Pesti Napló, 1914. augusztus (65. évfolyam, 181–211. szám)

1914-08-29 / 209. szám

Budapest, szombat PESti WAPLo 1914. augusztus (209. szám.) ajánlhatom föl, amely biztosítaná hosszabb időkre a véleménykülönbségek eloszlatását" Franciaország válasza már megérkezett Washingtonba, Doumergue jegyezte és így szólt: „Franciaország folytonos kihívás és francia területsértés ellenére is minden támadó állásfogla­lást elkerült De egy neutrális országgal együtt minket is megtámadnak. Biztosíthatom róla, Elnök úr, hogy a francia kormány és a francia nép el­járását újabb bizonyítékának tekinti Franciaország iránt érzett rokonszenvének." r^AAAWVVyW^VVVWVNWVWVVAWVW« A HÁBORÚ MARGÓJA­ ­. A Louvre leg­felsőbb emeletéről levitték a pincébe a múzeumi tárgyakat és helyükbe kórházi ágyakat raktak a francia sebesültek számára. Minthogy ilyen módon a Louvre részben katonai kórházzá van átalakítva, a genfi vörös kereszt védi, amelyet hír szerint feltűnő módon alkalmaztak a francia műkin­csek palotájának a házfedelén is. Szíveskedjék elolvasni ezt a hírt kétszer is, mert sok min­den lappang benne. Először is nyilvánvaló be­lőle, hogy a párisiak már tudják, hogy a né­met katonák bevonultak Brüsszelbe és hogy szivükön már átnyilalt a kérdés, mi lesz, ami­kor német gárdisták kemény lépései fognak végigkopogni a nagy Boulevardon? Nem, idáig még nem jutott el a párisi szív szoron­gása, amelyet álgyőzelmi hírek dagasztanak. De már arra el vannak készülve a párisiak, hogy német kormányozható léghajók és aeroplánok röpülhetnek el a város fölött. Ezeknek szól a Louvre palafedelén a feltűnő vörös kereszt. Ne ess le bomba, mert itt alul sebesültek és betegek vannak. Ne ess le bomba, mert egy-két emelettel alább műkin­csek vannak, amilyeneket az emberiség nem minden évezredben produkál. A rejtelmes mo­solyú Mona Lisa, amelyet visszaloptak Olasz­országba, de amely kegyes véletlenből mégis újra megtért Párisba. A márványtestű Milói Vénusz istenasszony, amelyhez Heine Henrik még egyszer betegen is elvonszolta magát. És sok egyéb csuda, amelyet vagy a francia gé­niusz produkált vagy Napóleon zsákmányoló kedve hordott össze. Az emberi kultúra egyik legnagyobb kincsestárát védi a genfi vörös ke­reszt, amely — érezzük — helyén van ott. Sem a német aeroplán, sem a Zeppelin, sem a negyvenkét centiméteres mozsárágyú nem lesz olyan vak, hogy erre a vörös keresztre lövöl­dözzön. .. tüntette magát és ezt mondd meg az Ina-Máriának ... És végül az aláírás — Vilmos papa! . . . Ó, apák, akiknek fiai a csatatéren küz­denek és ti apák, akik családotok jövőjéért aggódtak, ez a távirat a ti­szigetek legmele­gebb mélyére futott le. A diadalmas császár, akinek vasmarka alatt városok, országok rop­pannak meg, amikor magára marad a főhadi­szállás házában és leveti érc­sisakját, nem érzi magát másnak, mint Vilmos papának. Hat fia személyesen harcol a csatában. Többnyire polgári neveik vannak, Vilmos, Oszkár, Fritz. Aggódik értük, az bizonyos, ahogy ti aggód­tok a ti Jóskátokért, Jancsitokért, Bélátokért. És nem csinál titkot apai komótsipkájából, hanem kiáll a világ elé és egy világcsata kel­lős közepett magához emeli a „paterfamiliast", ezt a vicclap-figurát, akinek névtelen hősies­sége, államfenntartó ereje, családjához való ragaszkodása már-már szabad zsákmánya kezdett lenni a Fliegende Blättereknek és Simplicissimusoknak. Szini Gyula. WVAA.VWW\AA^VWVWVWWVW\AAAA^VV A francia divatlapok elmaradtak, meg­szűntek, voltak. Budapesti, berlini és bécsi kávéházakban rózsás ujjak nem leveleznek bennük többé. Nem tépik ki belőlük többé az ábrákat, hogy odaadják a szabónőnek, tessék kérem nekem épp ilyen ruhát varrni, amilyet a Variété színház grande cocotteja hordott azon az emlékezetes estén, amikor egy orosz nagyherceget elszédített. Az asszonyok meg vannak rémülve, hogy amíg a háború tart, kénytelenek annál a párisi divatnál maradni, amelyet augusztus elején legutoljára kaptak. A férjek reménykednek, hogy talán ettől ki­sebb lesz a toalett számla. A berlini divat­cégek pedig élni akarnak az alkalommal, ami­kor a párisi divatlapok nem inficiálhatják a demimonde ízlésével a talpig becsületes né­met jóakaratot és kimondják a francia divat bojkottját. Vajon eljön-e nálunk is az az idő, amikor megbecsülik az ízléses, ügyes pesti szabónők ujjait és nem akarják minden áron a Mademoiselle Froufronk divatőrületeit?­ m. Papa Wilhelm van aláírva ama távirat alá, amelyben Vilmos császár a német trón­örökös feleségét értesítette férjének, Vilmos trónörökösnek első győzelméről. Ha az újsá­gok nem fordították volna le ezt a táviratot, lenyomattatnám ide egész terjedelmében azon a családias német nyelven, amelyet egy világ­háború sem hozott ki a sodrából... A Vilmos győzött és kitüntetést kapott az Oszkár is ki­ A cár kedves lengyel alattvalóihoz . Egyszerre csodálatos módon rájött a cár, hogy mennyire szívéhez nőttek az ő idegen nyelvű alatt­valói. Csodálatos, szinte hihetetlen dolog ez — nem is hiszi el senki! Szeretett zsidó alattvalóihoz intézett a cár először felhívást, ígért nekik minden jót, szabadságot a háború utáni időre, ha most hűségesen és vitézül küzdenek ellenünk. Ezt a felhívást a kozákok gyakorlatilag igen szép és tanulságos pogrom rendezésével kommen­tálták. A cári szeretet most ugyanilyen módon fordul a lengyelek felé. Nikolaj Nikolajevics nagyherceg, az orosz hadsereg fővezére, kiáltványnyal fordul hozzájuk. A kiáltványt augusztus 14-ikén bocsátot­ták ki s azóta bizonyosan sok gúnymosolyt keltett Orosz-Lengyelországban. A nagyhercegi kiáltvány a lengyel nemzetnek teljes autonómiát, nyelvi és vallásszabadságot igér a cár jogara alatt. Nagy szeretettel beszél a lengyelekhez, dicséri katonai erényeiket és ajánlja az oroszokkal való testvéri együttműködést Soha zsarnok elnyomott, kiszipolyozott alatt­valói iránt ennyi szeretetet nem mutatott A fel­hívás valósággal csepeg az ál-pátosztól, csak éppen szerzőjének ájtatosan elforgatott szemét kell még hozzá képzelni. Szabadság, egyenlőség, testvériség! — hogy meri a cárizmus e dicső szavakat leírni? Azt hittük, hogy már rég elfelejtette a szavak írá­sát is. Az a kéz, amely eddig folyton halálos íté­leteket, deportálásokat irogatott,, nem igen gyako­rolta magát benne. Régóta érintetlen, rég elfelej­tett fiókokat nyithatott fel ő nagyhercegsége, azo­kat, amelyekben az „igazi orosz hazafiak" emlék­iratai, figyelmeztetései feküdtek. Hol vannak már e memoire-ok szerzői, az igazi hazafiak? Miért nem emelhették fel tiltakozó sza­vukat az orosz birodalom őrültségei ellen? Meg­haltak a kancsuka ütései alatt, magánzárkák ro­hadt szalmáján hevernek Szibériában. Valószínű­leg az ir írásaikból kereste ki a felhívás szerzője a szép szavakat, a szép terveket. Autonómia Orosz-Lengyelországnak! Még történelmi nevét sem hagyta meg Oroszország a lengyel földnek, még azt is el­rabolta Lengyelország feldarabolása után, amely­ről a felhívás is megemlékezik. Az oroszoknak ju­tott lengyel földön soha nem szűnt meg a kétségbe­esett panasz az oroszosító, kíméletlen közigazgatás ellen. Most vallásszabadságot ígérnek nekik! A sze­lídlelkű X. Pius pápa is az oroszok megalázását és tönkretételét kívánta, mert a katolikus orosz­lengyelek soha nem gyakorolhatták vallásukat A lengyel katolicizmus története a mártíriu­mok, szenvedések folytonos sorozatából áll. Krisz­tus követőinek krónikáiban véres, borzalmas lapo­kat tölt meg a katolikus lengyelek szenvedéseinek története. Ha az orosz ortodoxia a lengyelekhez a krisztusi szeretet nevében mer beszélni, akkor feleletül csak gúnykacajt, az elkeseredett boszu kiáltását kaphatja Egyetlenegy igaz szó mégis van Nikolai nagy­herceg kiáltványában. A lengyel nemzet felszaba­dulását fogja ünnepelni. Ünnepelte már az osztrák­magyar mozgósítás első pillanatában. Abban a pil­lanatban minden lengyel szívét megdobogtatta a remény, hogy az Oroszországban élő testvérek szá­mára ütött a felszabadulás órája. A lengyelek már meg is adták a feleletet az orosz cári manifesztumra: lövészcsapataik Szokol­egyleti szabadcsapataik hős katonáival együtt ker­getik az oroszokat! A lengyelek nem egy mézédes manifesztum szavaiból tudják meg, hogy mit kell tenniök, ha­­­nem évtizedek, évszázadok borzalmas tapasztala­­­taiból. A cár nem tudja elfedni egy év teleírt papír-­­ral a homlokán levő jelet: a testvérgyilkos Kain szégyenbélyegét.­ ­ Poincaré elnökké választásának előestéjén történt.­ A debacle minisztériumai Kormányválság Franciaországban Viviani a francia kabinet elnöke, mint isme­retes, a vereségek hatása alatt beadta lemondását maga és minisztertársai nevében Poincaré elnök­­­nek, aki ismét megbízta Vivianit a kabinet alakítás-­­sal. Poincaré és Viviani arra törekedtek az új mi-­ nisztérium megalakításánál, hogy az összes köztár­sasági pártok képviselve legyenek abban, hogy ilyen formán minél többen osztozzanak a felelősségben. A francia nép nagyon hamar felelősségre vonja ve­­­zetőit a történtekért és a kormány, hogy kikerülje a felelősségrevonás súlyos következményeit, már keresett és talált is bűnbakot, akinek a fejét oda-­ dobhatja az elégedetlenkedő népnek, Joffre generá­í­­is személyében, akit minden valószínűség szerint elmozdítanak a vezérkari főnöki állásból. 1870-ben éppen ilyen debacle volt Franciaországban és akkor is kormányválság előzte meg a bekövetkezendő ösz­szeroppanást Ma azonban nem pusztán a felelős-­­ség megosztás elve késztette arra Ponicarét és Vi-J­vianit, hogy úgy alakítsák meg a kabinetet, hogy abban az összes köztársasági frakciók szerepelje­­ nek,­­ hanem a monarcisták revanche-ától valói félelem is ... A köztársaság abból merítette az erej: iét azért tudott mai napig fönmaradni, azért nem­ cserélték föl a változatosságot kedvelő és szeszélyes­ franciák valamilyen más államformával, mert azt­ tartották, hogy 1870-ben csak a monarcikus állam­forma bukott meg, Franciaországot magát nem győzték le a németek s csak a köztársasági állam-­ forma mellett fog sikerülni a revanche. Most azon­ban kiderült és pedig nagyon is hamar derült ki, olyan hamar, amilyen hamar még az erejük teljes tudatában levő németek sem hitték talán, hogy Franciaország mint köztársaság éppoly gyenge a hatalmas német birodalommal szemben, mint ami ilyen volt, 1870-ben. Poincarénak és Vivianinak tehát komoly oka van arra, hogy a monarkisták felülkerekedésétőll féljen s ezért alakították meg a kabinetet az oaz­i­szes republikánus pártokból. Hogy a köztársaságiak­ valóban tartanak ettől az eshetőségtől, az is bizony­nyítja, hogy Briand, Guesde, Millerand és Sembat­ a jelenlegi kritikus pillanatban is oly készségesen f­elvállalták a felelősség egy részét a kabinetben,­ Így kerültek össze Millerand, Briand és Vivianis exszociáldemokraták Delcasséval, a reváns­ politi-­­kussal és radikális ellenfeleikkel, Doumergueval,, Augagneurrel és Malyval. És Jaurés tulajdonképeni­ gyilkosaival békésen megfér egy asztalnál a szociál­demokrata milliomos, Sembat... Viviani új kabinetjében sok ismert francia­ államférfiú foglal helyet. Köztük van az ősz Ribot,­ akit a tavaszszal,, bemutatkozása napján leszava­zott a kamara és köztük van mint hadügyminiszter! Millerand, a volt szocialista, aki ma reakciós ka­tonapárti és — mint ismerősei beszélik — olyan vakmerő, hogy nem fog visszariadni a diktátori hatalom megszerzésétől sem. Millerand volt az, aki mint hadügyminiszter behozta a zenés takarodót,­ hogy így minden szombaton gyönyörködtesse a párisi népet a hadseregben. Azt akarta ezzel elérni, hogy ismét népszerűvé tegye a hadsereget és meg­kedveltesse azt a néppel, ő volt az, aki ismét szerep­hez juttatta a hadseregben du Palhis de Clam ez­­redest, a Dreyfus-affér hírhedt szereplőjét az

Next