Pesti Hírlap, 1914. október (36. évfolyam, 242-272. szám)
1914-10-25 / 266. szám
2 Az orosz harctér. Meghiúsult merénylet egyik vezérünk ellen. 1A Magyar Távirati Iroda jelenti: A hadisajtószállásról táviratozzák. Az orosz hadviselés módszerének újabb illusztrációjául szolgálhat a következő hír, amely a legmegbízhatóbb forrásból származik: Az oroszok csapatvezéreink egyikének elfogására vagy megölésére 80.000 rubelnyi díjat tűztek ki. Ifibből magyarázható az illető parancsnok ellen intézett merénylet, amely szerencsére meghiusult. Német hivatalos jelentés. Berlin, okt 24. (Wolff-ügynökség.) A nagy főhadiszállás október 24-én délelőtt a következőket közli: Augustovtól nyugatra az oroszok megismételték támadásaikat, amelyeket kivétel nélkül visszavertünk. Az orosz hadsereg rosszabbik fele . .. Sujlöluidiszálás, okt. 24. »— A Pesti Hirlap kiküldött haditudósítójának távirata. — A galiciai harctereken állandó kövességgel folyik a nagy viaskodás. Csapataink lassan, de feltapantathadatlanul nyomulnak előre. Az oroszok ugyan folyvást, megkísérlik, hogy ellentámadásokkal hódítsák vissza egyik-másik elvesztett pozíciójukat, de mindig véres vereséggel kénytelenek visszavonulni. Eddigi jelentős sikereink elvitathatatlanok. Már magában véve az a tény, hogy mindenütt az egész vonalon mi vagyunk offenzívában és az oroszok kénytelenek védelemre szorítkozni, amellett bizonyít, hogy harctéri helyzetünk nagyon rövid idő alatt a mi javunkra billent. Az orosz támadás első erős lökései után kitűnt, hogy a cári hadsereg nagy túlsúlya ellenére sem képes hadseregünk ellen offenzív alapon operálni. Ez annál jelentősebb körülmény, mert Oroszország minden erejével itt volt Galíciában. Az a föltevés, hogy az orosz mozgósítás mögöttünk fog maradni, nem valósult meg, mert abban a percben, amikor megkezdték offenzívájukat Galíciában, márminden erejük együtt volt. Ami különben érthető, mert hiszen azóta kitűnt, hogy az orosz hadvezetőség két hónappal előbb már nagy tömegeket állított hadilábra és éppen azokat a csapatokat tolta előbbre, amelyekről azt hittük, hogy Isten tudja, mikor kerülnek az európai harctérre. Az oroszoknak tehát, amikor Galicia ellen megindították offenzívájukat, minden rendelkezésre álló aktív formációjuk együtt volt. Ez azért fontos, mert tudvalevő, hogy a többi formáció, amelyet az orosz hadvezetőség fegyverbe állíthat, már nagyon silány rnjisig. Össze sem lehet hasonlítani hasonló formációnknak az anyagával. . A Przemysl körüli harcok folyamán alkalmam volt az orosz foglyok ezreit látni. Köztük láttam negyven éves embereket és egészen fiatal legényeket. Beszéltem néhány németül tudó fogolylyal, — ezek többnyire orosz-lengyelországi zsidók, — akik elmondták, hogy már nemcsak a népfölkelőket osztották be a Galíciában és Orosz-Lengyelországban harcoló hadseregekhez, hanem besorozták és csatasorba állították a legfrakciabb korosztályokat is. Ebből kitűnik, hogy az oroszok offenzívája sokkal nagyobb veszteségekkel járt, mint amennyire eleinte becsültük. Ennek folytán kénytelenek voltak minden rendelkezésre álló formációt beosztani a hadsereghez. Katonáink mondják is, hogy az orosz gyalogság sokkal rosszabbul harcol most, mint a hadjárat kezdetén. Embereink különben azt is állítják, hogy az orosz gyalogsági tűztől soha sem féltek, még a háború kezdetén sem, nekik csak tüzérségük óriási tömege okozott gondot. (Az orosz gyalogsági tüz értéktelensége.) Az orosz gyalogság tüzének igen csekély eredménye nagyon érdekes körülményre vezethető vissza. Már többször említettem, hogy az oroszok teljesen japán módszer szerint ássák be magukat. Olyan sáncokat építenek, hogy nagyon bajos őket messziről pontosan megállapítani. Sáncaik amellett mélyek, tágasak, valósággal bombamentes földalatti lakások, amelyek a katonának éjszakai pihenőül is szolgálnak. Ez a túl kényelmes, különben rendkívül praktikus sánc azonban iem az orosz katonának való. A japán katona kitűnően lőtt a sánc mögül, de az orosz nagyon is mélyen bújik fedezékébe, úgy, hogy képtelen célozni. Ez okozza, hogy kivétel nélkül magasan lőnek. A legtöbb tiszt, akivel eddig beszéltem, mind azt mondja, hogy sokkal biztosabban érezte magát a tűzvonalban, mint a tartaléknál, ahová becsapnak a raj vonaluknak szánt lövedékek. (Rémült közkatonák.) A gyalogságról egyébként katonáinknak nincs nagy véleményük. Ezt különben a nowomiestoi harcokban tapasztaltam, ahol tényleg kisebb számú csapataink előtt gyakran sokkal nagyobb orosz sereg rakta le a fegyvert. A foglyok legnagyobb része valósággal remegve masírozik katonáink között, mert azt hiszik, hogy vén hidra viszik őket. A legutóbbi harcok alkalmával történt, hogy két katonánk négy orosz foglyot vezetett el mellettünk. A nagy fáradalmak meglátszottak rajtuk, de különösen az éhség rítt le az arcukról. A mi katonáink is ki voltak merülve. Ott ültek le pihenőre, ahol mi ártunk. Megkínáltuk őket kenyérrel, szalámival. Az oroszok addig nem mertek belőle enni, amíg katonáink jóízűen hozzá nem láttak a falatozáshoz, pedig szemük majd kidülledt az éhségtől. — Attól fél a nyomorult, — jegyezte meg egyik katonánk— hogy megmérgezik. Érdekes, hogy éppen abban a pillanatban, amikor enni kezdtek, robbant fel néhány shrapnell a közelünkben. Az oroszok, mintha villám érte volna őket, úgy levágódtak az ut árkába. — Most nincs sánc — kiáltotta feléjük nevetve a menetet vezető baka. (A duzzogó orosz liszt és az alma.) Távozáskor az egyik orosz meg akarta csókolni a kezemet, úgy látszik, hálából a szalámiért, amelyről meggyőződhetett, hogy nincs megmérgezve. Az orosz katona különben is megalázkodó. Katonáink előtt, amikor megadják magukat, letérdelnek, úgy könyörögnek életükért. Viszont annál kevélyebbek tisztjeik, akik úgy viselkednek, mint a megbántott gentlemanek. A tegnapi harcok színhelyéről kocsin hoztak be két orosz főhadnagyot és egy orosz kapitányt. Przemysl egyik legforgalmasabb utcáján megállt a kocsi, a tisztek kiszálltak belőle, mögöttük feltűzött szuronynyal állt a honvéd százezrek, az önfeláldozás igazi mártírjai, akik legdrágább kincsüket, az életüket vetik el maguktól, akik véresen és üveges szemmel fognak feküdni maholnap a dérborította mezőkön, csakhogy az utánuk jövők szabadok és boldogok lehessenek. Oly hihetetlennek, oly szörnyűségesnek tűnt föl előtte most a világos szoba, a kötényében tipegő, szigoru arcú öregember, aki egy szertartást végző pap komolyságával szolgálta ki vendégeit, a félénk és ügyefogyott vénasszony, aki a kékvirágos porcelántálat magasra emelte s a fiatal leány, aki feltűrt karjaival, szalagos fejével és szűzies kokettériájával e kényeskedő nagyurak tetszésére pályázik. És önkéntelenül a maga honfitársai jutottak az eszébe: a kemény, SZÍVÓS, gránátos füvésű harcosok, akik szálfa módjára állnak a seregek élén, akik együtt szenvednek, együtt koplalnak katonáikkal, s akik az igazi férfi nemes gőgjével vetnek el maguktól minden kényelmet, mikor hazájukat veszedelem fenyegeti. — Áldassék az úr, aki jó leveskét adott a szegény katonáknak, — mondta kenetesen a kapitány, miközben nagyobb kényelem kedvéért kikapcsolt egy gombot a zubbonya nyakán. Asztal fölött sokat beszéltek a nőkről, akiknek most hosszú időre búcsút mondtak, bár a kadét optimista módon reménykedett az asszonyokban, akik idegen földön szerelmes odaadással borulnak majd az ellenséges tisztek nyakába. A főhadnagy hallgatva evett, s helyeslő fejbólintásokkal kísérte a vérmes kis kamasz jóslatait, de a kapitány megütődve mutatott a fiatal leányra, aki mosolyogva állt a pohárszék mellett. — Drága kis- Tomette, bocsássa meg ne- Egy kém története. Irta: SZOMAHÁZY ISTVÁN. A sérült és joga'fentartva. 3. Tomette. Estig egy főhadnagy is előkerült, aki fülig sáros volt a hegyek közt való bolyongástól, s vele együtt egy lányosképű kadét lépett az ebédlőbe, aki a milliomos fiú finnyásságával nézett szét a falusi szálloda bútorai között. A főhadnagy hivatásos katona volt, a kadétot ellenben csak most hívták be édesapja gyárirodájából, ahol mindeddig a fiatal trónörökös irigylésreméltó szerepét játszotta. A kényeskedő gyermekről már az első negyedórában kiderült, hogy nagy áldozatot hozott a hazáért: párisi palotát, jólnevelt lakájsereget, drága szeretőt hagyott el, hogy lakkcsizmájával a határszéli hegyek nedves és agyagos talaját tapossa. A vendéglős — egy kopott és szótalan vén ember, aki vállig érő, fehér kötényt viselt — szigorú arccal sürgött-forgott a terített asztal körül, míg felesége, akit épp úgy lehetett volna ötvenévesnek, mint százévesnek tartani, szertartásos komolysággal hozta be a konyhából a leveses tálat. Toietto, a házaspár leánya, aki az imént a verandán ülő kapitánynyal kacérkodott, cifra és sajátkezűleg itt menükártyát nyújtott át a farkasétvágyú tiszteknek. — Pompás halat és friss özpecsenyét fognak kapni —•• mondta bókolva, miután három kövér, pókhálós üveget állított az asztalra. A kapitány megsimogatta a hájos gyermek arcát, a főhadnagy szalvétát kötött az álla alá, a kadét sherryt töltött magának egy középkorias stílusú, talpas, zöld pohárba, az elektrotechnikus pedig szerényen megállott a pohárszék mellett, amelyen étvágygerjesztő, fehér kalácsszeletek, piroshéjjú sajtok és csillogó likőrösüvegek állottak, azt az illúziót keltve, hogy nem az elhagyott határszélen, hanem egy párisi vendéglő különszobájában várakoznak a gourmand szakértelmével összeállított ebédre. A fiatalember szelíd mosolya mögött különös gondolatok hullámzottak. Látszólag hálás szemmel tekintett házigazdáira, de lelke mélyén, ahova a barátságos tisztek nem láthattak, az esőben tipegő katonákra, a nehéz ágyukra, a piszkos sárban gázoló trainkocsikra gondolt, melyek szakadatlan, fekete, szomorú menetekben haladnak a tivoli határok felé. Ezek a ködben bandukoló, kifáradt, éhező fiuk, akik a feleségüket, az anyjukat, a gyermekeiket hagyták el, csakhogy fiatal mellüket az ellenség elé feszítsék, akik közül minden tizedik vagy huszadik már előre el volt jegyezve a halálnak, ezek bezzeg egy darab kenyérrel, egy talpalatnyi száraz helylyel is megelégedtek volna, hogy erejüket a borzasztó halálharcra összeszedjék. A katonák hidegtől, esőtől, virrasztástól elcsigázva siettek a harctér felé, míg ezek a kényesek és boldogok, akik épp oly fiatalok és egészségesek voltak, mint ők, itt is, otthonuktól távol, piros arccal és ragyogó szemmel élvezték azokat az örömöket, melyeket a sors csak az élet kiváltságosainak tartogat. A szürke idegen kimeredt pillantással nézte az ablakon át ólálkodó sötétséget, melynek leple alatt, kísérteties ködfoszlányokként, tipegnek a hallgató... nélkülöző, elszánt és vesztükbe rohanó PESTI HÍRLAP 1914. október 25., vasárnap.