nyújtott át a farkasétvágyú tiszteknek. —­ Pompás halat és friss özpecsenyét fog­nak kapni —•• mondta bókolva, miután három kövér, pókhálós üveget állított az asztalra. A kapitány megsimogatta a­ hájos­ gyer­mek arcát, a főhadnagy szalvétát kötött az álla alá, a kadét sherryt töltött magának egy közép­korias stílusú, talpas, zöld pohárba, az elektro­technikus pedig szerényen megállott a pohár­szék mellett, amelyen étvágygerjesztő, fehér ka­lácsszeletek, piroshéjjú sajtok és csillogó likőrös­üvegek állottak, azt az illúziót keltve, hogy nem az elhagyott határszélen, hanem­ egy párisi ven­déglő különszobájában várakoznak a gourmand szakértelmével összeállított ebédre. A fiatal­em­ber szelíd mosolya mögött különös gondolatok hullámzottak. Látszólag hálás szemmel tekintett házigazdáira, de lelke mélyén, ahova a barát­ságos tisztek nem láthattak, az esőben tipegő katonákra, a nehéz ágyukra, a piszkos sárban gázoló trainkocsikra gondolt, melyek szakadat­lan, fekete, szomorú menetekben haladnak a ti­voli határok felé. Ezek a ködben bandukoló, ki­fáradt, éhező fiuk, akik a feleségüket, az any­jukat, a gyermekeiket hagyták el, csakhogy fia­tal mellüket az ellenség elé feszítsék, akik közül minden tizedik vagy huszadik már előre el volt jegyezve a halálnak, ezek bezzeg egy darab ke­nyérrel, egy talpalatnyi száraz helylyel is meg­elégedtek volna, hogy erejüket a borzasztó ha­lálharcra összeszedjék. A katonák hidegtől, eső­től, virrasztástól elcsigázva siettek a harctér felé, míg ezek a kényesek és boldogok, akik épp oly fiatalok és egészségesek voltak, mint ők, itt is, otthonuktól távol, piros arccal és ragyogó szemmel élvezték azokat az örömöket, melyeket a sors csak az élet kiváltságosainak tartogat. A szürke idegen kimeredt pillantással nézte az ab­lakon át ólálkodó sötétséget, melynek leple alatt, kísérteties ködfoszlányokként, tipegnek a hall­­gató... nélkülöző, elszánt és vesztükbe rohanó PESTI HÍRLAP 1914. október 25., vasárnap.

Next