Pesti Napló, 1883. január (34. évfolyam, 1-30. szám)
1883-01-01 / 1. szám
1. szám. Szerkestési iroda Brétok-tere, Athenäen m-é p f1 1 e t. A lep szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak eS Kéziratok nem adatnak visesa. Kiadd-hív utal Berátok-tere, Athenäen m-é p 11 e t. A lap enyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás kftrai panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatashoz intézsndők. Budapest, 1883. hétfő, január 1. DT?QrPT AT AUTÓ MS 3 B B B 3B BgjgjBk Q B S B B sasi? Bapjéc történik is, mindenkor a hó első JL JUJ Kj JL JL JLi XL JL JLI VJk^x , SlflAlIT ITT ATkk fi#/ ISTapló« kiadó-hivatalába nAVUAUl JUAUAOo f s y jg, Budapest, Barátok-tere, Athen&eut-épIHt, ** \m. i&J Wluen«k. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ 1883-dik évi folyamára. A Pesti Napló megjelen naponkint kétszer. hétfön reggel s ünnepnap után reggel rendkívüli számokat ad ki. Előfizetési árak: Egész évre . . . 24 frt ! Negyedévre . . . 6 frt Fél évre. . . . 12 » Egy hóra. ... 2 * Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, a felülfizetés havonkint 35 kr, évnegyedenkint 1 forint. .. Az előfizetést, melyre a postai utalványokat ajánljuk, minél előbb kérjük megtétetni, hogy az olvasó az újév napjával kezdődő nagyérdekű közleményeket rendesen kézhez vehesse. Az előfizetések Bapestre a Pesti Napió kiadóhivatalába (Barátok tere Athenaeum-épület) intézendők. A Pesti Alapié szerkesztősége és kiadóhivatala. Budapest, decz. 31. A haza boldogsága legfőbb vágya lelkünknek. Hogy a nemzet égő bűnszerelme nagyban és jóban legyen szerencsés. Megérdemelte már e nép, hogy áldás kisérje munkáját, siker koronázza törekvését; szenvedett az már eleget, nagyon sokat. Hullámzó tévein, berkes ligetein, lombos erdőin szabad nép lakik. Övé a föld, el ne vegye tőle senki. Arczának verejtékével öntözi vetését, ha elpusztulna, mit adjon enni gyermekeinek? Nád és zsúpfedelű házaiban családi erkölcs egyszerű erényei tanyáznak; láng ne hamvaszsza a tetőt, szenvedély ne zaklassa a boldogságot. Egyetértésben megférnek a polgárok valamennyien tágas ez országban; ne legyen gyűlölség köztünk, a nagy úr és a szegény egy isteni és egy emberi törvény alatt éli világát, becsülje meg egymást; a magyar és a tót, német, rácz és oláh, nem képeznek külön nemzetet köztünk, egy hazánk van, egy Isten, egy király. Mikor a nap Kárpát bérezet felett keleten felkel, egyszerre felébreszti egész Magyarországot és mikor nyugaton az alpesi hegyekben lenyugszik, egyszerre megpihen minden élő, soha se találjon a felkelő nap e honban viszályt és polgárháborút s mindig békében búcsúzzék tőlünk, áldva ha jön, áldva ha megy. Ellenség hogyha törne e hazára, vitéz fiai, hős apák unokái csatára szállnak védelmére. Fegyvert ragad Hunnia serege s harczol mig ellensége elfogy. Vérét a hazáért ontani nem kiméli, vérrel szerzett honát vére árán megtartja, hol itt a föld, mely nem ivott magyar vért? A győzelem dicsősége lebeg harettérein s az elhullott vitézek szép jutalma, hogy meghaltak a honért, de a hon él! Legyen békesség ez uj esztendőben, kezdettől végig, de ha gonosz szomszédok rajtunk törnének, lássanak gyászos véget a magyar sereg boszóló haragjának öldöklő diadalában. S ha béke jótékony malasztját élvezzük, legyünk serények a béke műveiben. Építsük az államot, mint a rómaiak épiték Rómát szüntelen igyekezettel. Teremtsünk szép magyar kultúrát, mint a görögök nemzeti műveltségükkel alávetettek maguknak három világrészt. Kultúrával hódítjuk meg Magyarországot magunknak újra, hogy ne csak egységes, de magyar legyen egészen. Egy év kis idő, de egy nap is sok idő. Egy napon történt, hogy Mátyás királynak kikiáltatott, egy napon esett a mohácsi vész, egy napon Budavár bevétele, egy napon született az akadémia, egy napon hirdették ki márcziusban a szabadságot. Ne múljék el egy nap sem haszon nélkül. Milliók dolgoznak a haza sorsán. A nemzet milliónak műve az állam. Az emberek millióinak boldogságát eszközölni feladata azoknak, kik a népet kormányozzák. Vajha feladatukat értenék és eszközölnék ! Egyesek dolga jól intézni a maguk dolgát. Ez polgári s családi kötelesség. Bár végezné mindenki szerencsével. Úgy lenne boldog ezen új esztendő nekünk és a hazának! A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Január 1. — EGY SZERELEM ÉLETRAJZA. Regény. Irta: Wohl Stefanie. I. FEJEZET. A csónakba vad venyigével befutott tornáczán állt egy fiatal asszony ét szemeit kezeivel árnyalva, mohó feszültséggel tekintett a távolba. Csak az imént esett és a felhőkön átszűrödő búcsúzó napsugár ragyogó derűbe burkolá az egész csöndes kies tájat, a virágokkal ékes réteket, a sűrű erdőséggel benőtt hegyeket, melyeknek kopár ormai még az alantjáró felhők sötétjébe vesztek s a csillogó patakot, mely halk, egyforma morajjal futotta át az egész parkot, míg ama formás kis tóvá szélesedett, melybe bele volt építve a csónakba. A sugárzó verőfény egész aranytükörré varázsolta a víz sima felszínét, aranytükörré, melyhez festői, bizarr kettős keretet képeztek a part kisebb és nagyobb fűzfacsoportjai a vízbe lecsüggő és ott tükröződő gazdag, sötét hajzatukkal, mit könyekkel irt tele a zivatar. Az egész vidék fény tengerben úszott, kápráztató fátylon keresztül tárta ki üde tavaszi szépségeit: a rétek ama díszpompáját, a lombozat amaz élénk ifju zöldjét, a fák rózsás, ünnepi virágdíszét, azt a csillámot, azt a zománczot, azt a névtelen bájt és csábot, mely mint maga a remény, maga a rejtelmes igézet, száll a megifjodott föld felett. A fiatal asszony mozdulatlanul áll és néz. De ha tekintetét követjük, csakhamar észrevesszük, hogy nem a táj babája tartja őt így lekötve. A park kerítésén túl, egyenesen a puszta, sáros országútra néz ki és ha azon nagy ritkán, elvétve egy-egy alak megjelen, könnyű remegés fut végig nyúlánk és mégis telt alakján, egy-egy perczig még feszültebben, merőbben néz oda, azután érdekes, halvány arczán futó árny vonul el, míg nagy sötét szemeiben az elfojtott indulat és türelmetlenség lángja lobog fel. Nyilván nem egyike azoknak, akik várni tudnak, kiket már vérmérsékletük tesz mesterekké a türelemben, vagy pedig rendszeres, szigorú nevelés tanított meg e nehéz tudományra. Az a fluktuáczió, az az ideges elevenség az álló alakban, mely anélkül, hogy egy lépést tenne is, folytonos mozgásban tartatik a belső nyughatatlanság által; az az ékesszóló, eleven arczjáték, a szeímek váltakozó, élénk kifejezése mutatják, hogy az élet iskolája még keveset változtathatott ezen jellemen, melyben, úgy látszik, sok maradt meg bizonyos primitív féktelenségből, mely rendesen csak az első ifjúság sajátja szokott lenni. — Nem jön, de hisz jobb is, ha nem jön — mondja végre, egy indulatos mozdulattal lebocsájtva kezét, és a tornáczról levezető keskeny lépcső felé fordulva, de amint megfordul és apró, áttört bőrbe szorított lábát az első lépcsőfokra helyezi — egyszerre csak szemben találja magát azzal, akit várt. Aki kétkednék a szentesített társadalmi szokások mindent lenyűgöző vashatalmában, még ott is, hol szenvedélyekkel áll szemben — az ez alkalommal mindjárt döntő példáját láthatja annak, mily pompás szelídítő az általok parancsolt önuralom. Ez a két lény, melyeknek egyike természetének egész fékezhetetlen mohóságával várt, másika pedig órákig töprengett és küzdött, mig engedett azon ellentállhatatlan csábnak, mely ide vonzotta, nyugodt, szívélyes mosolylyal fog kezet. A meglepetés által szült zavar csak pillanatnyi a fiatal asszonynál és felsugárzó tekintete, mely oly sokat mondana más nőnél, nála nem válik árulóvá. — Várhegyi Sándor ismeri ezt a felvillanó, csalékony sugárt a hosszú pilláktól árnyalt barna szemekben és tapasztalásból tudja, hogy annak csak legtávolabbról is hízelgő értelmezése a finom ajkakama sajátságos, gúnyos levonását eredményezné, mely mindig úgy hat reá, mint a hideg zuhany. Épen jókor jön Várhegyi — kezdi a fiatal asszony, a tornácz padjára dőlve és komolyan, kíváncsian feltekintve a sötét, éles vonású férfiarczba, melynek mély fekvésű, váltakozó színű szemei mohón futnak végig a bájos, hanyag tartású alakon, mely mellett helyet foglal, — egy problémán gondolkoztam. A férfi elmosolyodik. — Marianne rendes szokása. Mikor fog maga már érezni és nem gondolkozni ? — Egy órája, hogy azon töröm az eszemet — folytatja a fiatalasszony, a közbeszólást figyelembe nem véve — az emberi akarat mennyire mehet egy jellemes, felvilágosodott lénynél, olyan szenvedélylyel szemben, mely az elemi erők hatalmával ragadná meg és forgatná ki valójából. Maga nevetni fog, ha megmondom mi adta fel nekem ezt a problémát. Az én öreg kertészemnek, Jóskának, még öregebb felesége van, kivel Philemon és Bauciséhoz hasonló életet él. Jóska szenvedélyes dohányos. Gyermekkorom óta ismerem, de mondhatom, hogy soha sem láttam pipa nélkül. Nos, Baucisnak szegénynek tüdőbaja támadt és Jóska most, 72 éves korára elszokott a dohányzástól, hogy öreg feleségét kímélje. Mit gondol ? Ha az ilyen szegény, tudatlan öreg kertész ennyi akaraterőt fejthet ki, egy olyan szenvedélylyel szemben, melynek egész életében meghódolt, milyen hőstetteket vihet véghez e téren egy művelt, elvekkel felfegyverzett lény! — Hőstettek, akaraterő! Milyen nagy szavak! Nem tudja-e édes Marianne, hogy a nők akkor legtökéletesebbek, ha az igaz szenvedélylyel szemben nem bírnak akarattal ? — No, hála istennek, már megint ott vagyunk. Ki beszélt most a nőkről és főkép, ki czélzott arraaz egy szenvedélyre, mely nyilván a maga vesszőparipája ? Én átalánosságban szóltam, már azért is, mert azt az egy szenvedélyt, melyet maga olyan kitartással szeret feszegetni — teljességgel nem ismerem. Várhegyi felugrott és fel s alá kezdett járni a tornáczon — azután egyszerre csak megállt a fiatal asszony előtt. — Sajátságosak maguk asszonyok. Mindenféle problémákon törik őszöket, holott nem volna csoda, ha nem törődnének semmivel, hanem úgy, mint az öreg Buddha a hindu hitregében, életöket azzal töltenék, hogy teljes mozdulatlanságban saját lények rejtélye fölött elmélkedjenek, vagy nem rejtély, egészen abnormis rejtély például egy huszonöt éves-----— Huszonkilencz, ha megengedi, épen egy esztendővel vagyok idősebb, mint maga------— Huszonöt vagy huszonkilencz, én hozzám képest még sem egyéb, egy tapasztalatlan békénél — tehát mondjuk, ha egy huszonkilencz éves bájos — no, ne húzza úgy le a száját, már felhagyok a melléknevekkel — asszonyka teljes igazsággal azt állíthatja magáról — hogy nem tudja mi a szerelem ? — Azt állítanám ? — dehogy. Annyit már mégis megtudtam, hogy mi — hisz maga tanított meg reá. Mi az, mit mondott, hogy az a sötét, halvány arcz fölötte most egyszerre lángba borul, hogy azokból a komoly szemekből, melyektől mindig egy kicsit félt, oly ragyogás, oly földöntúli fény sugárzik, melyet nem bír elviselni, hogy az a lehajló, magas férfi alak oly meleg bensőséggel ragadja meg két kezét ? Egy perczig tart ez az önfeledtség, azután Várhegyi elbocsájtja a két kezet és visszalép. Valami a hozzá felemelt, meglepett, majdnem ijedt arcában teljesen lehűti fellobbanását. — úgy érzem — dadogó a fiatalasszony zavarban — hogy órákig tartott nekem előadást erről a thémáról. Pedig, ha rejtély is vagyok — folytató pajzánkodás alá rejtve még mindig le nem győzött felindulását — a jó felfogást és emlékező tehetséget már a zárdában sem vonták kétségbe nálam. A férfi nem felel, hanem kalapja után nyúl. Marianne tovább tolja a kalapot, hogy el ne érhesse. —• Haragszik ? — kérdi félénken. Várhegyi indulatosan roppant lábával. — Miért haragudnám ? Ha van nő, ki az embert kihozhatja a sodrából, hát maga az, érthetetlen, megfoghatatlan naivitásaival. A fiatal asszony duzzogva fordul el. — Volt egy idő, amikor megdicsért ezért az »érthetetlen, megfoghatatlan« naivitásért. Hogy is mondta akkor — folytatja enyelegve és kezét Várhegyi karjára teszi, ki a tornácz egyik oszlopához támaszkodva, komoran néz le reá. — »Olyan vagyok magának, mint egy korty egy kristálytiszta forrásból, a champagos-mámor égő víziói után.« A férfi szemeiben a meglepetés, a szilaj öröm villáma lobog fel, a mint hónapok előtt mondott szavait igy ismételni hallja, azután tekintetök szelid, delejes lágysággá olvad. Egy perczig, egy rövid perczig ékesszóló, szenvedélyes pillantással tekint a ragyogó, kérdő szempárba, mely most már önfeledt bensőséggel néz fel reá; forró ajkait a karján fekvő kis kézre szorítja, szólni akar és a szavak, melyek csukott ajkain reszketnek, mintha igy, még ki sem mondva és már ideges remegésbe ejtenék a nyúlánk, bájos alakot mellette — azután egyszerre csak iszonyúan elhalványul, fogait összeharapja, egy gyors, határozott mozdulattal elfordítja szemeit, a kis remegő kezet leveszi karjáról és újra kalapja után nyúl. Megmérgeztem ezt a forrást a mormo halkan fogai között, és a fiatal asszony kérdő, esni, pillantását elkerülve, néma kézszorítás után, gyorsan haladt le a keskeny lépcsőn és csakhamar eltűnik a park sűrű fasorai között. Mariannet egy ideig még azon sajátságos édes zsibbadás teszi mozdulatlaná,mely Várhegyi pillantása alatt megbénította, ugyannyira, hogy még egy búcsúszót sem volt képes kiejteni, azután úgy érzi, mintha az az égő, ki nem mondott szó, mit öntudatlan, mohó vágygyal lesett Várhegyi ajkairól, mindenünnen feléje csengene, mintha beszívná a léggel, a bóditó virágillattal, mintha tűzbetűkkel irná fel a búcsúzó napsugár a rózsás hegyormokra, mintha minden lesz a közelben és távolban, minden párját hivó madárhang, sőt maga a hullám halk locscsanása a parthoz is, csak ez egy szót ismételne. Azután egyszerre, mintha álomból ébredne, felegyenesedik, kezét elsimítja homlokán, karjait kiterjeszti a légben és hátraveteti fejjel, égő ajkakkal suttogja, rebegi, százszor ismétli ezt az egy szót, elsírja, elujjongja, újra elmondja dédelgetve, halkan, azután egy elhaló sóhajjal leborul az oszlop előtt, melyhez Sándor támaszkodott és sokáig ott marad csendesen, mozdulatlanul---------- — Kossuth irata.Ina,le XIIZ*_ kötete. (Kossuth iratai utánnyomatása és fordításának joga fenn van tartva. A kiadó.) Az ezredév. »A közérzület ismételve és hangosan nyilvánította a nemzet millióinak szivében élő kívánságot, hogy a honalapitás ezredéves évfordulóját a nemzet magához méltón ünnepelje meg.« E szavakkal vezette be a magyar közoktatásügyi miniszter az akadémiához intézett azon nyilatkozatát, hogy a kormány maga áll a mozgalom élére. Nagyon renden van, de azt a hivatkozást a közérzületre jó volna otthon a megemlékezés rovására metszeni, mert amióta Magyarországnak közös ügyes miniszterei vannak, ez tudtomra az első eset, hogy a koneszületnek más exponensét is elismerik, mint azt, amely az őket kormányon tartó párt kész köteles »igen« szavazatában nyilatkozik. A honalapítás ezredévének megünneplése czéljából felszólította a közoktatásügyi miniszter a magyar tud.akadémiát, »állapítsa meg szabatosan az évet, melyben a magyarok mai hazájokban megtelepedtek s azt őseik örökekét birtokba véve, itt államot alapitottak.« A magyar hazának birtokba vétele s a magyar állam megalapítása nem egy év munkája volt; az ezredév számítása tehát a szerint különbözhetik, amint egy vagy más cselekvény vétetik a honalkotás alapjának. E tekintetet tartva szem előtt az akadémia történeti osztálya — igen helyesen — akként vélekedett, hogy a tudományra nem magának a millenium évének, hanem a több évre terjedő időszaknak meghatározása tartozik, mely alatt a honalapítás végrehajtatott. Annak megállapítását, hogy ez időszaknak melyik évétől számíttassák az évezred ? az országgyűlésre tartozónak ítélte. E nézetből indulva ki két kérdésbe foglalta feladatát. Az egyik az, hogy mikor nyomultak be a magyarok mai hazájuk területére ? a másik az, hogy melyik évben fejezték be a honfoglalást ? A történeti osztály deczember közepén fog e két kérdés felett dönteni. — így olvasom a hírlapokból.*) Az eljárás tökéletesen szabatos. De az első kérdést illetőleg nekem úgy látszik, hogy a honalkotás művének kezdetét a magyar haza területére bevonulásnál hátrább, azon időre kellene visszavinni, midőn a magyar nép hét törzsének főnökei a nemzeti szövetséget megkötötték, mégpedig egyenesen a honszerzés czéljából kötötték meg; mert az tette a magyart honszerzésre képes nemzetté; az tűzte ki a czélt; az képezi a kiindulási pontot a nagy vállalatnál; s az vetette meg az alapot, melyen a történelem a magyar államalkotmányt felépítette. Ez tehát az eredet, melyből a honfoglalás leszármazott : a történelmi bölcselet mérlegében ez a cselekvény ok súlyával bír, mely nélkül az okozat létre nem jöhetett volna. E szerint a magyar honatkotás kezdete a IX-dik század nyolcvanas éveibe esnék, befejezése pedig azon század utolsó tizedébe nyúlik. Ami azon további kérdést illeti , hogy ez időszakból melyik évtől volna a millenium számítása legindokoltabb ? Itt azon tekintet fordul elő, hogy a magyar honalapítás nem egy vagy más csattanós ténynek, hanem éveken át egymásra következett események lánczolatának műve, melyet ennélfogva bajosan lehetne akármely egyes mozzanatba összpontosítottnak gondolni, még a pusztaszeri alkotmányozó gyűlésbe sem, mert az ország nagyobb része csak ezután került honalapító őseink birtokába. Nekem tehát úgy látszik, miként annak elhatározásánál, hogy melyik évtől volna a millenium számítása legindokoltabb ? teljességgel nem szolgálna a tudománynak kisebbségére, ha a századokon át nemzedékről nemzedékre szállott hagyománynyal perbe nem száll; sőt minthogy a szándékba vett megünnepelés harcbsi iránti kegyelet jellegével bir, talán épen ez a kegyelet hozná magával, hogy azt az évet vegyék az utódok kiindulási pontoi a kegyelet adójának lerovásánál, melyet az ősök hagyománya kijelölt. V. váradi káptalannak vannak 1370-ben (Nagy Lajos király idejében) szerkesztett Statútumai, melyeket Batthyány Ignácz erdélyi püspök a lőcsei egyház könyvtárában talált kézirati kódex után »Leges Eclesiasticae« czimű munkája 3-dik kötetében (343. lap) közrebocsátott. E Statútumokban ez áll : »A magyaroknak régidők óta írásba foglalt hagyománya------------azt tartja, hogy az Úr megtestesülésének nyolczszáznyolczvannyolczadik esztendejében a Szittya Népből --------nagy sokaság---------hatalmasan elfoglalta egész Pannóniát, örökségi jogon birtoklandót.« **) Tehát 888 ! Így tartották ezt azok, kik e nagy eseményhez több, mint fél ezer évvel közelebb éltek, mint mi. Nem mondom, hogy a szőrszálhasogató khronologia ez ellen nem tehetne ellenvetést, de bármely más évet tenne is helyébe, a hon *) A ezikk 1882. decz. 5-én íratott. **) A latin szöveg így szól: »relztio Huugarornm in seriptis ab olim redacta — — habet, quod anno ab incarnatione Domini ootingentesimo octuagesimo octavo, de gente Scythica -- — magna multitudo — — potenter occupavit totam Pannoniam jure hereditario possidendam.« alapításnak semmi egyes mozzanatra nem szorítható természeténél fogva az is ellenvetés alá eshetnék. Hát én nem látok okot, mely az ősi hagyománytól eltérést indokolhatna. És én azt hiszem, hogy a hagyományos 888-nak elfogadása rokonszenvvel is találkoznék a nép érzelmeiben. 1888 oly zengzetesen rímelne 1848-czal. Pedig van a véletlenben tárgyilagos összhangzás is. Amaz arra emlékeztet, hogy a szövetkezett két magyar törzs a magyar nemzet számára hazát szerzett, ez arra, hogy a magyar hazában a nép nemzetté lett Ha van még a magyar számára egy második ezredév feltartva, csak azért, csak az által lehet, hogy a nép nemzetté lett. Ez az, amiért Toldy István : »Régi Magyarország« czímű jeles munkáját (melynek tanulmányozása a millenium alkalmából nagyon korszerű volna) azon kijelentéssel rekeszti be, hogy »az idegen trón túlnyomó hatalma korával« végződő régi Magyarország sírkövén az 1848-ban megindult forradalom eszméi örökké ragyogó epitáfium maradnak. Mindenesetre óhajtanám, hogy az akadémia történeti osztálya, azon jelentésében, mely az országgyűlést a honatkotás időszaka felől tudományos szabatossággal tájékozandja, a hagyomány nyomait is összeállítaná, miszerint a millenium megállapításánál a törvényhozás — ha jónak látja — arra is reflektálhasson. De bármely évre essék is a választás, annyi bizonyos, hogy a magyar államalapítás ezredik éve a vége felé közelgő XIX-ik századba esik. Hogy minő változások titka lappang a néhány év méhében, mely még e századból hátra van , emberésznek tudni nem adatott, de azt nem lehet nem látni, hogy Európa jelen politikai helyzete nem ígérhet magának békés állandóságot. Amióta őseink, kiket Árpád vezérelt, megtelepedésük által bezárták a népvándorlás korszakát, oly általános, oly lázas versenygést a népek erejét kimerítő fegyverkezésben a világ soha sem látott, mint épen most. Az ember elborzad, amint az állandó hadseregek számán, hadilábra állításuk szerkezetén, az öldöklő mesterség tökéletesítésének egymást túlliczitálni törekvő nyugtalanságán, s a mindig növekvő terhek irtózatos lajstromán végig tekint. Tarthatatlan álllapot ez; merőben tarthatatlan. És a legrajongóbb optimizmus sem képzelheti, hogy ez a »delirium tremens« (mert igazán »delirium« is, tremens« is), mely a hatalmakon erőt vett, szép nyugalmasan lecsillapodhassék. Mindenki fél, mindenki gyanakvó szemmel nézi a szomszéd fegyverkezését — hát mindenki fegyverkezik. Ez az egymást túlhajtó fegyverkezés lehetetlen, hogy összeütközésre ne vezessen, s csakugyan ténynek is mondhatjuk, hogy egyrészről a kölcsönös féltékenység, másrészről az ellentétes érdekek s a hatalmi nagyravágyás, és terjeszkedési viszketeg vetélkedései. Európát egy robbanóanyaggal telített aknává tették, melynek felrobbantásához a függő kérdések legkisebbje is (pedig mennyi van!) máról-holnapra kilövelheti a gyújtó szikrát. Vegyük ehhez hozzá a mesterségesen felszitogatott szenvedélyeket, melyek a kikerülhetlen felrobbanás tüzére a fajharcz dühének olaját fogják önteni, és vegyük hozzá azt a bőszültséget, mely a népek zömének nyomorúsága által nagyon is indokolt szocziális problémáknál a megoldást a dinamitban keresi, melylyel minden létezőt, hazát, államot, családot légbe akar röpíteni, s már is oly tünetekben nyilatkozik, mintha a társadalom szerkezete alatt a föld ingásnak indulna, s a forrongó láva oly duzzadásban volna a kéreg alatt, mely mindent, amit századok haladó kultúrája épített, összereccsenéssel fenyegethet, s ha mindezt számba vettük, lehetetlen be nem látnunk, hogy azon időknek egyikét éljük, midőn a történelem óralapján a perezmutató egy szökéssel nagyot ugrik; lehet előre, lehet hátra, de nagyot ugrik. És Magyarország nemcsak nem ringathatja magát azon ábrándban, hogy ez a nagy történelmi zökkenés őt érintetlenül hagyandja, de sőt több okoknál fogva (melyeknek fejtegetése nem e fejezetre tartozik, de melyeknek mindegyike a bécsi kabinet-politika pandoraszerepezésére vihető vissza) alig lehet afelől kételkedni, hogy legközvetlenebbül, legválságosabban egyenesen őt fogja érinteni. Hát bizony meglehet, nagyon meglehet, hogy amikorra a millenium betelik, a magyarnak egészen más dolga lesz, mint a múltak megünneplése; meglehet, nagyon meglehet, hogy azon kérdőjellel álland akkor szemben, ha van-e még számára jövendő? Van, ha joga és ereje tudatában mint önczél áll szembe a kérdőjellel; de ha csak mint hatalmi vágyak eszköze, úgy nem lehet, nincs. Azonban a válság percre késhetik, s ha késni talál, ha a világesemények nem állják útját az ünneplésnek, akkor a múltak sírjából egy másik kérdőjel fog emelkedni. Látni vélem a honatkotó Árpád számonkérő árnyékát, a mint ama világbirói hangon, mely a történelemből a lelkiismeret rejtekébe hat, imigy kiált be a hálaadás zsolozsmáiba: »én és a hős nemzedék, melynek vezére valék, független magyar államot hagytunk hazául utódainkra; mit csináltatok őseitek szent hagyatékával ? megtartottátok-e utódaitok elidegenithetlen örökségét? megvan-e az, a minek megalkotását ünneplite megvan-e a magyar állam?«-----------Hiszen igaz: Árpád nem kér fel sirt hogy számon kérje az élőktől a hónaik szent hagyatékát, »a halottak nem pöröm mint a nemrég sírba tett nagy dalnok irá, a bárminő pusztítást vigyen is végbe a szofizmák mákonya az értelmen, a hipokrizis mérge az erkölcsökön, az nem lehet, hogy a nagy alkalmak meg ne szólaltassák azt a kérlelhetlen kisbírót, kinek a neve: »lelkiismeret«, s mert megszólaltatják, hát ha »a halottak nem pörölnek is«, ama kérdés elháríthatlan erővel fogja magát feltolni az ünneplő, az ünnepelni készülő nemzetre. (Befejező czikk következik.) Kossuth Lajos, Budapest, decz. 31. Wimpffen gróf párisi osztrák-magyar nagykövet öngyilkossága roppant feltűnést keltett a franczia fővárosban. A gyászos esemény tegnap délelőtti fél 11 órakor történt egyik pissoirjában az Aventie M91'Oceau-nak, a Champs Elysées közelében fekvő ama széles utczák egyikének, melyek a Szajnától kiin-