Pesti Napló, 1914. július (65. évfolyam, 153–180. szám)

1914-07-23 / 172. szám

Amit vesztettünk Szorgalmas számvetők újabban ki­­j mutatásokat készítettek azokról a vesz­teségekről, melyeket az értékpapírok tulajdonosai a folytonos gazdasági vál­ságok során szenvedtek. A számítások óriási értékcsökkenéseket eredményez­tek és csak a tőzsdén jegyzett papírok árfolyamveszteségeit ezer milliókban le­hetett kimutatni. Nem akarunk ezek­nek a számításoknak túlságos jelentősé­get tulajdonítani. Hiszen a hozzáértő ember tudja, hogy a tőzsdei jegyzések árdifferenciái a valódi értékemelkedé­seket és csökkenéseket nem fedik. Azok a legmagasabb árfolyamok, melyeket az egyes értékpapírok valamikor tek, épp oly irreálisak, mint azok a leg­alacsonyabb kurzusok, amelyeken máma papírjaink tengődnek s amelyekkel most ama hétemeletes árfolyamokat összehasonlítják. Egy értékpapír nem annyit ér, mint amily magasra a börzén játékból, vagy túlspekuláció folytán fel tudják haj­tani és nem is annyit, mint amennyi­ért a lehangoltság, bizalmatlanság és pénztelenség korában meg lehet venni. Minden papírnak megvan a maga belső értéke, mely az általa képviselt vagyon és jövedelem nagyságának felel meg és a tőzsdei ártól fü­ggetlen. Egy banknak vagy iparvállalatnak részvényei együtt­véve annyit kérnek, mint amennyi an­nak a banknak vagy iparvállalatnak a­­ vagyona és jövedelme és például a Köz­úti Vasútról körülbelül biztosan meg­­­­állapíthatjuk, hogy akkor, mikor rész­vényeit 700 koronával jegyezték, nem volt sokkal jobb vállalat, mint most, mikor 550 koronáért kapható. Eszerint azt mondani, hogy miután az Osztrák- Magyar Bank részvénye ma 185 koro­nával alacsonyabban áll, mint három évvel ezelőtt, ennélfogva a 150 ezer osztrák-magyar részvényen együttvéve most 27 millió koronányi vagyon elve­szett,­­ csupán számokkal való játék. Ez a vagyon nem veszett el, mert rész­ben nem is létezett, részben most is megvan. Nem is szólva arról, hogy a börzei értékcsökkenések egy részét meg kellett fizetniök azoknak, akik a papí­rokat drágán vették és olcsón voltak kénytelenek eladni; ezek a látszólag hiányzó vagyonértékek tehát egysze­rűen gazdát cseréltek. Aminthogy tud­juk, hogy az óriási baisse-lavinákon sok szép birtok, kastély, bérház, ékszer és autó úszott el, anélkül, hogy a föld szí­néről eltűnt volna, csak inkább szeren­csésebb kezekbe került. Mindez igaz. Hanem azért tény az is, hogy az utolsó évek gazdasági vál­ságai a valódi vagyonértékekben is ren­geteg pusztításokat okozott. Ezek az igazi értékpusztulások az államhitel tel­jes megsemmisüléséből és a kereseti al­kalmak és lehetőségek állandó szüne­teléséből erednek. Mikor a földbirtokos­­ nem képes földjének hozamát beruhá­lókást. Utána akartam menni, követni akar­tam őt, követni mint bánata, utána lengeni, mint özvegyi fátyolának csücske, a lábát néz­tem és fájdalmas gyönyörűséggel szemléltem, mint ad az ő fiatal bánata a járásának különös ritmust, nehéz és nemes vontatottságot. Meg­álltam, nem mertem, mégis itt ezen a helyen és — én is álltam hiszen már frissen ásott sír mellett úgy, hogy a bánat és a kétségbeesés a föld felé konyitották fejemet. Tiszta és nemes szerettem volna lenni, mint ő. Egy végső pil­lantással magamba akarta szívni alakját, egész, egész lényét és azután elfordulni és eltenni őt magamban, mint ahogy eltesszük az első imádságot, amelyre édes­anyánk tankolt, (el­­tesszük, ha sosem is mondjuk már) mint ahogy, elteszünk némely virágokat. Megálltam egy a hatvanas évekből való sírkereszt mögött, (mily fakó az aranybely­e porphyr-oszlopon és a kegyelet, hát valóban nem tud túlélni egy nemzedéket sem), megálltam, itt, itt akartam búcsút venni tőle, látni, még egyszer, egy pil­lanatra és emlékezni rá örökkön... De a vas­tag szövésű fátyol most eltakarta e legszebb haj aranyos csillogását, nem bírtam, az ember olyan gyenge és kegyeletien sietős léptekkel mentem utána a temető pázsitja között vágott után. Már majdnem elértem, de most elébe kel­lene kerülnöm. Ezt nem mertem és boldogan áldottam a temetői úl puha muszfogú homokját, amely mint egy szerelmes asszony szófiájának puha szőnyege elnyelte, magaim illa lépteim profán zaját. Kéltem tőle, vallásos rajongással liszteltem őt, ám a kezem egy sir piciny kertje fölé szereted volna nyúlni, hogy lépjek egyet a vörös, kisírt szemű gladuálisokból. Átnyúj­tani neki — sosem merném hiszen és nem is másokkal javítani, mert a záloglevelek elhelyezhetetlenek, mikor a telektulaj­donos nem tudja beépíteni a házhelyét, mert nem tud építési kölcsönt kapni; mikor a vállalkozó terveit kénytelen szebb időkre eltenni, mert se hitel, se kockázatra való bajlam nincs; mikor a kereskedő üres bolthelyiségében őszülve és kopaszodva számlálja a per­ceket, melyek az elkerülhetetlen csőd­től elválasztják, mert senki se tud, vagy mer vásárolni és a bank, félve a bi­zonytalan jövőtől, bevonja kinlévősé­­geit; mikor az iparos és munkás tétle­nül lézeng vagy kivándorol, mert az imént felsorolt okokból senki se foglal­koztatja; mikor az egész gazdasági élet elakad, mint a gutaütött ember vérke­ringése, — hát ez igazi, pótolhatatlan értékpusztulás. Amit száz és százezer ember keres­hetett volna az utolsó évek alatt, úgy, amint keresett az előző esztendőkben s ami új vagyon keletkezhetett volna ezen százezrek szellemi és fizikai munkálko­dásából, az örökre elveszett. És elvesz­tek örökre azok a százmilliók is, amik­kel az államhitel összeroppanása az állampapírok tulajdonosait megkáro­sította. Az, hogy a magyar állam élet­erejében, gazdasági szervezetének élet­­képességében nem bíznak többé, óriási, helyrehozhatatlan károkat okoz mind­nyájunknak. Ennek tulajdonítható, hogy a kormány nem képes közmunkákat végeztetni, hogy vasútjaink elzüllenek. I B—B—BBBI ■— lllll I—Ililll IMIMHIMIMII Ilii Hllll II ■ lllll — ■!! ÜjÍÍÍííbprbB Teplay Ágoston özvegye Írta: Lakatos László A Kerepesi-út végén jártam, a régi temető­ben, amely mint egy hervadt virágcsokor, van a város testére tűzve. Áprilisi délelőtt volt és a sírkertben ugyanazok a virágok illatoztak, mint az eleven ligetek pázsitain, zöld hátú bo­gárkák röpködtek, ugyanolyanok, mint egy vendéglő konyhájában nyári délben ... A régi sírok köveit néztem. Kossuth Lajos, gróf Batthyány Lajos, Kisfaludy Sándor, báró Bánffy Dezső, Reviczky Gyula, Munkácsy Mi­hály, országnagyok, költők és művészek. Vala­mikor közülök mindegyik egy-egy külön vilá­gfit jelentett. Ma? Egy kőtömb, egy darab föld, csontok és oszló ruhaszövetek, mind egybe fog kavarodni ötszáz év múlva, h­a a vasúti sín felbontja e földeket vagy előbb is már tán, ko­rábban, ha az ellenséges császár katonái be­lovagolnak hazámba, városomba ... Mint a nyári legyek, úgy dongtak körülöttem ezek a gondolatok, amikor megláttam őt. Szőke volt és aranyos baja, édes gerjedelmet keltő ma­dárkaarca a süni tömött fekete fátyol alatt a mesék, elmerült kincseknek igézete volt. A szeme bizonyára két csepp a legkékebb tenger­ből és ő most gyászol és vannak szemek, ame­lyeknek sosem volna szabad sirniok,­­ha csak miattam nem.) Még csak nem is kérdeztem töle, hogy kit gyászol és máris tudtam, hogy özvegysége első könnyeit sírja e régi temetőben. Az özvegy könnyeinek külön ízük van, minden más könnyűtől különböző és az ura bizonyára nagy úr lehetett, ha még ma is e régi, sok év előtt lezárt temetőben adtak halott testének . . . szabad. A kapuig követtem őt és bizonyára a mindannyiunkban lakozó gonosz belső és tit­kos ellenség (mi magunk tán?) kényszerített arra, hogy visszafelé nézve, föltekintsek a rá­csos fekete­ vaskapu tetejére, ahonnan aranyos betűk a gyászoló szívébe súgják kegyeletesen: Feltámadunk! De hányszor olvastam ezt a szót és mégis, mintha most lett volna először, hogy megértes­sem ennek valódi jelentőségét is. Feltámadunk, de hiszen akkor ők még találkozni fognak, az ítéletnek és az ígéretnek végső napján talál­kozni fognak ők, ő és a halott férje és így hiába is venném el közben feleségül, mit je­­lentene ez, mégis ő volt az első, az igazi férje és a harsonák zúgásakor kettejük egy közös ujjából ki kell, hogy térjek én, aki igazán nem is voltam. Kegyetlen kétségbeesés véresre karmolta bensőmet és egy vágyam lett hirtelen, egy, visszatérni, odamenni a sírhoz, ha úgy kell, hát a fogammal feltépni azt, összezúzni a fej­fát, meggyalázni a rákötött gyászfátyolt és megölni őt, jobban és igazabban megölni, mint ahogyan megölte őt a halál angyala, meggyil­kolni öl és semmivé tenni, olyan semmivé, mintha sosem is lett volna, a halottak nedves és sötét országából is kiűzni, úgy hogy angya­lok csodatevő harsonája ha a végső napon megszólal, a csontjai ne találhassanak egy­másra és ő ne jelenhessen meg ő előre, elölte, aki — oh­a szintén sok ezer esztendős halott lesz már akkor. Gyűlöltem az idegen halottat, aki mindenemet elvette és állati indulatok tet­tek a vérengző és tébolyuló fenevadhoz hason­latossá, amikor a­z emelő őr, a halottaknak, a virágoknak és a férgeknek ez egyenruhás gene­rálisa, a sírkert legfrissebb sírjához vezetett. 65-ik évfolyam. 172. szám. ELŐFIZETÉSI ÁSOK: Egész én« __32 kor. — fiB. Félévre _ _ — 16 „ — m N^retlen« — —. 8 » — » Eo kors—. — — 2 „ 80 „ Egyes szitu-------------12 fill. APRRÓI HIRDETÉSEK ÁRAI: Egyes szó 6 fillér, vastagabb betűvel 12 fillér Hirdetések milliméter számítás­sal, díjszabás szerint. Megjelenik hétfő kivételével naponkint. Budapest, 1914. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmaniczky­ utca 12.ső .­­ Csütörtök, júlUS 23. Lapunk mai száma 24 oldal

Next