Pesti Napló, 1914. július (65. évfolyam, 153–180. szám)
1914-07-17 / 167. szám
Budapest, péntek PESTI NAPLÓ 1914. julius 17.: '(167 szám.)' 9 Kereszténység és szocializmus * Nálunk a szocializmussal úgyszólván csak a politikai pártok, közgazdák és a társadalomtudósok foglalkoznak. Az egyházak nem igen vettek tudomást róla s ha mégis ráesett tekintetük, ez olyan formában történt, hogy a vörös ördögöt minden eszközzel ki kell pusztítani. Angliában és Németországban különösen a protestáns papok még a szószéken is gyakran fejtegetik a szocializmus helyes eszméit. Mikor tavaly a szocialista küldöttek Basel városába összegyűltek, hogy a háború ellen tiltakozzanak, megengedték nekik, hogy az ottani nagy templomban tartsák meg gyűlésüket. Akárhány pap szocialistának is vallja magát és ebben feljebbvalói semmi kivetni valót nem találnak. Magyarországon Jánosi Zoltán debreceni református lelkész talán az első pap, aki egyenesen szeme közé néz a szocializmusnak. Kis füzetkébe foglalta össze a szocializmusról való nézetét és a füzetnek ezt a címet adta: „Mi célból és kikkel szövetkezzenek a protestánsok?“ A kereszténység és a szocializmus között nemcsak ellentét van, — írja — hanem megegyezés is. És mig az ellentét bizonyára csak múló, addig a megegyezés minden kétségen kívül állandó. .. Egész könyvtáraknál alaposabban jellemzi a kereszténység és a szocializmus egymáshoz való viszonyát az, hogy, mig a kereszténység az igazság úr egét és aj földjét várja, addig a szocializmus csak az igazság új földjét akarja, ellenben az igazság új egével és általában az éggel nem igen törődik. Az ég tekintetében ellentét, a föld tekintetében megegyezés van közöttük. Az ellentét nem riasztja vissza Jánosit. Meg van róla győződve, hogy ha a szocialistákhoz szeretettel fordulnak, meg lehet őket nyerni a kereszténység számára. A szocialisták gondolkodását így jellemzi: A német szocialisták nemrég meghalt világhírű vezére (Bebel Ágoston) azt mondá, hogy a Krisztus erkölcsi elveit, amelyeket a keresztény egyház kétezer éven át csak cégérnek használt, de megvalósítani nem akart, a szociáldemokrácia fogja megvalósítani. A brüsszeli híres „népház“ (maison du peuple) nagytermében pedig egy hatalmas Krisztus-kép függ a falon. És egy szocialista, mikor egy svájci, zürichi hittanár (J. Matthieu) azt kérdezte tőle, hogy miért van ott ez a kép, így válaszolt: „Miért van itt e kép? Egyszerűen azért, mert Jézus a mienk, a mienk, szocialistáké, nem az egyházé — és mert mi vagyunk arra hivatva, hogy az ő szellemével betöltsük a világot!“ Jánosi azt hiszi, hogy a keresztyénségnek a munkásosztálylyal kell szövetséget kötnie. Hogy milyen célból, azt ez a gondolata árulja el: „Az emberiség kétharmada nem keresztyén. És az az egyharmad is csak névleg keresztyén. Az igazi keresztyének száma csekély, nagyon csekély. Talán ötszáz sem az ötszáz millióból. És az emberi alkotások, törvények, intézmények, államok és társadalmak talán még kevésbé keresztények, mint az emberek maguk. Íme, Kr. után csaknem kétezer évvel — fájdalom — azt kell mondanunk, hogy a kereszténység a maga világ diadalútjának csupán a kezdetén van még.“ Útban a császár ”. Elragadó kortársunk, Georges Glémenceau, újra egy kitűnő mondást csinált. Nous ne soromes ni gouvernés, ni défendus— mondta. Sem kormányozva, sem megvédve nem vagyunk. Ez van olyan tömör, mint az, amit akkor mondott, amikor mint miniszterelnököt leszavazták: fogom az esernyőmet és távozom, sőt valamivel frappánsabb ama mondásnál is, amit egyik szerb Boric fabrikált a héten (szegény, ha elgondolom, hogy havi harminc dinárért kénytelen egyik belgrádi szerkesztőségben, kőolajlámpa mellett lelkesedni a szerb imperializmusért) a monarkiát a „dunai beteg ember“-nek nevezve el. Hiába, a f/Humanité szerkesztőségében mégis csak különb fickók dolgoznak, mint a Pravdáéban és amit a kutyafejű breton a héten mondott, abban az egész nagy francia nemzet beteg és ideges fájdalma benne van. Franciaországnak nincs többé hadserege, ezt tudja Clémenceau, tudja a hadügyminiszter és tudja Poincaré is, a köztársaság elnöke, aki a héten éppen e katonai kalamitások miatt utazott, Kronstadtba a cárhoz és ha nem tudnák, hát, megmondaná nekik Humbert szenátor, aki a szenátusban valóban épületes dolgokat, adott elő a francia hadsereg rothadásáról. Az alliance, amelyet Hl. Sándor és Jeles Grévy kötöttek dán közvetítéssel, soha olyan válságos napokat nem ért,, mint most, amikor a franciák már egyszerűen képtelenek a szövetségből folyó katonai kötelezettségeiknek eleget tenni. A kamara magának az Úristennek a kedvéért, aki pedig a közmondás szerint éppen Franciaországban élt a legjobban, sem hajlandó a háromesztendős katonai szolgálatba belemenni és azt az öreg urat, akit Poincaré ezzel a programmal küldött, a sárga arcú, fosztott tollszakállú Ribot-t világ csúfjára szavazta le miniszterelnöki bemutatkozásának napján. Elragadó kartársam, a L‘Humanité belső dolgozótársa és a Dépéches de Toulouse párisi levelezője (G. Glémenceau) módjára ő is foghatta az ernyőt, de kérdés, mit fog megfoghatni Franciaország, ha a dolog komolyra fordul és a csatatéren fog kiderülni, amit mindenki úgyis tud, az tudniillik, hogy a zászlóaljak fegyelmezetlenek, a legénység engedetlen, artisztikar tehetetlen, a hajók gépei az utolsó anyacsavarig berozsdásodvák, nincs kéz, aki a mitralleuse-zel bánni tudna, a Schneider-Creuzot-gyár kecses acélszörnyei csak a pomerániai gazemberek kezében érnek valamit és hogy a hadsereg, amely az első császár idejében lelkesülten dalolta a „Partant pour la Syrie“-t, most csak egy hadi indulót ismer, egy nagyon rövidet, a Je m‘en fiche ... kezdetűt és a Je m‘en fiche . . . végezetüt. Igen, hiszen ha az úgy lehetne, amint a világ e leggazdagabb országa szívesen szereti elképzelni, úgy tudniillik, hogy a párisi nagybankárok nem csak a francia, képviselőket vesztegetik meg, hanem kibérlik az orosz hadsereget is, akkor rendben volna minden. De éppen ez az. Az orosz hadsereg egyelőre még nem bérelhető ki és a helyzet ma az, hogy amely percben az orosznak indulnia kell, akkor egy olyan blokkal találja magát szemközt, hogy nem indulhat egyedül. A mai világháborúban már egyik hatalom sem mehet egyedül és ez a civilizációnak egy éppen olyan fejlődési foka és tünete például, mint Edison csodálatos és áldásos találmánya, a telefon és az orosz hadseregnek nem souteneur-re van szüksége, hanem izmos bajtársra, akit ha nem talál meg a Vogézeken túl, meg fogja találni a Vogézeken innen, Németországban, amelylyel Oroszország — a monarkia nagyon is érzi ezt — már régi titkos szerelmi paktumban van. Franciaország olyan válságos napokat él, mint régen és a radikális köztársaság képtelen tovább fenntartani az eddigi fikciót, hogy, egyszerre legyen a világ bankárja is, mint volt egy ideig a fegyveres erőben lehanyatlott Hollandia és imperiális politikát is folytasson, egész Észak- és Nyugat-Afrikában verje a németet, akivel már csak a gyarmatokon mérkőzhetik, miután Elzász visszahódítása amúgy is már a költők fájdalmas álomlátásává lett csak. Igen, de Afrikában, ahová Bismarck küldte a köztársaságot, hogy Európában tőle nyugta legyen, Afrikában is csak erős hadsereggel tartható fenn a pozíció, annál is inkább, mert az Európában förtelmesen megerősödött német, birodalom Bismarck óta Bülonon, Kiderlen-Waechteren és főként Vilmos császáron át szintén Afrikára vágyik..Ott még egyelőre megóvja a némettől Franciaországot Anglia, amely hogy gyűlölt vetéli tár- Scotték délsarki újságja A legújabb angol irodalmi érdekesség Hamburg, július 14. (Saját levelezőnktől.) Angolország közönségét a londoni legnagyobb könyvkiadóhivatal egyike, a Sir Isaac Pitman and Sons cég valóban érdekes irodalmi csemegével lepte meg, könyvalakban hozván nyilvánosságra a szerencsétlenül járt Scott kapitánynak s expedíciója többi tagjainak a sarkutazás folyamán szerkesztett s irógépes litografált példányokban kiadott hetilapját, a „Southpool Times of Scotts Expedition“-t. A hamburgi kikötőben hozzájutván egy példányhoz, az érdekes írásokról már most referálhatunk a magyar olvasóközönségnek. A könyvben, az eredeti kiadáshoz híven, a jellegzetes gépírásos lapokkal, minden változás nélkül van egybefoglalva Scotték újságja, amint azt egy fél esztendeig, 1911 áprilistól októberig szerkesztették. Mellékleteket alkotnak a rajzok, skizzek, fotográfiák és karrikatúrák, amik mind, az oly szomorú, tragikus végű expedíció egy-egy vidámabb jelenetét, a sarkutazók életének egy-egy derűsebb epizódját megörökítették. A víg angol legények, a „meny English fellows mint ők maguk magukat nevezik, sohasem fogynak ki a humorból, még a legnagyobb nélkülözések közben, a katasztrófa látóhatárán is van egy-egy tréfás megjegyzésük az expedíció egyes tagjaira. Bár Scott kapitány maga, mint szerző, keveset szerepelt a ,,Southpool Times“ hasábjain, annál több említés történik róla s dr. Wilson kitűnő silhouette-képeket készített róla. Ponting hadnagynak, az expedíció fotográfusának művészi fényképfelvételei igazán díszére válnak a kis lapnak, melynek szerkesztője, Cherry Garrard volt. Kéziratokat, rajzokat névtelenül kellett benyújtani a szerkesztőnek s szigorú bírálat után sorozták csak azt a közlendők közé. Tréfás elnevezéseken és gúnyneveken kívül, amikben az expedició majdnem valamennyi tagja bővelkedett s a napi aktualitásokhoz főződő csípős, sokszor epés megjegyzéseken kivül találnak verseket is e kis lapocskában, melyekben az érzésnek, a bűn után való vágynak, a fájdalomnak egész tengere háborog vagy pedig olyan önbizalommal eltelt, megzenésített indulat, amelyből kicseng az igazi angol harcra, halálrakészség, a minden veszélylyel szemben dacoló, minden akadályt legyőzni próbáló brit szenvedély... A katasztrófa azonban jóval előre vetette árnyékát s nem kell csodálkoznunk azon, hogy a jókedvű fiók víg kedélyére is árnyék borul, a bizonytalan jövőtől, a pusztulástól való félelem... A legfrissebb, legpajzánabb jókedvvel, humorral kezdik el áprilisban a délsarki „Times“ szerkesztését s az ősz közeledtével ez a humor már a legteljesebb rezignációba, a mindenre elkészült lelkek szomorú hangulatába megy át. Október végén, midőn az utolsó útra indulnak, be is végződik a sarkutazók érdekes feljegyzése . .. Dr. Wilson fejezi be a „Southpool Times“ hasábjait, közvetletínül az indulás előtt, verses sorokban. Azt mondja, a nagy mindenség Ura parancsolta meg nekik, hogy útjukra keljenek s ezer veszély között, a fenyegető halál előestéjén is „szerencséseknek és kiválasztottaknak“ érzik magukat, hogy e jégvilág belsejébe hatolni nekik adatott meg.*, B. F. KIS TRÉFÁK A penzióban (A penzióban nagyrészt magyarok és osztrákok. Kúrát használnak. Ma délután új vendég érkezett: Abeleszór Budapestről. Este, vacsora után leül a hallba, újságot olvas, amikor odalép hozzá Teppich úr, szintén Budapestről.)Teppich: Van szerencsém. Teppichí vagyok'... Abélész, Abelesz: Örvendek, utcM'i. T.: Kúrát tetszik használni? A.: Igen. T.: A máj, mi, a májacska? ... 'A.: Nem, epe. Epe-irritációim vannak. T.: Régóta? J..: Vagy két éve. Z.: És most persze muszáj volt otthagyni az üzletet, mi? ' A.: Nem. Nem vagyok kereskedő. Ügyvéd. T.: Hja!... Ügyvéd? Dr. Abelesz Pál, ugye? A József-körúton van az iroda?