Pesti Napló, 1914. július (65. évfolyam, 153–180. szám)

1914-07-04 / 156. szám

8 Budapest, szombat t16. JvXtaa 4 PESTI NAPLÓ tm­­ite? dolog az ilyen alkalmakkor­ Tudjuk azonban azt is, hogy ilyen machinációk nem egyebek tiszta őrü­letnél, mely a bajt még fokozza. Hiszünk azonban Bécs eszében és elvárjuk ezért, hogy gyorsan és erélyesen szembeszállnak ezzel az őrülettel, mely Bosznia-H­ercegovinában a belső gyűlölet és harc tüzét szítja. Belgrád, július 3. Az ifjú radikális Odjek Tudja Bécs mit akar? címmel cikket közöl, amelyben kifejti, hogy Bécs­­ben az úgynevezett szerb politikában állandóan hi­bákat követnek el. Ha a bölcseségnek ez a hiánya nem állana fenn, akkor Ferenc Ferdinánd főherce­get nem a nemzeti lelkesedés napján vitték volna Szerajevóba, hogy az erőszak és az elnyomás bru­tális megnyilvánulását ünnepeljék. Ez a brutális tett brutális kihívás volt és az ellentállás, a gyűlö­let és boszú brutális érzéseit kellett provokálnia. Ami a merénylet után történt, arra vonatkozólag semmi kétség fenn nem állhat. Az a tény, hogy a csőcselék vandalizmussal a szerbekre vethette ma­gát,­­elég diagnózist szolgáltat a monarkia gyógyít­­hatlan betegségére. Tyukészszel is meg lehet érteni, hogy ilyen hisztérikus hajlamokkal még egy ház­tartást sem, annál kevésbbé lehet 50 milliós államot vezetni, szélesen szétágazó bűntervezetük végrehajtá­sához szükséges összeget, amely igen jelenté­keny. A szövetkezés nem új keletű. Féléves, vagy még valamivel öregebb. Az intéző bizott­ság, amelynek tagjait Gresák meg is nevezte, alaposan és nagyon gonoszan dolgozta ki a tervét. Az összeesküvés célja az volt, hogy Ma­gyarországnak és a monarkiának szerbektől lakott vidékeit állandóan izgalomban tartsa. Az összeesküvők tervének csúcspontja volt a trónörököspár meggyilkolása, de ezzel a borza­lommal korántsem merült ki az elbizakodott bűnszövetkezet akciója, mert Gresák felsorolt több készülő merénylettervet is. Mindez arra szolgált, hogy a magyaror­szági szerbeket hajmeresztő produktumokkal is lázítsa, bizalmat öntsön beléjük az erősza­kos cselekményekkel, hogy „annak idején a monarkiában előkészített szerb forradalom fanatizált embereket találjon. Az összeeskü­vésnek számos tagja van Boszniában, Zágráb­ban, Susákon és még másutt is. Elmondotta végül, hogy ismerte a trón­örököspár elleni merénylet részleteit és amit erre vonatkozóan jegyzőkönyvbe diktált, meglepő módon megegyezik a merénylőknek Szerajevóban tett későbbi vallomásával. A vallomás befejezése után megköszönték Gresáknak a szolgálatot és közölték vele, hogy elutazhat. Gresák elhagyta a főkapitányság épületét azzal, hogy elutazik. A főkapitány a vallomást, amelyet nem tart elég komolynak, nyomban közölte a belügyminiszterrel. Egy horvát diák vallomása Gresák János, tizenkilenc éves diák, ön­ként jelentkezett, a főkapitányságon, ahol ter­jedelmes vallomást tett a szerajevói merény­lettel kapcsolatos, szerb összeesküvésről. A diákot dr. Nagy Károly detektív főnök hall­gatta ki a főkapitány és a főkapitány-helyet­tes jelenlétében. Bár a vallomását nem sokra értékelik, azt a hosszadalmas jegy­zőkönyvet, amelyet készítettek, dr. Boda Dezső főkapitány fölterjesztette a belüsíymi­­niszterhez. Gresák az eszéki rendőrség utasítását kö­vette, amikor feljött Budapestre és itt lelep­lezte a szerb maffiát. Amikor ugyanis értesült a trónörökös-pár ellen elkövetett gyilkos me­rényletről, azonnal jelentkezett az ottani rendőrségen, ahol azt tanácsolták neki, hogy utazzék fel Budapestre és amit tud, közölje a főkapitánysággal. A diákot még útiköltség­­gel is ellátta az eszéki rendőrség, amely, úgy látszik, nagyobb jelentőséget, tulajdonított le­leplezésének, mint a budapesti rendőrség. Gresák zágrábi horvát diák, aki azonban jó ideig részt vett a szerb mozgalmakban. Édesapja államvasúti altiszt a horvát fővá­rosban, ahonnan a politizáló ifjút a hatóság kitiltotta. Eltávolítása után Fiuméban telepe­dett le, de csakhamar onnan is kiutasították. Ez a nagy szerb szereplése teszi gyanússá Gresák mostani eljárását, sehogy sem tudja megokolni, miért lett hirtelen elavulója annak a propagandának, amelynek ő is olyan fana­tikus híve volt, hogy még a szülői házat is kénytelen volt elhag­yni miatta. Politikai esz­méi jóformán földönfutóvá tették, amióta Zágrábból és Fiuméból kitiltották, Horvát­országban és Szerbiában bujkálni volt kény­telen. A főkapitányságon azt hiszik, hogy a renegát fiú jutalomra számít leleplezéséért, a­melyet a következő formában tett meg. Hétfőn értesültem, — mondott a jegyző­könyvben — a szörnyű merényletről, amelyet Sze­­rajevóban a trónörökös és neje ellenn elkövettek. A merénylet részletei olyan drámai erővel hatot­tak reám, hogy lelkem mélyéig megrendültem és bár fanatikus propagandista vagyok, rövid töpren­gő után elhatároztam az egész bűnszövetkezet le­leplezését Jelentkeztem az eszéki rendőrségen, ahol közöltem szándékomat. Kértem, adjanak úti­költséget, — mert fillérem sem volt, — hogy Bu­dapestre utazhassam és ott tegyem meg vallomá­somat. A bosnyák hatóságokban ugyanis nem bi­zony mert két héttel ezelőtt figyelmeztettem őket arra, hogy merénylet készül a trónörökös ellen, de nem hitték el és ahelyett, hogy óvóintézkedéseket tettek volna, engem tartóztattak le. Eszéken mél­tányolták intenciómat, pénzt adtak, amelyen ide utazhattam, hogy­ leleplezzem az összeesküvőket. Érdekes, hogy Gresák vallomása majd­nem egészen megegyezik a gyilkos és a bombavető propagandisták előadásával, holott a diák leleplezése jóval előbb történt meg, mint a szerajevói merényl­ők beismerő vallomása. Ő mondotta el, hog­y az összeesküvést Bel­­grádban szervezték. Előkelő katonai szemé­lyek, kereskedők, ügyvédek, a szkupslina tagjai az összeesküvés intézői , ők adták össze (Saját tudósítónktól.) Az ast gyászlepellel húzta be az egész várost, drapéria, fekete, szomorú zászlók mind fölöslegesek, gyászol maga az éjszaka. Az idő is olyan kelletlen, mint aki elborult szemmel néz előre. Az üzle­tek előtt nem égnek a lámpák, amelyek más­kor fényárba zúdítják a császárvárost, olyan álmos, ólmos minden. A pályaudvar előtt már délután megakad a forgalom. A fekete emberfejek mindinkább sűrűsödnek, felülről nézve óriási tintatenger, amelynek morajlása is idehallik ; a hangok­ból nem merülnek ki emberi szavak, elkeseredéstől van átitatva a levegő, amelynek éle Szerbia felé fordul és amely már tegnap is tüntetésbe lobbant ki, amely ma folytatódni fog és holnap is. A hatalmas, szomorú, füstös ház, a pályaudvar fekete .. . Nézzük a gyász­­lepelt, olyan fölöslegesnek tűnik fel. Minek? Az éj rohamlépésben közeledik, már elnyeli a pajzsokat, a fehér papírra festett színes címe­reket. ... ... Az utcán járni lehetetlen. Nem érdektelen egy kicsit az arcokba pillantani, az ember ér­dekes dolgokat olvashat onnan ki. Közös érzé­seket keresünk és meg is találjuk. Nem nem­zeti érzés, sokszor mondták és azt hiszem, iga­zuk is van, osztrák nemzet nincs. De­ van va­laki, ami összeforrasztja ezt a pár millió né­metet. Van valami és valaki. A valami: az osz­trák császárság, a császárság gondolata, amely majdnem utoléri azt a tiszteletet, amely a magyar szent koronát övezi körül, a másik, a valaki pedig: maga a­­ császár. És ez az érzés olvasztja most össze az embereket. Nem titok, nem kegyeletsértés, ha megemlítjük, a bécsi nép nem szerette a trónörököst. És csak a császár miatt. Nyílt titok, a trónörökös né­zetei mindig ellenkeztek a császárral, mindig keresztezték az útját. Ez elég volt, hogy rossz színben tűnjön fel a bécsiek előtt. A császár szavai, meggörnyedt, fájdalomteljes alakja vi­szont elég volt, hogy minden szívet az elhuny­tak felé tereljen. A császár gyászol, nekünk is gyászolni kell! Körülbelül ez a gondolat ala­kítja át az embereket és csak így lehet, hogy Estét és feleségét — így egyszerűen, ahogy mondják — a legigazibb, a legmélyebb gyász kísérte utolsó útjára . . . A hivatalos ünnepségek természetesen a szokottak, a ceremónia eltakarja ott az igaz érzéseket. Az utca azonban őszinte, az utca kitárja szívét. A város tényleg meghalt, halotti csendben várja az elmúlt trónörököst. Két imbolygó lámpa, izgatottan liheg ide-oda, jön már a me­net. Messziről idehallik az egyhangú gyászos muzsika, a gyászlepellel letakart dob jajga­tása. Aztán elül minden, de a szívek mintha dobognának . . . Igen furcsa, de tényleg olyan a kép. Egyenletesen, szabályosan közeledik a menet. A lovak patáinak ütődése felveri a visszhangot, belevész a katonák lépéseinek ünnepélyes üteme: mintha egyetlen nagy­ szív dobogna. Látjuk már az első kocsikat. Tudjuk kik ülnek benne, de egyetlenegy fej se tűnik elő. Visszahúzódva az ülésbe, mintha üresen futnának a kocsik. Jönnek a dragonyosok, egy-két udvari ember, aztán a két halott... A parókás kocsisok kalapja elfödi az ar­cot, talán nem is élnek. Világosság alig rájuk, talán csak bábok mozognak, vagy mint a nehéz gyerekálmokban: halott vitézek lo­vagolnak. A hat paripa mélyen a földre hurrál hosszú sövényes fejét, mintha nekik is nehéz lenne a menet Az első kocsi nagyobb, selyemmel áthú­zott, aranyba futtatott Az arany azonban el­bújik a feketeség mögött és valami imponáló egyszerűség lesz úrrá. Itt pihen a trónörökös. A másik díszesebb, bár kisebb, igénytele­nebb. Mintha egy kicsit tetszelegni akarna, fénylik, az arany is elő-előütközik. A kivont kardok fénye összegyűjti az elől vergődő gyer­tyák fényét és ráveti a kifényesített falapra. Fénylik, sugárzik ... Aztán megint kocsik, fekete női kalapok, sőt a könytől áztatott zsebkendő se marad ti­tokban. A nők nem tudnak uralkodni magu­kon. A sírás elárulja szivük kínját. A kocsi kint a halott urak lakása előtt, a feketeségre még feketébben rajzolódik a Bel­­vedere félelmetes hatalmas kupolája. A kapu előtt katonák, feszes, vigyázz­ állásban. Telje­sen sötét a vidék, egyetlen lámpa fénye se me­részkedik elő. A cselédség, a személyzet feke­tében, mind az ablakokban. Éles sikoly hal­­lik, görcsös zokogás, valaki elájult. Sürgés,­­forgás . . . aztán ismét az ijesztő csend . A menet már a Schwarzenbergplatzon ka­nyarog, a Ring, mint Mária Terézia szomorú alakja, a külső Burgthor előtt nézi késő uno­káit, pereg a dob, a halott trónörökös otthon... A hangulat reggel se változott. Irtózatos hőség, az emberek szinte mozogni is lusták. Az az álmosság, ami tegnap eluralkodott minden­kin, ma se pihen és ez a hangulat a legerőseb­ben karakterizálja a gyász ittlétét. Ma egész Bécsnek itt kell lenni, hogy le­rója sötét gyászát. Már hat órakor gyülekezik a tömeg, tizes sorban szorulnak egymás mellé. II. József szobránál kezdődik a végnélküli em­­berkígyó, végighúzódik az egész Belvároson, az Operánál fordulatot vesz, megkerüli a Burgot és a Ringen, a Goethe-szobornál foly­tatódik. Mindenki tudja, hogy csak egy pil­lanatra pillanthatja meg a koporsókat, de azért senki se akarja elmulasztani. A kicsi kápolna egészen fekete. Három pap mond misét, a padokban buzgón imád­kozó udvari emberek. A két érckoporsó meg­csillan a reggeli fényben, a többi pillanatnyi zavarosságban olvad össze. Ez a kép nem is lehet egységes. A szem sehol sem tud megpi­henni. Koszorúk, szalagok tömege, érmek. A temetés

Next