Pesti Napló, 1900. június (51. évfolyam, 149-177. szám)
1900-06-01 / 149. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre_ 28 kor. — fi. Félévre_... 14 » — » Negyedévre 7 » — » Egy hóra _ 2 » 40» Egyes szám.. Vidéken. Szerkesztőség: TI., Teréz-körút 21. * Kiadóhivatal: TI., Teréz-körút 23. ÖTVENEGYEDIK ÉVFOLYAM. (149. Szám.) NAPL Apróhirdetések ára: ^ Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 ill. Hirdetések petit számítással, díjszabás szerint. Ö megjelen minden nap, finncp és vasárnap után is. Budapest, 1900. Főszerkesztő: Neményi Ambrus. Péntek, június 1. Bosnyák imperializmus. Budapest, május 31. Mielőtt búcsúznék, Kállay miniszter tegnap újra megszólalt. Ezúttal az osztrák delegációban. Beszéde ismét napirendre tűzte Boszniát és az ő személyes politikáját. Bármi kelletlen a téma, előre ki nem térhetünk, mert a közös pénzügyminiszter most már nem védekezik, hanem támad. Előrebocsátjuk, hogy minket a különböző bosnyák küldöttségek csöppet sem érdekelnek. Nem adtunk rá sokat, mikor ennek a nagyon vegyes társaságnak tagjai Kállayt ünnepelték és komolyan nem vehetjük, mikor politikai rendszere ellen most panaszra járnak. Azzal sem fogunk törődni, ha holnapután ugyanezek a becsületes bosnyákok a közös pénzügyminiszter előtt ismét leborulnak. Egyáltalában hivatásunknak nem tartjuk a bosnyákok boldogságával behatóbban foglalkozni. Tőlünk lehetnek boldogok is, de bajukat szívünkre venni nincs kedvünk. úgy találjuk, hogy Magyarországnak magának van baja elég. Csak ezt győzzük. A franciák dicsekedtek vele hajdan : «La France est assez riche pour payer sa gloire.» Nos hát, a magyarok igazán nem olyan gazdagok, hogy megfizethetnék azt a dicsőséget, mely idegen népek boldogításából áll. Azért, ha Kállayval meg vannak elégedve a bosnyákok, ám jó , de ha nincsenek vele megelégedve, abból sem csinálunk kázust. Mert feltétlenül igazat adunk Kállaynak annyiban, hogy a politizáló keleti ember ritkán jár egyenes után és a sajtó Budapesten, vagy Bécsben csakugyan nincs oly helyzetben, hogy tisztán lássa, ki és mi dirigálja voltaképpen a háborgó bosnyák népségeket. De igenis tisztán látjuk, hogy Kállay politikáját valami új osztrák-begyar imperializmus eszméje hajtja. Ez az imperializmus nem kicsinyes dolog, sőt ahol helyén van, elragadóan nagy koncepciókkal szokott járni. Az imperializmus uralkodó most Németországban, csodálatos a hatalma az angol nép felett is , de mikor a mi monarkiánk méreteire akarják alkalmazni, akkor hiábavaló, szinte groteszk erőpazarlásnál nem egyéb. Ám ha jól állna is a monarkia testén, még akkor is azt mondanók, hogy legélesebb ellentéte mindannak, amit mi józan magyar nemzeti politikának ismerünk. Azért ütjük ott, ahol éljük. Ha magyar ember csinálja, annál rosszabb, de nem kíméljük az ő személye miatt azt a politikát, mely ha sikeres, akkor végzetes lesz Magyarország erkölcsi, politikai és gazdasági pozíciójára, ellenben ha megbukik, akkor az érvénybe rántaná a mi jövendőnket is. A Kállay-politika arra törekszik, hogy külön birodalmat alkosson az okkupárt tartományokban. Mihelyt külön birodalom, csak természetes, hogy el kell látni az összes szükséges szervekkel. Ezek sorába tartozik az önálló közlekedési politika is, melynek a közös pénzügyminiszter tegnapi beszédében újra proklamálta egyik sarkalatos tételét. A bosnyák vasúti politika másfél évtized óta a semlegesség örve alatt részben idegen, részben ellenséges állást foglal el Magyarországgal szemben. Sohasem törekszik a magyar vasúthálózatot közelebb érni. Ellenben állhatatosan dolgozik azon, hogy elenyésztesse azokat az előnyöket, melyeket a szomszédság és a földrajzi helyzet Magyarországnak biztosítanak. Hibáztak a magyar kormány és a magyar parlament, mikor megengedték, sőt elősegítették a mosztármetkovici vasút kiépítését, mely Fiumét máris érzékenyen károsította és különösen a hercegovinai forgalmat (behozatalt és kivitelt egyformán) Magyarországtól elterelte és Trieszt és Bécs felé irányítja. Ezek oly közismereti dolgok, hogy ezt az akkordot csak meg kell ütni, hogy minden szakember — nem, hogy minden ember, ki egy vasúti mappát megnéz, azonnal megértse. Ennek a politikának betetőzése volna a szerajevó—spalatói vonalnak kiépítése, mely Boszniának egyenes utat nyitna a tengerhez, belső forgalmát pedig Dalmácián keresztül Bécsbe irányítaná. Régebben magyar részről merült fel az az eszme, hogy létesüljön egy vonal — Bécs- Budapest-Szerajevó, — melyaztán tovább vizetnék Szalonikiig. Ez az eszme legjobban szolgálná nemcsak Magyarország, de a monarkia érdekét. Mivel azonban Magyarországnak épp úgy vált volna előnyére, mint Ausztriának, sőt hosszú vonalon magyar területen át vitte volna az osztrák árukat, hát megbukott. Ellenben sürgették az osztrákok Feszty Árpádnak Firenzébe. Levélbe borult már kerted minden fája, Tarkatollú madár jár dalolni rája, Oly búsan bólintgat mégis lombozatja, Mintha mindig téged hivna, hívogatna! Nyílik az orgona, nyílik a tulipán, Jobbra-balra hajlik, talán látni kíván! Tán mind azt akarja, hogy szedd bokrétába Kedvesed keblére, aranyos hajába! Hiába hajladoz, hiába keresgél... De el is szakadtál! De messze is mentél! Meg-megsimogatom jó Bodri kutyádat, Hűséges szemében úgy sír a búbánat! Mióta elmentél, nincsen maradása, Visszatérted mindig a kapuba várja. Téli zimankóban, akkor is ott látták, Alig-alig hallják egy-egy vakkantását. ... Néma házad körül el-elsétálgatok: Szomorún néznek rám a csukott ablakok. Százkarú vadszőllő borúi a falakra Elhagyott lakodnak fájdalmát takarva. Mélázó lelkemnek az ajtó kitárni És szívedre ölelsz szerető barátul. Vidáman pattogó, lobogó tűz mellett, Gyöngyöző pohárral élesztjük a kedvet. Temetjük az élet sok érvényes gondját, Lehányjuk a város ezer cifra rongyát, Megfürdünk az éjnek minden csillagába, Kalászérlelő nap ősi sugarába. Szállunk hegyre-völgyre... zúgatjuk az erdőt... A sík rónaságon kisérjük a felhőt. Kongatjuk kolompját delelő gulyáknak S gondolatink szalmás kis kunyhókba szállnak. Könnyeit töröljük a jó magyar népnek, Hogyne, mikor tenger bánatról beszélnek! A jövendő képét százszor megrajzolván, Borongva borongunk nemzetünknek sorsán. S a költők királya csak bólogat rája, Dicső múltat ragyog arany koronája. ... Bús valóra ébred álmodozó lelkem; A kipattant ajtó bezárúl megöttem. Száll a lelkem hozzád szép Olaszországba. Tudod-e, mit suhog szárnya suhogása? Zsongó nagy városban falu voltál nekem, A zizegő nádast hiába keresem. Nem látom, nem látom dombon a vadrózsát, Nem hallom, nem hallom a keleplő gólyát. Mind elszállott veled ... oly üres itt minden! Gyere haza, Árpád, áldjon meg az Isten! Hozd vissza a falut, dombon a vadrózsát, A zizegő nádast, a keleplő gólyát ! Budapest, 1900. május. Pósa Lajos: Mai számunk 16 oldal. A tűzoltó. Irja: Jane Birch. Alkonyodon, a nagy ispotálynak abban a termében, ahol a balul jártakat szokták elhelyezni, nyughatatlanul mozgott az egyik beteg. Füsttől feketedett, égett sebektől torzult arcán a szenvedélyes vágyakozás kifejezése ült. Az orvos tétovázva nézett le rá. Nehezére esett megmondani ennek a derék tűzoltónak, annyi tűzvész vakmerő hősének, hogy még csak egy órája van hátra az életből. Kegyetlen s felesleges dolog ez talán. A beteg megszólalt: — Kérem, orvos úr, mondja meg . . . nem fogok megijedni . . . szeretném tudni, meghalok-e ? Az orvos habozott. — Mondja meg. Van még remény ? — Fájdalom, barátom, nincs. A beteg megkönnyebbülten sóhajtott fel. Az orvos bámulva nézett rá : — S ön ezt nem bánja ? — Hogy nem bánom ? Sőt örülök neki, boldog vagyok. Nem kívánok tovább élni, senki sem siratja meg a halálomat . .. legfeljebb talán Nelly lányom, de az is megátkozna, ha tudná, mit tettem vele! És a hete?