Pesti Napló, 1914. június (65. évfolyam, 128–152. szám)

1914-06-29 / 151. szám

( Budapest, hétfő PESTI T151. szám.) 1914 június 29. Tragikus, hogy Ferenc Ferdinánd, akit hódított szláv földön öltek meg, ki­mondottan az ő uralkodói eszméjének szolgálatában halt meg. Nem titok, hogy a boszniai hadgyakorlat, amely bor­zasztó mód az ő halálútját kellett, hogy jelentse és amelynek most e rettenetes gaztett az ő életével együtt vetett véget, első­sorban külpolitikai tendenciájú volt. A bizonytalan balkáni helyzet kö­zepette a trónörökös szokatlan korai nyáron olyan hadgyakorlatot rendezett Boszniában, amelynek feltevése egy Szerbiával való háború volt. Belgrádban és Cetinjében felszisszentek e manőver gondolatára és a merénylők, akik Fe­­renc Ferdinánd életét kioltották, való­ban szerb származású emberek, a dél­szláv agitációnak gaz módon tébolyo­­dottjai voltak. És mindennél jellem­zőbb, hogy a merényletről szóló első hí­rek Belgrádból érkeztek. E pár sort néhány órával a gaztett elkövetése után írjuk és néhány óra — ezt valóban beláthatják — nem lehet történelmi perspektíva. Mégis hisszük, hogy nem tévedünk nagyot, amikor megállapítjuk: Ferenc Ferdinánd törté­nelmi nagyság volt. Ha nem is lehetett belőle császár és király, neve a történe­lemben úgy fog élni, mint egy idős trón­örökösé, aki magában foglalta össze utoljára, a személyében rögzítette még egyszer izzón, forrón és gyújtón, sokat akarással, nagy célokra törve az ő hét évszázados dinasztiájának minden am­­bícióját, álmát és azt a vágyódását is, amelyet e dinasztia kevésbé aktív tagjai, ha nem is szolgálnak nyíltan, de maguk­ban mégis éppen úgy éreznek, mint érezte ennek a gondolatnak immáron tragikus hőse, Ferenc Ferdinánd. ö volt az egyetlen Habsburg, aki ily módon fejezte be életét. A Habsburgok mind rendes, természetes halállal haltak meg eddig, ő az első, aki politikai me­rényletnek esett áldozatul. Halálának rettenetes körülményeiben is különbö­zött tehát házának többi tagjaitól, aminthogy élete — csak házasságára utalunk — is sokban differeált a többi habsburgi főhercegekétől. Mégis azt hisszük, igazibb Habsburg volt vala­mennyinél. Ő volt a régi Habsburg­­típus sokat akaró, nagy koncepciójú, szellemileg még mindig az egykori vi­lágbirodalom légkörében élő. Ő előtte II. József császár volt az utolsó Habsburg, akiben mindezek a nagy erények éltek és Ferenc Ferdinándnak valóban II. Jó­zsef volt az ideálja. Sokban hasonlított a rendkívüli császárra. Mint az, úgy Fe­renc Ferdinánd is koncepciójában erős akarata és hajlíthatatlan volt. Mint az, úgy ő is tudott minden intranzigenciája mellett a körülményekkel számolni és mint II. József, úgy Ferenc Ferdinánd is tudott az ő imperialisztikus céljainak végrehajtása érdekében egészen modern eszközökkel szövetkezni. II. József, hogy a birodalmat megerősítse, Voltaire és Rousseau módjára volt demokrata és illuminátus, ő a legabszolútabb császár szellemi testvére volt a nagy fran­cia forradalom előkészítőinek és — Ferenc Ferdinánd a tragikus mó­­don véget ért trónörökös, noha alapjában véve német és konzer­vatív volt, eszközeiben nem vetette meg a demokráciát sem és mihelyt az ő koncepciója azt megkívánta, szívesen szövetkezett volna a monarkia más né­peivel is. A régi német habsburgi impe­­rium helyreállítása volt az ő végső áb­­rándja, mégis barátja volt, amikor úgy kellett, a nemzetiségeknek (egy időben mondhatni e monarkiában nem volt a szlávoknak külön barátja ő nála, akit most a délszláv propaganda gaz őrült­jei öltek meg) és az utóbbi esztendőkben sok megértéssel nézte a magyar ellenzék küzdelmét is, amelynek különösen de­mokratikus végső céljaival rokonszen­vezett, önálló, eredeti, egész ember volt. Ebben is teljesen a II. József tanítvá­nya. Mint amaz, úgy ő is szakadatlanul küzdött a porosz hegemónia ellen és mindenki tudja, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös mennyire helytelenítette a hármas­ szövetségnek mai formáját. Még a télen azért utazott Londonba, hogy ottani összeköttetések szerzésével ellen­gőzt fejtsen ki a német túlsúly ellen és a londoni utazásnak meg is lett az az eredménye, hogy II. Vilmos császár őt kérlelendő, nemrégiben Konopistban járt. Ez volt az utolsó uralkodó, akivel Ferenc Ferdinánd érintkezett. A ko­­nopisti entrevue volt az utolsóelőtti nagy közjogi funkció, amit a szegény trónörö­kös végzett, az utolsó a boszniai hadgya­korlatok vezetése lett volna. Estei Ferenc Ferdinánd főherceg­gel, Károly Lajos főhercegnek és Mária Terézia főhercegnőnek elsőszülött fiá­val rendkívüli ember költözik a kapuci­nusok bécsi sírboltjába. Mint politikus, nagykoncepciója volt és a katonák kö­zött is ő volt a legmodernebb és legszé­lesebb látású. Mint magánember, külö­nös és érdekes életű, végtelenül rokon­szenves volt. Zárkózott természet lévén, nagy belső életet élt. Sokáig félreismer­ték és csak akkor derengett valami az emberek számára abból az érzelmi vi­lágból, amely ő benne nagyon is gazda­gon lakozott, amikor minden előítélettel megküzdve és minden következmény­­ével le is számolva, nőül vette Chotek Zsófia grófnőt. Szép és regényes családi élete, annak drága epizódjai megkedvel­tették a trónörököst a lakosság legszé­lesebb rétegeivel is és közvetlen halála előtt már szinte népszerű volt, noha kü­lönös helyzeténél fogva soha sem szűn­tek meg azok az intrikák, amelyek a bé­csi udvarban, különösen a régi főhercegi párt részéről ellene folytak. Ennek a küzdelemnek most vége. A Habsburg-ház újra egységes. A felséges Június 28 A nyári égen szürke fellegek úszkáltak reggel, ez a nyári vasárnap borúsnak és gond­terheltnek indult; dél táján aztán rekkenő hő­ség váltotta föl a nedves hűvösséget, a hajók a Dunán, a villamosok a hidakon át, a bérko­csik a liget felé ontották a népet, a színes ru­hák, szalmakalapok, fehér napernyők és virá­gos bokréták libegtek a levegőben, tizenegy óra múlt, most szállt el a lélek estei Ferenc Ferdinándból, Magyarország jövendő királyá­ból a szerajevói kanak rögtönzött nyugágyán. Leírni is borzalmas volt ezt a hírt, most ké­sőn délután, n­­hány órával a rettenetét jelentő első távirat elolvasása után, sem látunk mást, mint ezt a gyönyörű férfit és szerelmes pár­ját, Zsófiát, golyótól átjárt szívüket,­ amely egykoron értem, érted, mindnyájunkért, sze­gény magyarokért akart dobogni... Az újság­író is ember és nem tudja, de nem is akarja eltitkolni megindulását. Fbéd után jött a hír Budapestre, alatto­mosan, nesztelenül, ahogy kigyó lopózik az­ utas fekhelyére, vagy a besurranó tolvaj az elhagyott lakásba. A körúton egy fiatalember, postahivatalnok, de lehet, hogy vasutas lélek­szakadva újságolta: — Hallották? Ferenc Ferdinándot és T­o­­henberg Zsófiát felrobbantották Szerajevóban! — A trónörökös... — és elállott a szív­verésünk. Nem, ez lehetetlen! Egy ilyen impozáns férfial, csupa erő és sugárzás, nem szaggathat ízekre a bomba, Habsburgot még nem ért ily végzet, jócsillaguk ragyog fölöttük és az­ ég ol­talmazza őket. Pillanatok alatt, mint a robogó kupé ablakából a tájék, ijedt szemünk előtt ezer eshetőség vonult el, a debreceni bomba, a zágrábi merénylet, a délszláv diákok izzása, té­bolyult rajongása, aztán megnyugtató képek, a konopisti kastély parkja, Vilmos császár, a trónörökös vadászruhában, tollas fövegben, búskomoly arcán mosoly, mellette, mindig mellette, képen, vasúton, életben és halálban Hohenberg Zsófia, királynői jelenség, ha nem is királyi ágyból származó, fehér csipkeruhá­ban, a kezében virágcsokor, kissé távolabb gyönyörű gyermekeik, matrózruhában és az udvari kiséret . . . Egy félóra múlt el és talán csak nekünk tetszett így, az egész városra ráült valami bá­­natos félelem, gonosz előérzet, gyászos reme­­­­gés. A Margitszigeten, a Hűvösvölgy és a Vá­rosliget sétaútjain és kávéházaiban suttogva be féltek az emberek és idegenkedve, gyana­kodva nézték egymást. Aki hallott valamit, elhallgatta, nem merte közölni, mindenki attól tartott, hogy hazug a hit és őrültnek tart­ják. Ilyen hihetetlenül hangzott, akkora hi­tünk volt a trónörökös ércből való alakjában, testi egészségében; őt elkerüli a golyó, halálos kór nem érheti, egy kis ólomgalacsin, egy gyil­kos baktérium a történelmi elhivatottságnak nem keresztezheti az útját. Mégis kételkedve bár, Budapest a bombamerénylet hírének ha­tása alatt állott, az emberek még önmaguk előtt is sikolták, de elterjedt és a katonatisztek gyorsan fizettek az­ éttermekben. Félnégy tá­ján két templomban is harangozni kezdtek, egy jómódú pesti polgár lelkiüdvéért, akkor már ott feküdt szerkesztőségünk asztalán a hálból egy ült összes Az öreg király trónja harmadik örökösét­ is kikisérheti a Habsburgok családi sírbolt­­­jába. Rudolf, Ferenc Károly és Ferenc Fer­­­dinánd. Mennyi reményt, epedő vágyat, örök, titokban maradt nagyszerű törekvést fednek, ott Carrara márványtömbjei. Miért is ment Ferenc Ferdinánd kopár hegyek, szikkadt völgyek, ki nem hamvadó zsarátnokok országába, miért nem a mi ha­zánk hűséges városait, becsületes falvait, vi­rágos mezőit és kéklő hegyoldalait járta be fe­hér hitvesével? Most siratjuk őt; évszázados tragikum, a magyar szív hódolatát, égő köny­­nyét a Habsburgok csak koporsóknál látják szívesen . . . Együtt fekül­nek halottam a trónörökös és a hercegnő, akinek fejét a magyar szent korona ékesítette volna; utolsó perceiknek nagyszerű vigasza, hogy egymás karjában szűnt meg dobogni a szivük. Vérszerint fensé­ges asszonyok, járuljatok kézcsókra Chotek Zsófia grófnő kihűlt keze elé. A hit és a meg­áldott kötelék parancsait nálánál hivebben egyiketek sem teljesítette, urának egyetlen sze­relme, szenvedése és megpróbáltatása, világ­szép egészséges gyermekek anyja, Ferenc Fer­dinánd dicsősége és szem­fedője volt. Követte királyi férjét az élet útjain és el nem hagyta a halál kapujában. Mi bús magyarok, árvábbak vagyunk újra, a remény egy lélevfaágával holdasab­bak. Titkos bizalmunk tiszta és hős forrása, Ferenc Ferdinánd nincsen többé. A mon­arkia történetének új fejezetéből tizsoros nekrológ lett. Már nem kiséri 11. József traa­­­gikus árnya . . . Lázár Miklós.

Next