Pesti Napló, 1914. szeptember (65. évfolyam, 212–241. szám)

1914-09-02 / 213. szám

Budapest, szerda elesti n­apl­ó 1914. szeptember 2. (213. szám.) 7 Az epiróták nem fenyegetik Valonát Róma, szeptember 1.­­ A Stefani-ügynökség jelenti. A görög külügy­miniszter az utóbbi napokban azt a hírt, amely a görög hadsereg állítólagos epiruszi akciójáról szól, teljesen alaptalannak jelentette ki. A görög kor­mány tudta azt is, hogy az epirotáknak tulajdo­nított ama terv, mintha Valonába akarnának vo­nulni, nem áll fenn. Mindazonáltal a külügymi­niszter a napokban Zografosnak újból nyomaté­kosan ajánlotta, ügyeljen arra, hogy Valona ellen semmiféle akció meg ne induljon. Zografos aug. 26-án azt válaszolta, hogy az epiróták minden szándékát, mely Valona ellen való felvonulásra vonatkozik, elutasít magától és hozzátette, hogy az epiróták a most megszállt vonalat csak abban az esetben fogják átlépni, ha az albánok megtámad­nák őket. Béke Albániában Róma, szeptember 1. A Stefani-ügynökség valonai jelentése szerint a muzulmán felkelők és Valona lakosai­­közt megegyezés jött létre, melynek értelmé­ben a városban kitűzik a fekete-vörös albán lobogót A felkelők szerdán, mint barátok vonulnak be a városba, miután a kormány a fejedelem eltávolítását megígérte. E megegye­zést a város lakossága nagy lelkesedéssel vette tudomásul. Am­erika Az amerikai Vörös­ Kereszt Európa sebesültjeiért Washington, szeptember 1. Az amerikai Vörös Kereszt Egyesület ki­bérelte a hamburg—amerikai vonal „Ham­burg" nevű gőzösét és annak nevét „Red­­Gross"-ra változtatta. A gőzös szombaton Angliába indul és 12 kórházegységet és ame­rikai legénységet és személyzetet hoz magá­val. A hajó amerikai lobogó alatt fog járni. A kórházhajó rendeltetése az, hogy európai csatatérről sebesülteket vegyen fel, tekintet nélkül arra, hogy melyik oldalon harcoltak. Az angol nagykövet határozottan kijelentette, hogy Anglia e misszió semlegességét el fogja ismerni. Adakozzunk a Magyar Vörös Kereszt egyletnek A HÁBORÚ MARGÓJA Ó jaj idegeink! Ezek a békeidőben meg­finomult, cérnavékonyságúvá érzékenyetlen idegeink, amelyeket néha sem langyos fél­fürdő, sem freudista lélekanalizálás nem tu­dott éppé varázsolni. Most táncolnak a türel­metlenségtől, a várakozástól, az újságok ki­ragasztott hadi jelentéseitől. Most minden öt percenkint megjelenhetne újság, rendkívüli kiadás és elkapkodnák az utcai járókelők. Most nagy hallgatósága támad az aszfalt sztratégájának, aki az utcán, a rejtelmes gáz­lámpa világában magyarázza a harctér ese­ményeit azokkal a szavakkal, amelyeket a kávéházban az újságokból elszajkózott. És külön fogalommá lett „a kávéházi Conrad", aki kezében térképpel magyarázza a hadi mozdulatokat anélkül, hogy sejtelme volna róla, mi a különbség hadtest és hadosztály közt, anélkül, hogy valaha egy fegyvert el­sütött volna, anélkül, hogy fogalma volna miben különbözik egy vezérkari tiszt egy adó­tiszttől. Ezek a kedves és boldog bolondok, akik álmukban is az ellenséget megkerítő mozdulatokról fantáziálnak, csak a saját te­hetetlen idegességüket vezetik így le és az előkelőbb pesti kávésok előreláthatóan a leg­jobb és legújabb földrajzi atlaszokat szerez­ték be a számukra, amiknek betűrengetegé­ben óraszámra kereshetik ki azokat az orosz és galíciai helységneveket, amelyekről a kom­münikék megemlékeznek. És mit szóljunk azokhoz a futó idegesekhez, akik kora reggel­től késő éjjelig egyik újság kirakatából a má­sikig szaladgálnak, útközben híreket találnak ki fantasztikus győzelmekről vagy ami még rosszabb, szörnyű vereségekről és ezeket to­vább adják meguszított embertársaiknak. Lehet-e valaha elfelejteni Budapestnek és nyilván az egész országnak ezeket a lázas nap­jait, amikor annyi meg annyi millió ember szíve dobogott együtt a közért, hadseregünk­ért,­ a hazáért? Akár­milyen bolondos formá­ban is nyilatkozik még ez az érzés, büszkék lehetünk rá és bizalommal tölthet el bennün­ket, mert ahol ilyen egységes a nép hangu­lata, ott nagy baj nem lehet. II. Hadi­fogoly most ebben az állástalan világban némi társadalmi pozíciót jelent. Ki­jár neki a legrosszabb esetben egy porció tea és egy karéj fekete kenyér. De még napidíjat is kap a hágai egyezmény szerint, amelyet például a monarkiában és Németországban egész komolyan megtartanak. Ha üzleti érzék is van benne, eladhatja uniformisának egyes darabjait, amiket az emberek mint a háború érdekes emlékeit szívesen vásárolnak meg tő­lük. Történhetik-e egyéb bajuk civilizált ál­­­lamban, mint hogy esetleg egy kis közmun­­­kára fogják őket? Sok más em­ber fölött az a fő előnyük van, hogy megélhetésükről nem kell maguknak gondoskodniok a háború vé­géig és azonkívül, pestiesen szólva, kinn van­nak a vízből, mert amíg a háború tart, nem kell többé a golyók zápora elé állniok... És mégis ... az ember nem kutya, nem macska, nem háziállat és egy kis aranyszabadságért talán föláldozná az életét is. III. Jelvényt látok számos gomblyukban és még több kecses blúzon. Boldog, aki szert tehet egy kis karszalagra, amelyen a vörös kereszt biztató jele pompázik, vagy plakettre, amely a gomblyukában orvosi, vagy beteg­ápolói minőségét jelzi. És aki előtt rejtve van-­ nak a hivatalos utak, amiken keresztül ezek­hez a jelvényekhez lehet jutni, azok számára az utcai árusok találtak ki mindenféle cifra rendjelszerű csecsebecsét. Még valahogy meg­, értem a „szövetségi hűség" érem­tűjét, amely,-­ nek darabját koronává, a hátramaradottak ja­is­vára árusítják, de általában mirevaló ez a ko­kettálás a hadi érdemrendekkel, amik mégis inkább azokat illetik meg, akik a harctéren az életüket kockáztatják néha csak egy kis sárgarézből való vitézségi érdem­jelért? Igaz, hogy az emberek hiúságát könnyen meg lehet­ adóztatni ilyen módon, de ez a hiúsági adó mindig az alkoholfogyasztás adójára emlékez­tet, amelyről sohasem lehet tudni, hogy nem több-e a mérge, mint a haszna? És nem tu­dok megfeledkezni arról sem, hogy mikor né­­­hány évvel ezelőtt Parisban jártam, ragályi szerűen terjedt el az emberek közt az a szo­kás, hogy a gomblyukban rendjel-szalagot vi­seltek. A becsületrend piros rozettája mindig előkelőséget jelentett, de már a kis piros sza­lagot, amelynek nem tudom, mi köze a fran­­­cia becsületrendhez, ott láttam egy monti martrei vendéglős gomblyukában, aki csirkén pecsenyémet sajátkezüleg transirozta. A viola­szinű szalagocskát, amely az „akadémiai pálo­mát", egy tudományos rendjelet képvisel, boli­dog-boldogtalan ruháján láttam és akinek el sem jutott, az maga talált ki valami színes A levél becsülete •VO Igazán mondom, a levélnek tegnap még nem volt becsülete. Annak a levélnek, amely­nek megírásához leül az ember, ide-oda si­mogatja a papirost, rágja a tollat, s magá­nyában csöndesen káromkodik, mert sehogy­sem tudja megkezdeni. Mit is lehet abba a levélbe írni? Madame de Sévigny korában volt mit beléje írni. Kiváló emberek becsvágya volt, hogy szép, kerek, formás leveleket tudjanak összeszegezni. Minden, ami körülöttük történt, amit hallottak, amit mások hallottak, alkal­mas anyag volt az íráshoz. A mi korunkban azonban az újság m­inden témát magához ra­gadott. Ha a szomszédomban történt gyil­kosságról, bűnözésről vagy a politikai ese­ményekről akarnám vidéki barátomat érte­síteni, bizonyára komikus színben tűnnék föl. Az újság a történés minden mozzanatát magába szippantja, s mire én előveszem a levélpapirost — föltéve persze, ha megtudom az eseményt — az újságban az esemény már ott van barátom asztalán, — oly élvezetesen és kimerítően megírva, ahogy én azt megírni nem is tudnám. Magánügyeket nem igen beszélnek meg levélben. A közlekedés oly gyors és olcsó, hogy levélírás helyett szívesebben ülnek föl a vonatra, és szemtől-szembe mondják el azt, amit leírni nem akartak. A levelezés túl­nyomó része üzleti, vagy távirati stílusban megfogalmazott mondanivaló. A szívkiönté­sek és kebel-kizárások, amelyek hajdanra annyi papirost fogyasztottak el, teljesen ösz­szezsugorodtak. Ha nem lennének a világon szerelmesek, nem lehetne túlzásszámba azt mondani, hogy teljesen eltűntek. Így volt az a háború kitöréséig. A há­ború kitörése óta a levél, az igazi levél, a Sévignyné-féle levél ismét visszanyerte be­csületét. A mi generációnk nem látott még olyan viszonyokat, amikor a levélhordót olyan re­megő lélekkel várták volna, mint most. Ezer és ezer lakásban dobogó szívvel lesik, jön-e a várva-várt levél tőle, a csatában küzdőtől ! S ez a levél nem olyan ám, mint amilyent tegnap írtak, hanem olyan, mint amilyent száz évvel ezelőtt vetettek papírra. Mindenekelőtt hosszú, nagyon hosszú. Elmondunk benne mindent, ami csak a szívén van és az elmén keresztül megy — hogy e hideg papirosra forró lelküket lenyomtat­ták, hadd lássák, hogy ágyuk ugatása, shrap­nelek visítása s golyók fütyülése közben is csak rá gondolnak az édesre, a kedvesre, az egyetlenre; hogy őt ne féltsék, ő jól van, inkább a maguk egészségére vigyázzanak; hogy milyen idegen országokon mentek ke­resztül, miféle népeket látott, milyen szoká­sokat figyelt meg, termékeny föld-e, amelyet tapasztalt vagy mostoha, esik-e az eső vagy szépen süt a nap ... és még száz más dolog­ról ir, amelyről máskor a világ minden kin­cséért meg nem emlékezett volna. Valamennyi levél egy-egy drága kehely most, amelybe valaki lelkének minden por­cikáját és gondolatvilágának minden rezze­nését beleöntötte. Itthon visszafojtott léleg­zettel és remegő kézzel veszik le fedelét, és mielőtt belepillantanának, a szemek az Ég felé fordulnak: Úristen, légy izgalmas, s add, hogy jó hír legyen benne. Ott messze, túl a határon, a csaták or­­­kános zivatarában szintén száraz torokkal és idegesen tépik föl a levelet, amely oda vará­zsolja az elhagyott otthont, az ablakon ki-­ néző édesanyát, a gyerekeknek kenyeret szelő hitvest, a szobában föl- s alá sétáló nagyapát, a hímzésre hajolt nővért. Csak a, trombita rohamra parancsoló harsogása ké­­pes ezt a fata morganát szerterebbenteni. A levél, a hosszú, érzelgős levél, amely-­­ben a borjas tehénről való tudakozódás mel­­­lett világtörténelmi eseményeket hirdet­né-a­hány odavetett mondat, most két világot köt össze. Az elmentek és az itthonmaradottak világát. Ha levél nem volna, a két világ alig tudna egymásról valamit. Az újságok csak azt írják meg, hogy­ hadseregünk az oroszok jobb szárnyát vissza­vetették. De hogy ebben a hadseregben mit csinál az én szeremetes fiam, egészséges-e, nem történt-e valami baja, lábát nem fájlal­ja-e többé, csatában vett-e már részt, hogy, bírta a fáradalmakat, mit gondol most ebben a minutában, milyen virágok nyílnak a lel­kében, erre csak az a levél tud válaszolni, amelyet éppen most írnak, s amellyel a le­vélhordó oly lassan mászik föl a harmadik emeletre. Az elmentek pedig még újságot sem kapnak, és így levél nélkül a mi világunkról még kevesebbet tudnának, mint mi az övék­ről. Az én levelem mondja meg nekik, élünk, jól vagyunk s bízunk a magyarok istenében, hogy kitapossák a lelket az ellenségből. S ezért van most a levélnek olyan nagy becsülete.

Next