Pesti Napló, 1914. július (65. évfolyam, 153–180. szám)
1914-07-23 / 172. szám
Amit vesztettünk Szorgalmas számvetők újabban kij mutatásokat készítettek azokról a veszteségekről, melyeket az értékpapírok tulajdonosai a folytonos gazdasági válságok során szenvedtek. A számítások óriási értékcsökkenéseket eredményeztek és csak a tőzsdén jegyzett papírok árfolyamveszteségeit ezer milliókban lehetett kimutatni. Nem akarunk ezeknek a számításoknak túlságos jelentőséget tulajdonítani. Hiszen a hozzáértő ember tudja, hogy a tőzsdei jegyzések árdifferenciái a valódi értékemelkedéseket és csökkenéseket nem fedik. Azok a legmagasabb árfolyamok, melyeket az egyes értékpapírok valamikor tek, épp oly irreálisak, mint azok a legalacsonyabb kurzusok, amelyeken máma papírjaink tengődnek s amelyekkel most ama hétemeletes árfolyamokat összehasonlítják. Egy értékpapír nem annyit ér, mint amily magasra a börzén játékból, vagy túlspekuláció folytán fel tudják hajtani és nem is annyit, mint amennyiért a lehangoltság, bizalmatlanság és pénztelenség korában meg lehet venni. Minden papírnak megvan a maga belső értéke, mely az általa képviselt vagyon és jövedelem nagyságának felel meg és a tőzsdei ártól független. Egy banknak vagy iparvállalatnak részvényei együttvéve annyit kérnek, mint amennyi annak a banknak vagy iparvállalatnak a vagyona és jövedelme és például a Közúti Vasútról körülbelül biztosan megállapíthatjuk, hogy akkor, mikor részvényeit 700 koronával jegyezték, nem volt sokkal jobb vállalat, mint most, mikor 550 koronáért kapható. Eszerint azt mondani, hogy miután az Osztrák- Magyar Bank részvénye ma 185 koronával alacsonyabban áll, mint három évvel ezelőtt, ennélfogva a 150 ezer osztrák-magyar részvényen együttvéve most 27 millió koronányi vagyon elveszett, csupán számokkal való játék. Ez a vagyon nem veszett el, mert részben nem is létezett, részben most is megvan. Nem is szólva arról, hogy a börzei értékcsökkenések egy részét meg kellett fizetniök azoknak, akik a papírokat drágán vették és olcsón voltak kénytelenek eladni; ezek a látszólag hiányzó vagyonértékek tehát egyszerűen gazdát cseréltek. Aminthogy tudjuk, hogy az óriási baisse-lavinákon sok szép birtok, kastély, bérház, ékszer és autó úszott el, anélkül, hogy a föld színéről eltűnt volna, csak inkább szerencsésebb kezekbe került. Mindez igaz. Hanem azért tény az is, hogy az utolsó évek gazdasági válságai a valódi vagyonértékekben is rengeteg pusztításokat okozott. Ezek az igazi értékpusztulások az államhitel teljes megsemmisüléséből és a kereseti alkalmak és lehetőségek állandó szüneteléséből erednek. Mikor a földbirtokos nem képes földjének hozamát beruhálókást. Utána akartam menni, követni akartam őt, követni mint bánata, utána lengeni, mint özvegyi fátyolának csücske, a lábát néztem és fájdalmas gyönyörűséggel szemléltem, mint ad az ő fiatal bánata a járásának különös ritmust, nehéz és nemes vontatottságot. Megálltam, nem mertem, mégis itt ezen a helyen és — én is álltam hiszen már frissen ásott sír mellett úgy, hogy a bánat és a kétségbeesés a föld felé konyitották fejemet. Tiszta és nemes szerettem volna lenni, mint ő. Egy végső pillantással magamba akarta szívni alakját, egész, egész lényét és azután elfordulni és eltenni őt magamban, mint ahogy eltesszük az első imádságot, amelyre édesanyánk tankolt, (eltesszük, ha sosem is mondjuk már) mint ahogy, elteszünk némely virágokat. Megálltam egy a hatvanas évekből való sírkereszt mögött, (mily fakó az aranybelye porphyr-oszlopon és a kegyelet, hát valóban nem tud túlélni egy nemzedéket sem), megálltam, itt, itt akartam búcsút venni tőle, látni, még egyszer, egy pillanatra és emlékezni rá örökkön... De a vastag szövésű fátyol most eltakarta e legszebb haj aranyos csillogását, nem bírtam, az ember olyan gyenge és kegyeletien sietős léptekkel mentem utána a temető pázsitja között vágott után. Már majdnem elértem, de most elébe kellene kerülnöm. Ezt nem mertem és boldogan áldottam a temetői úl puha muszfogú homokját, amely mint egy szerelmes asszony szófiájának puha szőnyege elnyelte, magaim illa lépteim profán zaját. Kéltem tőle, vallásos rajongással liszteltem őt, ám a kezem egy sir piciny kertje fölé szereted volna nyúlni, hogy lépjek egyet a vörös, kisírt szemű gladuálisokból. Átnyújtani neki — sosem merném hiszen és nem is másokkal javítani, mert a záloglevelek elhelyezhetetlenek, mikor a telektulajdonos nem tudja beépíteni a házhelyét, mert nem tud építési kölcsönt kapni; mikor a vállalkozó terveit kénytelen szebb időkre eltenni, mert se hitel, se kockázatra való bajlam nincs; mikor a kereskedő üres bolthelyiségében őszülve és kopaszodva számlálja a perceket, melyek az elkerülhetetlen csődtől elválasztják, mert senki se tud, vagy mer vásárolni és a bank, félve a bizonytalan jövőtől, bevonja kinlévőségeit; mikor az iparos és munkás tétlenül lézeng vagy kivándorol, mert az imént felsorolt okokból senki se foglalkoztatja; mikor az egész gazdasági élet elakad, mint a gutaütött ember vérkeringése, — hát ez igazi, pótolhatatlan értékpusztulás. Amit száz és százezer ember kereshetett volna az utolsó évek alatt, úgy, amint keresett az előző esztendőkben s ami új vagyon keletkezhetett volna ezen százezrek szellemi és fizikai munkálkodásából, az örökre elveszett. És elvesztek örökre azok a százmilliók is, amikkel az államhitel összeroppanása az állampapírok tulajdonosait megkárosította. Az, hogy a magyar állam életerejében, gazdasági szervezetének életképességében nem bíznak többé, óriási, helyrehozhatatlan károkat okoz mindnyájunknak. Ennek tulajdonítható, hogy a kormány nem képes közmunkákat végeztetni, hogy vasútjaink elzüllenek. I B—B—BBBI ■— lllll I—Ililll IMIMHIMIMII Ilii Hllll II ■ lllll — ■!! ÜjÍÍÍííbprbB Teplay Ágoston özvegye Írta: Lakatos László A Kerepesi-út végén jártam, a régi temetőben, amely mint egy hervadt virágcsokor, van a város testére tűzve. Áprilisi délelőtt volt és a sírkertben ugyanazok a virágok illatoztak, mint az eleven ligetek pázsitain, zöld hátú bogárkák röpködtek, ugyanolyanok, mint egy vendéglő konyhájában nyári délben ... A régi sírok köveit néztem. Kossuth Lajos, gróf Batthyány Lajos, Kisfaludy Sándor, báró Bánffy Dezső, Reviczky Gyula, Munkácsy Mihály, országnagyok, költők és művészek. Valamikor közülök mindegyik egy-egy külön világfit jelentett. Ma? Egy kőtömb, egy darab föld, csontok és oszló ruhaszövetek, mind egybe fog kavarodni ötszáz év múlva, ha a vasúti sín felbontja e földeket vagy előbb is már tán, korábban, ha az ellenséges császár katonái belovagolnak hazámba, városomba ... Mint a nyári legyek, úgy dongtak körülöttem ezek a gondolatok, amikor megláttam őt. Szőke volt és aranyos baja, édes gerjedelmet keltő madárkaarca a süni tömött fekete fátyol alatt a mesék, elmerült kincseknek igézete volt. A szeme bizonyára két csepp a legkékebb tengerből és ő most gyászol és vannak szemek, amelyeknek sosem volna szabad sirniok,ha csak miattam nem.) Még csak nem is kérdeztem töle, hogy kit gyászol és máris tudtam, hogy özvegysége első könnyeit sírja e régi temetőben. Az özvegy könnyeinek külön ízük van, minden más könnyűtől különböző és az ura bizonyára nagy úr lehetett, ha még ma is e régi, sok év előtt lezárt temetőben adtak halott testének . . . szabad. A kapuig követtem őt és bizonyára a mindannyiunkban lakozó gonosz belső és titkos ellenség (mi magunk tán?) kényszerített arra, hogy visszafelé nézve, föltekintsek a rácsos fekete vaskapu tetejére, ahonnan aranyos betűk a gyászoló szívébe súgják kegyeletesen: Feltámadunk! De hányszor olvastam ezt a szót és mégis, mintha most lett volna először, hogy megértessem ennek valódi jelentőségét is. Feltámadunk, de hiszen akkor ők még találkozni fognak, az ítéletnek és az ígéretnek végső napján találkozni fognak ők, ő és a halott férje és így hiába is venném el közben feleségül, mit jelentene ez, mégis ő volt az első, az igazi férje és a harsonák zúgásakor kettejük egy közös ujjából ki kell, hogy térjek én, aki igazán nem is voltam. Kegyetlen kétségbeesés véresre karmolta bensőmet és egy vágyam lett hirtelen, egy, visszatérni, odamenni a sírhoz, ha úgy kell, hát a fogammal feltépni azt, összezúzni a fejfát, meggyalázni a rákötött gyászfátyolt és megölni őt, jobban és igazabban megölni, mint ahogyan megölte őt a halál angyala, meggyilkolni öl és semmivé tenni, olyan semmivé, mintha sosem is lett volna, a halottak nedves és sötét országából is kiűzni, úgy hogy angyalok csodatevő harsonája ha a végső napon megszólal, a csontjai ne találhassanak egymásra és ő ne jelenhessen meg ő előre, elölte, aki — oha szintén sok ezer esztendős halott lesz már akkor. Gyűlöltem az idegen halottat, aki mindenemet elvette és állati indulatok tettek a vérengző és tébolyuló fenevadhoz hasonlatossá, amikor az emelő őr, a halottaknak, a virágoknak és a férgeknek ez egyenruhás generálisa, a sírkert legfrissebb sírjához vezetett. 65-ik évfolyam. 172. szám. ELŐFIZETÉSI ÁSOK: Egész én« __32 kor. — fiB. Félévre _ _ — 16 „ — m N^retlen« — —. 8 » — » Eo kors—. — — 2 „ 80 „ Egyes szitu-------------12 fill. APRRÓI HIRDETÉSEK ÁRAI: Egyes szó 6 fillér, vastagabb betűvel 12 fillér Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Megjelenik hétfő kivételével naponkint. Budapest, 1914. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmaniczky utca 12.ső . Csütörtök, júlUS 23. Lapunk mai száma 24 oldal