Pesti Hírlap, 1914. november (36. évfolyam, 273-302. szám)
1914-11-10 / 282. szám
szoknak, aminek az az egyszerű magyarázata, hogy a szövetséges hadsereg hadvezetősége nem ambicionál reklámsikereiket, hanem jelentősebb célok elérésére törekszik. Ha nem is frappáns a pillanatnyi hatás, meg fog mutatkozni a kellő pillanatban, amint az már egy iziben megtörtént, amikor puszta fölállásunkkal menekülésszerű visszavonulásra kényszerítettük az orosz seregeket. A szövetséges seregeknek az a fő célja, hogy az ellenségnek a mi emberanyagunk kímérése mellett lehetőleg nagy veszteségeket okozzon és a tömegpazarló orosz sereget föltartóztassa mindaddig, amíg a francia harctéren el nem dől a harc és nagyobb számú német seregek nem avatkozhatnak be döntő módon a keleti harctéren. Épen ezért van az, hogy visszavonulások válnak szükségessé, amivel azt a célt szolgálja a szövetséges sereszek hadvezető cége, hogy ott kényszerítse ütközetre az ellenséget, ahol az nekünk kedvező és ahol több kilátás kínálkozik arra, hogy nagyobb veszteségeket okozhatunk az orosz seregnek. Ne feledjük el, hogy Przemysl ostroma alkalmával, amelyet az oroszok számára a mi visszavonulásunk tett lehetővé, megközelítőleg hetvenezer orosz katona pusztult el. Ez a veszteség, bármilyen hatalmasan is az orosz tömeg ok, érzékenyen érintette az ellenséget. Ezt a sikerünket is az előre kiszámított haditerv kamatoztatta. És hogy ez a nagyjelentőségű sikerünk ne merüljön feledésbe az új csoportosulás zavartalan végrehajtása közben: talán épen ezt célozza a hadvezetőség, amikor épen most adja közre minden részletre kiterjeszkedő jelentését a Przemysl ostromáról . . . • A mai német hivatalos jelentő, amely a francia-belga harctér eseményeiről számol be, csak a Nieuport—Ypern között történtekről tesz említést. A Nyugat-Flandriában vívott harcok, amelyeknek az a célja, hogy a németek elérjék Dünkirchent és Calaist, lépésről-lépésre csak lassan haladnak előre, arróit a terep végtelen nehézsége magyaráz. A mai hivatalos jelentésből kiderül, hogy a németek a Nieuport körüli elárasztott területeket tartják és hogy itteni pozícióik is milyen erősek, arra jellemző, hogy az ellenségnek megismételt kirohanásait meghiúsították. Ezekben a harcokban részt vett több ellenséges hajó is, de a német tüzérség hamarosan elűzte őket. Ypern körül is állandóan előre halad a német támadás, bármilyen szívósan védekezik is az ellenség. Hiábavaló tehát a szövetséges francia-belga-angol hadsereg minden ellenállása, a németek minden akadályt elhárítva, lassan, de biztosan közelednek az északi harcok végcélja felé. Nem hivatalos jelentések szerint a németek Franciaország legészakibb departement-ján keresztül vonulnak a La Manchecsatorna felé és ezzel a hadmozdulatukkal játszszák ki a Nieuport körül megnyitott zsilipeket, amelyek ezt a tengerparti területet elárasztották. Ezzel a jelzett előnyomulással függ össze az a hír is, amely az Észak-Franciaországban fekvő Armentières bombázásáról számol be. Ha ezek a jelentések valók, a németek hátba támadhatják egyúttal azt a haderőt is, amely Nieuport körül sorakozik. Az a körülmény, hogy a német jobbszárny állandóan arra törekedett, hogy Lillétől nyugatra, tehát a tenger felé szorítsa a francia erőiket, e jelentések valószínűségére enged következtetni. A mai török hivatalos jelentések az általános európai hadi helyzet szempontjából és politikai szempontból is rendkívül jelentős sikerekről számolnak be. A törökök átlépték az egyiptomi határt és másrészt megsemmisítették az Akabánál partra szállított angol csapatokat, amelyek Palesztinába akartak vonulni. Ugyanekkor a kaukázusi török haderő két napos csata után megverte az oroszokat is és elfoglalta az ellenség hadállásait. A cár hadparancsát tehát, hogy át kell lépni a határt, a törökök, mint látnivaló, sürgősen megfogadták. Ennek a határátlépésnek azonban inkább a szultán fog örülni, mint a cár. Szőlő, kenyér, miegymás. — Elbeszélés. — Irta: MÓRICZ ZSIGMOND. A gyerekek részegek voltak a szabadságtól. Háború van, mondták, most az egész világ a mienk. Még csak marsoltak, lefelé a pompás magyar utakon, a szép és gazdag sváb és szerb falvakon át. Ellenséget még nem láttak, csak ellenséges arcokat itt-ott egy-egy terebélyes szerb ház udvarán. Nevettek rajta s egymásnak mesélték, hogy itt-ott már felkötöttek egy-egy árulót. A pompás napsugáron porosak voltak, de vidámak. Nóta zengett az ég felé s ugy ficánkoltak, mint a tavaszi fűre kieresztett jószág. Igazán, mintha ez volna az ember igazi életeleme: a háború. Annyi száz és annyi ezer évet töltött örök hadviselésben az emberi fajzat, hogy a fülledt békében kiütött már a bőrén az a furcsa viszketés, amelyet csak a golyó csiklandozása és a kard karmolása mulaszt el egy időre. Éjszakára egy nagy Dunaparti faluban szállásoltak be. Tréfa és kacagás csattogott a szép, meleg augusztusi estén. A csöndes falu kihalt volt, mint a temető, mert itt is vad sírással járt házról-házra az asszonynép, hogy a fiaikat elvitték katonának, háborúba, csak épen, hogy le birtak aratni s ott állott a nagy mezőn a sárga buzakeresztek hadisora, de nem igen közeledett feléjük semmiféle csépelő had sváromléniája. De most egyszerre megváltozott a falu képe, színe. A pajkos mastyar fiuk fékezhetetlen vigsága töltötte be az egész falut. Mint egy zsibongó boldog madársereg a nádason ugy szállt le a had. Nagy idők ingáról érezték az eseikben e szinte kirüffent belőlük mint a turbe nedv a fiatal hajtásból. — Hej pajtás, a jóistenit, itt jó helyen vagyunk. — Jó helyen, szőlőt eszünk! — Szőlőt bizony, ha adnak. Hej gazdasszony, édes-e már a szőlő? — Attól bizony válik a mi fogunk, ahogy itt néznek ránk. Vidáman fecsegtek a legények, valamelyik bátor gyerek, fogta magát s a port se verte le a lábáról, beszökött a szőlőbe. Akadt még egy, még kettő, aki utána, s pár perc múlva már olyan finoman metszegették a kövér egres fürtöket mint szüreten. No a rácgazda fostélyra kapott. Jajgatott, lármázott s szaladt a kapitányhoz. A kapitány, egy kemény fiú, aki egész Szerbiát meg akarta etetni a gyerekeivel, nem szerette volna, ha már itt elrontják a fickók a gyomrukat. Rögtön alarmot fúvatott s a legszigorúbb vizsgálatot indította. Öt perc alatt megvolt a három szőlődézsiáló. Pattogott a káromkodás, mint a jégeső, gyönyörűség volt hallani. Példaadásul mind a három legényt kiköttette két órára s a rácgazdának harminc koronát fizetett a kárért. A rác sötét arccal vágta zsebre a pénzt, még kevesellte a pár fürtért. A fiuk hosszú képet vágtak s szegények szitták a fogukat, mikor gúzsba kötötték s felhúzták őket a rácistállók ajtósarkára. Kettő elájult köztük, de a harmadik betyárosan kitartotta a két órát a levegőben s mikor levették, összeütötte a bokáját s megköszönte a stráfot. Éjfél felé, csendes holdvilágos éjszaka volt, megmozdul a fiu s felii a szalmában a jó. •Illatszagontól a fenekén. — Mi a tesvér, tán szőlőre vagy éhes? — Arra én tesvér. — Noui vonzlél meg? — Meg én ... Aki irgalma van .. . Gyere velem tesvér. — Hova? — Szedjük le azt a kicsit, ami még ott maradt. — A nyavaját, hiszen tíz lyány nem szüretelt le két nap alatt. — Ne busulj, csak gyere. — Aj . . . mit szól a kapitány ! — Félsz? — Fél a kiskrisztus. — No akkor gyere . . . — Hova mentek tik? — szól bele egy másik, Ai álmából serkent. — Sose törődj vele. Megyünk, beeeszük a rác szőlejét. — Megyek én is . . . — Mi a, mi a, — szuszogtak fel itt is, ott is. Mint a futótűz lepte meg a nyugvókat egyszerre a szőlővágy. Jó is az. Kivált egy koraidon. Meg éjfélbe. S már egy se gondolt a holnapi büntetésre, csak félt, hogy kimarad. Egy óra múlva a rácgazda nyugodt lehetett a szüret felől. Reggel aztán jajgatott, hajnalban rohant a kapitány lakására. A kapitány mérgesen ébredt álmából — Mit akar? — A szőlőm! . . . — Dobjátok ki ezt a gazembert, hát mi vagyok én, az ő szőlőcsésze? Mikor a rác némán kullogott hazafelé, a kapitány nagyot nyújtózott. Megérezte a háborút a levegőben. Tudta, hogy ebben a szilaj szőlőszüretben ott sistergett a harci láz, a mindenre kész virtus, az élő szilajság. — Ezek a fiúk! Ezekkel neki lehet vágni a pokolnak is. — és azonnal elküldött a szőlőtől vai 'pr-inypv' 1 ..i tt- fõ n«ra ro»na 5 \nnrvr jutánsnak. ad- 10 PESTI HÍRLAP 1914 november 9., hétfő. szerb harctér. Hivatalos jelentés. A déli hadszintérről hivatalosan jelentik november 9-én (Érkezett délután 4 óra 35 perckor). — Hadműveleteink a déli hadszintéren minden tekintetben kedvezően folynak. Míg a Sabac és lesnicai vonalon folytatott előnyomulásunk a hegyek alján erősen elsáncolt hadállásokban a legszívósabb ellenállásra talált, addig a Loznica—Krupanj—Ljubovlja vonalon lefolyt háromnapos harcok immár teljes sikerrel végződtek. Itt az ellenség a Sturm Pál tábornok vezetése alatt álló harmadik szerb hadsereg és a Bojovics Petár tábornok vezetése alatt álló első hadseregből, összesen hat hadosztályból (120.000 emberből) állott. Ez a két hadsereg vitézül védett állásainak elvesztése után tegnap óta Valjevo irányában visszavonulóban van. Győzelmes hadtesteink tegnap este elérték a Loznica felett keletről uralkodó magaslatokat és a Sokolska Planina legmagasabb hegyhátát Krupanjtól délkeletre. Számos foglyunk és zsákmányolt hadianyagunk van. Részletek hiányoznak. Potiorek táborszernagy napiparancsa. Potiorek táborszernagy a következő napi parancsot intézte a Szerbia ellen operáló haderőnkhöz, amelyet az összes csapatok előtt felolvastak: A balkáni haderő cs. és kir. főparancsnoksága. V. és VI. Hadsereg Katonái! Ismét megjött a pillanat, hogy a szemben álló ellenséget egyesült erővel megtámadva, eddig elért eredményeinket egy döntő támadással koronázzuk és ezzel a háború célját, az ellenség teljes letiprását elérjük. "