Pesti Napló, 1914. július (65. évfolyam, 153–180. szám)

1914-07-16 / 166. szám

Történjék valami! Milyen szerencse, hogy az ország közönségének abszolúte semmi beleszó­lása a közdolgokba. Mert ha volna, akkor ma már nyakig benne volnánk a mozgósításban és a monarkia hadügy­miniszterei nem élvezhetnék többé jól megérdemelt és annyira időszerű nyári pihenőjüket; a Máv­ nem bonyolíthatná le immár zavartalanul — vagy mond­juk, a megszokott zavarokkal —­ az ő rendes forgalmát, az arató nem arat­hatna, a könyvelő nem könyvelhetne, az utazó nem utazhatna, a kereskedő nem kereskedhetne, az iparos nem iparkodhatna, hanem rohanna, to­longna, gördülne minden a déli határ felé, vagy netán az északi irányban: győzni vagy meghalni, esetleg megadni magát. Amennyire csodálatos és első te­kintetre érthetetlen, annyira való tény, hogy a magyar közönség egyszerre há­­ború­párti lett. Ez a lomha, nehézkes, közömbös, kényelmes, domesztikált és önző embervegyülék, mely a három hegy és négy folyó honában, de mégis inkább a kávéházakban éli megszokott világát, határozottan irányt változta­tott. Mindenki türelmetlen immár és harcias. — Legyen végre valami, mert ez így tovább nem maradhat. Szerbiával előbb-utóbb le kell számolni, hát in­kább most, mint évek múlva. Hogy a háború deráttal jár, hogy mindenki ha­lomra fog bukni, hogy az értékek deval­válódnak, a gazdák és üzletemberek egyaránt tönkremennek? Ezt mind tud­juk, sőt ez mind már meg is történt ve­lünk. Mi már eszkomp­táltuk a háborút. Hát legalább jöjjön. Legalább tudjuk, ho­ván állunk? Legalább azután tisz­­tában leszünk vele, hogy hosszra menjünk-e vagy besszre. A mostani bi­zonytalanságnak azonban legyen egy­szer vége, mert ezt nem bírjuk. A há­ború már nem kockázat, hanem szük­séges rossz, melyen minél előbb keresz­tül kell esni . . . Nem holmi lézengő ritterek vagy verés előtt álló gyerkőcök beszélnek ma így, hanem komoly emberek, bárók és bankárok, gazdagok és lateinerek, akik­nek van, vagy még a közelmúltban volt mit veszteniük. Neki akarnak menni a szerbeknek, vagy a muszkáknak, vagy akárkinek, csak nekimenni és mindjárt. Az olasz kondottierik, vagy a hétéves háború landskneektjeinek kalandos ko­rába kell az embernek visszanyúlnia, hogy oly harcias elszántságra találjon, mint aminővel ma a leggyomorbajo­­sabb bankdirektorok ejtik ámulatba a gyanútlanul korzózó katonatiszteket. Ki kell azonban emelni, hogy ebben a nekikeseredésben semmi boszúvágy, semmi fajgyűlölet, semmi imperialisz­­tikus becsvágy vagy világpolitikai szán­dékosság nincs. Oh nem, a mi háború­­párti közvéleményünk a háborút — Lart pour Lart — magáért a háborúért követeli. Hogy történjék valami, ami ennek a mostani tarthatatlan állapot­nak véget vet. Hogy ne féljen többé va­lami­től ami nem lehet oly rossz, mint maga a félelem. Aki meg akarja érteni ezt a saját­ságos lelkiállapotot, annak ismernie kell azt a rengeteg politikai és gazdasági balfogást, mely társadalmunkat idáig juttatta, hogy mint a nélkülözésektől és önsanyargatásoktól félőrült fakkr, ész nélkül a tűzbe akarjon ugrani, megtisz­títandó a testét az ördögtől, mely beléje bujt és nyugodni nem hagyja. Ijesztő jele az utolsó évek gazdasági pusztítá­sainak, az általános reménytelenségnek és az önbizalom teljes kiveszésének, hogy bajaink egyedüli orvosságának a kést tekintjük, — a háborút, mely az eleven húsba vág, vért, életet és vagyont követel áldozatul s talán azt is elpusztít­hatja, amit a hosszú betegség még épen hagyott. És kétségbeejtően jellemző az is, hogy a bizonytalanságnak ebben a paroxizmusában nincs senki, aki út­mutatással szolgálna, vagy megnyugta­tással segítségére siessen a megriadt tár­sadalomnak. Sehonnan egy felvilágosító szó, egy tájékoztató irányítás, melyhez tarthatnék magunkat. Mért nem mond­ják meg, hogy mit akarnak? Miért nem mondják, hogy készüljünk, vagy hogy nyugodjanak meg, mert nem lesz semmi? Vagy talán ez hozzátartozik a magas politikához? Ugyan ne komédiázza­­nak, hiszen egészen bizonyos, hogy az ellenség jobban ismeri a szándékai­érzéssel, amely a kétségbeesésig fokozódott, odaszorította az ajkait a sima test vállához. Ilyenkor fáradtan, kábult fejjel ébredt, nem mert a tükörbe nézni és amikor eszébe jutott, hogy éjszaka lázában micsoda szavakat suttogott, amelyekről egyáltalán nem sejtette, hogyan kerültek az ajkaira, egyszerre sötét­vörösre változott az arca. Tizenkilenc éves el­múlt már, amikor először hallotta, hogy a háta megett szép lánynak nevezik. A segédjegyző mondta a tanítónak, az utcán, amikor elment mellettük: — Nézze, micsoda szép lány lett ebből a Rózsiból! Ugyanebben az évben, szeptember elején az apja egyik nővére, Róza néni látogatta meg őket a nagy lányával, Margittal. Egy kis sze­pesi fürdőből utaztak haza Budapestre. Csak fél napig maradtak, de Margit máris nagyon megszerette és pártfogásába vette Rózsit. A falusi lány odavolt az örömtől. Először tapasz­talta, hogy egy nő, hozzá még egy finoman öl­tözött, csinos, okos pesti lány, igazán érdeklő­dik iránta, törődik vele. Karonfogva járták körül a falut és Margit első kérdése az volt, hogy kik az udvarlói. Rózsi b­ulva-pirulva vallotta be, hogy nincsen. Többször észrevette, hogy tetszik egyik-másik férfinak, de ő nagyon szégyelle magát, nem fe­lelt a beszédjükre. — No hiszen még ráérsz, mondta Margit. Azután sorra megkérdezte minden kabátos férfinek a nevét, akikkel csak találkoztak és nem mulasztotta el jól a szemükbe nézni. — Látod fiacskám, mondta Margit, ez kell a férfiaknak, azzal kacéran felfogta a szoknya- RÓZSI Írta: Csáth Géza Egy északmagyarországi kis faluban szü­letett és nőtt fel nagy lánynyá Rózsi. Tizenöt éves korában még nem ígérkezett szép lány­nak. A tükör előtt csak igen kevés időt töltött és minden ellentmondás nélkül vette magára a karton ruhákat és blúzokat, amiket anyja sebtében összeütött számára. Az apja egy sze­méig szőrös, göndörhajú, fürge és zömök em­berke, gyöngéden szerette és büszke volt rá. Az anyja viszont, aki Galíciából származott, szőke volt és magyarul sohase tanult meg, csak a fiukat kedvelte, Rózsi két öccsét, mert azok reá ütöttek, ellenben Rózsival nem sokat törő­dött, sőt sokszor minden ok nélkül igen szi­gorú volt hozzá. Maga se tudta, hogy azért, mert a lány egészen férjének az idősebb nővé­rére, Lottira hasonlított. Hat sógornőjét egy­aránt szívből gyűlölte a mama, de Lottit kü­lönösen. Még a kezdetnél ugyanis egyszer ba­jok voltak az üzlettel, nehezen indult a dolog, megszorultak és százhúsz forintot kértek Lot­­tiéktól. A pénzt megkapták, de Lotti nem mu­lasztotta el levelében hangsúlyozni, hogy kár volt rá nem hallgatni és nem nagyobb hozo­mányt, lányt venni feleségül, amikor ajánlot­tak kettőt is ,stb. stb. Ez a levél volt a mama gyűlöletének a gyökere és ennek köszönhette Rózsi, hogy nem érezte magát otthon igazán boldognak. Ők ketten a papával alkották a családi ellenpártot. Kora hajnaltól késő estig együtt dolgoztak az üzletben. Mérték a parasztoknak a lisztet, cukrot, sót, petróleumot és az olcsó vásznakat, szaladgáltak a pincébe és padlásra,­­ ha valami kifogyott és esténként zárás után­ együtt írták a rendeléseket. A mamát legfel­jebb hetivásárkor, ha igen sok dolog volt, hív­ták ki, de akkor is csak végső szükség esetén. Ilyenkor Rózsi gyakran intett az apjának, hogy ne hívja meg a mamát, hátha boldogulnak ketten is és nagy volt mindkettőjük öröme, ha ez valóban sikerült. Az üzletnek éltek ők ket­­ten, napról-napra, évről-évre. Rózsi egyetlen mulatsága az újságolvasás volt. Esténként, vacsora után felolvasta a lapot a családnak. Roppantul érdekeltek a fő­városi élet, a nagy világ, a szerelmi drámák, a bűnös asszonyok, a válóperek és szívdobogva hallgatta a papa megjegyzéseit, aki olykor-oly­kor odavágta: — Az ilyen asszonyokat föl kellene akasz­tani! Amikor elcsendesedett a ház és eloltották a lámpát, Rózsi az ágyban összekuporodva be­hunyta a szemeit. A hűtlen asszonyra gondolt és hirtelen valami édes, fojtó izgalom fogta el, amilyent azelőtt sohase érzett. Nem gondolt senki férfira, csak a saját szépségét, szerelemre­ valóságát érezte. Végigsimított a ke­zével a remekbe formált tömör csontjain. Majd hirtelen a papa jutott eszébe, amint dühösen mondta: „az ilyen asszonyokat föl kéne akasz­tani“. Ekkor olyan érzése volt, hogy a papa haragudnék reá, ha tudná, hogy miket gondol és hogy miket érez. Sokszor fél éjszakákon át küzködött magával, és végre elgyengülve, ki­fáradva, izzó testtel öntudatlanul suttogta: „Ó, milyen szép vagyok“ és valami olyan gyönyör­ 65-ik évfolyam. 166. szám APRRÓHIRDETÉSEK ARAL Egyes szó 6 fillér, vastagabb betűvel 12 fillér Hirdetések milliméter számítás­sal, díjszabás szerint. Megjelenik hétfő kivételével naponkint. előfizetési árak. Egész évre _ — 32 kor. — Gtt. Félévre — _ _ 36 „ — » Negyedévre _ — 8 „ — H Egy hóra—----2 „ 80 •· Egyes szám _ — — — 12 Budapest, 1914. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmaniczky­ utca 12. Csütörtök, JuliUS 16. ---------------------------------------------------------------------- — Lapunk mai száma 24 oldal

Next