Pesti Hírlap, 1914. november (36. évfolyam, 273-302. szám)
1914-11-22 / 294. szám
1914. november 22., vasárnap. PESTI HÍRLAP , hogy ebben az óriási csatában ne a német fegyvereknek kedvezzen a végleges döntés. Fehéri Armand: Egy kém története. Irta: SZOMAHÁZY ISTVÁN. A fordítáis sota fenntartva. 7. Menekülés. — Szép világ, édes világ, isten hozzád! — mondta magában hangtalanul a fogoly, miközben nyolc mogorva katona között a sáros mezei úton végighaladt. Az idő jóval túl járt már az éjfélen, a tarlókra mély sötétség borult, kopasz fák bólogattak szomorúan az őszi szélben, s távolról kóbor lidércfényként csillámlottak idáig az elcsöndesült tábor tüzei. A fogoly könnyű sóhajtással nézett vissza rájuk. Tudta, hogy mi vár rá, hiszen kezdettől fogva el volt készülve a halálra, és most mégis borzalmasan igazságtalannak tűnt föl előtte, hogy az életével idegen pribékek rendelkeznek, hogy nyugodtan legyilkolhatják, mint valami kártékony állatot, hogy utoljára jár a maga lábán az isten szabad ege alatt, hogy holnap siketen és vakon fog feküdni hat láb mélyen a föld alatt, s egy örökléten át sohase nyithatja fel többé a szemét, hogy az eget és a napsugarat lássa. Kip-hop, hangzottak egyhangúan a katonák lépései és a fogoly behunyt szemmel, keserves humorral gondolta: — Voltakép még szerencséről beszélhetek, hiszen minden további nélkül felköthettek vagy agyonlőhettek volna! Akinek az életét reggelig meghosszabbították, annak nem szabad lemondani a reményről, hogy a nyolcvanéves születésnapját is megérheti. Az ezredes, aki pedánsul ragaszkodott a formákhoz, s még a nyomorult kémek életét Egy vas- és beton-talapzat mélyen a földbe építve, rajta egy hatalmas alak áll egyenesen, az égnek meredve. A mozsár fekete nyaka ez. Fenyegetően néz a messzeségbe, mint egy óriási Szent György-szobor, a szorongatott hívők nagy vigasza. Erdélyi magyar városok éjszakáiban szentek szobrain láttam ilyen körvonalakat és a talapzaton álló alakok is mintha oly ismerősek lennének. Erdélyből, a Marosházról jöttek. Közülük hárman itt állnak a Franciaországba küldött szobor lábánál, akár csak odahaza a kis templom-térség szentjének alakjai. Egyszerre megmozdul a Szent Györgyszobor. A nagy fekete fej ott a talapzaton kissé előre hajlik, mintha csak a sárkányt keresné. Az alakok a lábánál megelevenednek: egy perc és az irtózatos gránáttömeg már a helyén van. Aztán még egy perc és megremeg a föld és az ég. Tüzes láng csap fel a szoborból: Szent György követe felszáll a magasságba, se akarta kioltatni hadbírósági ítélet nélkül, parancsot adott, hogy a foglyot reggelig a faluban őrizzék, s a nyolc álmos katona, akit legjobb pihenésében zavartak meg, mogorván és szótlanul haladt áldozatával a mocsaras mezei úton, mely a legközelebbi községbe vezetett. Másfél órai gyaloglás után a szakállas sergeant hangosan megzörgette egy feketén szétnyúló parasztház ablakát. Mikor a puskatussal végre az üveget beütötte, egy hálósipkás, hosszúhajú paraszt jelent meg, buzgó keresztvetés közt, az ablak nyílásában. — Mit akartok tőlem, tehetetlen vén embertől? — sipította reszketve, míg a háta mögött egy pergamenné száradt öreg asszony tűnt föl a hitvány olajmécs világításában. A sergeant szuronya félelmetesen megcsillant az ablak alatt. — Merre van a biró? kérdezte dühös hangon. — Én vagyok, vitéz uram, s alázattal várom, hogy parancsolj velem. Talán zab kell a lovaknak, vagy magatok kívánkoztok egy kis harapni valóra? Pompás vörös borom is van, amit magam szüreteltem tavaly őszszel. — Ne karatyolj, hanem mondd meg, hogy van-e alkalmas kóter a faluban? — Kóter? Minek volna itt a kóter, vitéz uram? Rossz ember nem akad itt a környéken, s ha idegen gonosztévő kerül ide, azt a csendőrök beviszik a kerületi börtönbe. — Pincéd nincs? — Oh vitéz uram, már hogyne volna pincém, mikor minden nemzetségem a borból élt! Sziklába vágott, gyönyörű pincém van nekem, amelyben akár egy eleven herceg is ellakhatnék. — Hát keritsd csak elő gyorsan azt a pincekulcsot! Amsterdam, nov. 21. Tegnapelőtt a tengerparton borzalmas vihar uralkodott. A dühöngő hóvihar tegnap ugyan megenyhült, azóta azonban esik az eső és jeges szél fúj. A „Telegraaf" levelezőjének jelentése szerint a német hadvezetőség széleskörű gondoskodással jár el a rossz időjárs következtében; valamennyi szövőgyárban nagymennyiségű gyapjúárut reduiráltak. Minél mélyebben — folytatja aztán a lap — nyerhetni betekintést Németország hadügyébe, annál nagyobb csodálattal tölt el hadseregszervezete. Azonban a rossz időjárás következtében beállott terepnehézségek ellen nincs mód megküzdeni. A „Times" egész Franciaországból havazást jelent. Még nemrég oly meleg volt, hogy a belga katonák az Ypern-csatornában fürödhettek. Most erősen havazik és az utak Sártengerhez hasonlatosak. A szétporladt belga sereg. Berlin, nov. 21. Rosendaali híradás szerint egy elfogott belga hadnagy beszéli, hogy a belgák belátják, hogy A paraszt eltűnt az ablak nyílásából, s pár perc múlva egy hatalmas pincekulcscsal a kezében jött ki az udvarra, melynek végében egy sápadt istállólámpás libegett ide-oda az éjszakai ködben. A lámpát egy álmából fölriadt, borzas és halálra rémült suhanc tartotta. — Nyissd ki a pinceajtót! — mondta keményen a sergeant. A gyér világításban csakhamar látni lehetett a föld alá vezető lépcsőket, melyek a pince pokoli sötétségében elvesztek. A sergeant hunyorgatva nézett le a borszagú verembe, aztán nagyot lódított a mellette álldogáló fiatalemberen. Ez a mozdulat láthatólag felderítette. — Alágy pajtás, itt senki se fog háborgatni reggelig! Álmodj a nagyszakállú Szent Péterről, aki holnap majd örömrepesve a keblére ölel! Becsapta a pinceajtót, a kulcsot megforgatta a zavárban, s miközben a szuronyos katonák morogva elhelyezkedtek a sötét udvaron, vidáman szólt az ámuló biróhoz: — És most lássuk azt a harapnivalót, meg a pompás vörös bort, amit tavaly őszszel szüreteltél! Inni akarok az öreg Szent Péter egészségére, akihez reggel ezt az árva németet elküldjük! Az anyóka tipegve sietett ki a konyhába, hogy az éhes katonát megvendégelje, a hálósipkás biró nagy borosüveget vett elő a faliszekrényből, s kedveskedve rakta ki az asztalra a dohányos szitáját, a kifáradt közvitézek pedig behunyt szemmel dőltek a pince falának, hogy megszakadt, éjszakai álmukat folytassák. A vincellér és felesége egy darabig elégedett bólogatással gyönyörködtek a katona farkasétvágyában, de lassanként őket is elnyomta megint az álom, hiszen most már nem volt . Hóvihar és rideg tél a harctéren. _ —— A mi mozsaraink. — A Pesti Ilklas kiküldött haditudósítójától. — Nyugati nagy főhadiszállás, nov. 18. Domartainnál láttam őket. Meredek kanyarulatokban kígyózik a sűrü erdőkkel borított Cote Loraine lankáin az országút. Több kilométeren át egyenes vonalban nyúlik el Verdun felé, majd a jobb szögletben hirtelen bekanyarodik és most már párhuzamosan fut tova a sokat emlegetett erőddel. Itt állottak a mi mozsaraink előre tolva a sűrü erdőbe, csaknem a legszélsőbb vonalon. Mint ahogy a vasgerendák alátámasztanak és összetartanak egy épületet, úgy voltak Verdun előtt a nehéz ütegek és köztük nem csekély részben a mi mocsaraink a német harcvonal acélbordái. Szilárdan, mint a sziklaszirt, amely körül zúg és morajlik a háborgó tenger és amely éles csobbanással veti vissza a legerősebb hullámokat is, állottak a mi mozsaraink a süvöltő és tomboló csatában. Azon a napon, amikor én a domartaini erdőben ott voltam a mi ütegeinknél, a franciák elszánt előretörésekkel kísérelték meg a németek jobbszárnyának viszszaverését. Bömböléstől és sistergéstől visszhangzottak a fák és a felrobbanó srapnellek dübörgésébe elvegyült a kimúló gránátok tompa csattogása. És a mi mozsaraink csak hallgattak.nem tartották összeegyeztethetőnek a méltóságukkal, hogy beavatkozzanak. Mikor aztán a franciák az ő heves ágyutüzük lenyűgöző sikerében bizakodva fölkerekedtek támadásra, egyszeriben élénkség támadt a mi mozsaraink körül. A legénység hamarosan elő- , bujt a fedezékekből ás izmos karok emelték az acéllövedéket az ásító nyílásba. Egyre-másra hullottak a vész hírnökei a franciák soraiba és ahol lecsaptak, ott halál és pusztulás kelt a nyomukban. Széles körzetben vetették széjjel a robbanóanyagokat és ahová elértek, ott nem maradt semmi sem életben. A franciák sorai széjjelmorzsolódtak a rájuk zúduló rettenetes lövedékzápor alatt. Azon az estén megroppanva omlott össze a franciák ádáz rohama. És ebben a fényes eredményben jó darab része volt a mi mozsarainknak. * Másnap Dedicourtnál láttam őket. Ott túl a magaslaton állott Liouville erőd, amely valamikor a francia záróerődvonal legerősebb pontja volt. Most csöndes és hallgatag. Páncélütegei és más ágyúi hiába vették fel a tűzharcot a mi mozsarainkkal és valahol messze hátul felállított francia közbenső ütegek hasztalan igyekeztek a beavatkozásukkal magukra irányítani a mi félelmetes ágyúink tüzét. Egymás után csaptak le az erődbe a mozsárágyuk hatalmas vastömegei és ahová elhatoltak, ott üveg módjára zúzódtak össze a páncélkupolák és széjjelmálottak a legvastagabb betonrétegek is. A lövedékek keresztül törtek acélon, földön és falon egészen a kazamattokig, a falakat úgy döntötték le, akár a kártyalapokat és mélyen benn az erődben is szedték áldozataikat. Így dolgoztak a mi mozsaraink Liouvillenél . . . • Már csak aranyos glóriája látszik az égbolton! A gránátlöveg aranysárga széle, a halált és pusztulást osztó harminc és fél centiméteres rézkarika, mint szentek dicsfénye világít le ránk. Sokáiig, nagyon sokáig látjuk az ég kék boltozatán a repülő glóriát, másodpercek egymásután múlnak és a dicsfény még mindig száll és csillogásától alig lát a szemünk. Valahol a távolban mennydörgésszerű robaj jelzi, hogy Szent György lesújtott és irtózatos sebet ütött a sárkány testén . . . És*.pár pillanat múlva ismét megremeg a föld a szobornál. A tüzes láng megint fölcsap, újra megjelenik a felhők között a harminc és fél centiméteres glória és a látóhatáron füst és tűz jelzi, hogy betöltötte hivatását. * János, a marosházi kálvinista tüzér, odamutat ujjával a repülő gránátlövegre: — Az ott az én imádságom a mi győzelmünkért. Ráírtam a gránátra a szent zsoltárt: „A mélységből kiáltok hozzád Uram ..." Fehéri Armand.