Pesti Napló, 1914. szeptember (65. évfolyam, 212–241. szám)
1914-09-02 / 213. szám
Budapest, szerda elesti napló 1914. szeptember 2. (213. szám.) 7 Az epiróták nem fenyegetik Valonát Róma, szeptember 1. A Stefani-ügynökség jelenti. A görög külügyminiszter az utóbbi napokban azt a hírt, amely a görög hadsereg állítólagos epiruszi akciójáról szól, teljesen alaptalannak jelentette ki. A görög kormány tudta azt is, hogy az epirotáknak tulajdonított ama terv, mintha Valonába akarnának vonulni, nem áll fenn. Mindazonáltal a külügyminiszter a napokban Zografosnak újból nyomatékosan ajánlotta, ügyeljen arra, hogy Valona ellen semmiféle akció meg ne induljon. Zografos aug. 26-án azt válaszolta, hogy az epiróták minden szándékát, mely Valona ellen való felvonulásra vonatkozik, elutasít magától és hozzátette, hogy az epiróták a most megszállt vonalat csak abban az esetben fogják átlépni, ha az albánok megtámadnák őket. Béke Albániában Róma, szeptember 1. A Stefani-ügynökség valonai jelentése szerint a muzulmán felkelők és Valona lakosaiközt megegyezés jött létre, melynek értelmében a városban kitűzik a fekete-vörös albán lobogót A felkelők szerdán, mint barátok vonulnak be a városba, miután a kormány a fejedelem eltávolítását megígérte. E megegyezést a város lakossága nagy lelkesedéssel vette tudomásul. Amerika Az amerikai Vörös Kereszt Európa sebesültjeiért Washington, szeptember 1. Az amerikai Vörös Kereszt Egyesület kibérelte a hamburg—amerikai vonal „Hamburg" nevű gőzösét és annak nevét „RedGross"-ra változtatta. A gőzös szombaton Angliába indul és 12 kórházegységet és amerikai legénységet és személyzetet hoz magával. A hajó amerikai lobogó alatt fog járni. A kórházhajó rendeltetése az, hogy európai csatatérről sebesülteket vegyen fel, tekintet nélkül arra, hogy melyik oldalon harcoltak. Az angol nagykövet határozottan kijelentette, hogy Anglia e misszió semlegességét el fogja ismerni. Adakozzunk a Magyar Vörös Kereszt egyletnek A HÁBORÚ MARGÓJA Ó jaj idegeink! Ezek a békeidőben megfinomult, cérnavékonyságúvá érzékenyetlen idegeink, amelyeket néha sem langyos félfürdő, sem freudista lélekanalizálás nem tudott éppé varázsolni. Most táncolnak a türelmetlenségtől, a várakozástól, az újságok kiragasztott hadi jelentéseitől. Most minden öt percenkint megjelenhetne újság, rendkívüli kiadás és elkapkodnák az utcai járókelők. Most nagy hallgatósága támad az aszfalt sztratégájának, aki az utcán, a rejtelmes gázlámpa világában magyarázza a harctér eseményeit azokkal a szavakkal, amelyeket a kávéházban az újságokból elszajkózott. És külön fogalommá lett „a kávéházi Conrad", aki kezében térképpel magyarázza a hadi mozdulatokat anélkül, hogy sejtelme volna róla, mi a különbség hadtest és hadosztály közt, anélkül, hogy valaha egy fegyvert elsütött volna, anélkül, hogy fogalma volna miben különbözik egy vezérkari tiszt egy adótiszttől. Ezek a kedves és boldog bolondok, akik álmukban is az ellenséget megkerítő mozdulatokról fantáziálnak, csak a saját tehetetlen idegességüket vezetik így le és az előkelőbb pesti kávésok előreláthatóan a legjobb és legújabb földrajzi atlaszokat szerezték be a számukra, amiknek betűrengetegében óraszámra kereshetik ki azokat az orosz és galíciai helységneveket, amelyekről a kommünikék megemlékeznek. És mit szóljunk azokhoz a futó idegesekhez, akik kora reggeltől késő éjjelig egyik újság kirakatából a másikig szaladgálnak, útközben híreket találnak ki fantasztikus győzelmekről vagy ami még rosszabb, szörnyű vereségekről és ezeket tovább adják meguszított embertársaiknak. Lehet-e valaha elfelejteni Budapestnek és nyilván az egész országnak ezeket a lázas napjait, amikor annyi meg annyi millió ember szíve dobogott együtt a közért, hadseregünkért, a hazáért? Akármilyen bolondos formában is nyilatkozik még ez az érzés, büszkék lehetünk rá és bizalommal tölthet el bennünket, mert ahol ilyen egységes a nép hangulata, ott nagy baj nem lehet. II. Hadifogoly most ebben az állástalan világban némi társadalmi pozíciót jelent. Kijár neki a legrosszabb esetben egy porció tea és egy karéj fekete kenyér. De még napidíjat is kap a hágai egyezmény szerint, amelyet például a monarkiában és Németországban egész komolyan megtartanak. Ha üzleti érzék is van benne, eladhatja uniformisának egyes darabjait, amiket az emberek mint a háború érdekes emlékeit szívesen vásárolnak meg tőlük. Történhetik-e egyéb bajuk civilizált államban, mint hogy esetleg egy kis közmunkára fogják őket? Sok más ember fölött az a fő előnyük van, hogy megélhetésükről nem kell maguknak gondoskodniok a háború végéig és azonkívül, pestiesen szólva, kinn vannak a vízből, mert amíg a háború tart, nem kell többé a golyók zápora elé állniok... És mégis ... az ember nem kutya, nem macska, nem háziállat és egy kis aranyszabadságért talán föláldozná az életét is. III. Jelvényt látok számos gomblyukban és még több kecses blúzon. Boldog, aki szert tehet egy kis karszalagra, amelyen a vörös kereszt biztató jele pompázik, vagy plakettre, amely a gomblyukában orvosi, vagy betegápolói minőségét jelzi. És aki előtt rejtve van- nak a hivatalos utak, amiken keresztül ezekhez a jelvényekhez lehet jutni, azok számára az utcai árusok találtak ki mindenféle cifra rendjelszerű csecsebecsét. Még valahogy meg, értem a „szövetségi hűség" éremtűjét, amely,- nek darabját koronává, a hátramaradottak jaisvára árusítják, de általában mirevaló ez a kokettálás a hadi érdemrendekkel, amik mégis inkább azokat illetik meg, akik a harctéren az életüket kockáztatják néha csak egy kis sárgarézből való vitézségi érdemjelért? Igaz, hogy az emberek hiúságát könnyen meg lehet adóztatni ilyen módon, de ez a hiúsági adó mindig az alkoholfogyasztás adójára emlékeztet, amelyről sohasem lehet tudni, hogy nem több-e a mérge, mint a haszna? És nem tudok megfeledkezni arról sem, hogy mikor néhány évvel ezelőtt Parisban jártam, ragályi szerűen terjedt el az emberek közt az a szokás, hogy a gomblyukban rendjel-szalagot viseltek. A becsületrend piros rozettája mindig előkelőséget jelentett, de már a kis piros szalagot, amelynek nem tudom, mi köze a francia becsületrendhez, ott láttam egy monti martrei vendéglős gomblyukában, aki csirkén pecsenyémet sajátkezüleg transirozta. A violaszinű szalagocskát, amely az „akadémiai pálomát", egy tudományos rendjelet képvisel, bolidog-boldogtalan ruháján láttam és akinek el sem jutott, az maga talált ki valami színes A levél becsülete •VO Igazán mondom, a levélnek tegnap még nem volt becsülete. Annak a levélnek, amelynek megírásához leül az ember, ide-oda simogatja a papirost, rágja a tollat, s magányában csöndesen káromkodik, mert sehogysem tudja megkezdeni. Mit is lehet abba a levélbe írni? Madame de Sévigny korában volt mit beléje írni. Kiváló emberek becsvágya volt, hogy szép, kerek, formás leveleket tudjanak összeszegezni. Minden, ami körülöttük történt, amit hallottak, amit mások hallottak, alkalmas anyag volt az íráshoz. A mi korunkban azonban az újság minden témát magához ragadott. Ha a szomszédomban történt gyilkosságról, bűnözésről vagy a politikai eseményekről akarnám vidéki barátomat értesíteni, bizonyára komikus színben tűnnék föl. Az újság a történés minden mozzanatát magába szippantja, s mire én előveszem a levélpapirost — föltéve persze, ha megtudom az eseményt — az újságban az esemény már ott van barátom asztalán, — oly élvezetesen és kimerítően megírva, ahogy én azt megírni nem is tudnám. Magánügyeket nem igen beszélnek meg levélben. A közlekedés oly gyors és olcsó, hogy levélírás helyett szívesebben ülnek föl a vonatra, és szemtől-szembe mondják el azt, amit leírni nem akartak. A levelezés túlnyomó része üzleti, vagy távirati stílusban megfogalmazott mondanivaló. A szívkiöntések és kebel-kizárások, amelyek hajdanra annyi papirost fogyasztottak el, teljesen öszszezsugorodtak. Ha nem lennének a világon szerelmesek, nem lehetne túlzásszámba azt mondani, hogy teljesen eltűntek. Így volt az a háború kitöréséig. A háború kitörése óta a levél, az igazi levél, a Sévignyné-féle levél ismét visszanyerte becsületét. A mi generációnk nem látott még olyan viszonyokat, amikor a levélhordót olyan remegő lélekkel várták volna, mint most. Ezer és ezer lakásban dobogó szívvel lesik, jön-e a várva-várt levél tőle, a csatában küzdőtől ! S ez a levél nem olyan ám, mint amilyent tegnap írtak, hanem olyan, mint amilyent száz évvel ezelőtt vetettek papírra. Mindenekelőtt hosszú, nagyon hosszú. Elmondunk benne mindent, ami csak a szívén van és az elmén keresztül megy — hogy e hideg papirosra forró lelküket lenyomtatták, hadd lássák, hogy ágyuk ugatása, shrapnelek visítása s golyók fütyülése közben is csak rá gondolnak az édesre, a kedvesre, az egyetlenre; hogy őt ne féltsék, ő jól van, inkább a maguk egészségére vigyázzanak; hogy milyen idegen országokon mentek keresztül, miféle népeket látott, milyen szokásokat figyelt meg, termékeny föld-e, amelyet tapasztalt vagy mostoha, esik-e az eső vagy szépen süt a nap ... és még száz más dologról ir, amelyről máskor a világ minden kincséért meg nem emlékezett volna. Valamennyi levél egy-egy drága kehely most, amelybe valaki lelkének minden porcikáját és gondolatvilágának minden rezzenését beleöntötte. Itthon visszafojtott lélegzettel és remegő kézzel veszik le fedelét, és mielőtt belepillantanának, a szemek az Ég felé fordulnak: Úristen, légy izgalmas, s add, hogy jó hír legyen benne. Ott messze, túl a határon, a csaták orkános zivatarában szintén száraz torokkal és idegesen tépik föl a levelet, amely oda varázsolja az elhagyott otthont, az ablakon ki- néző édesanyát, a gyerekeknek kenyeret szelő hitvest, a szobában föl- s alá sétáló nagyapát, a hímzésre hajolt nővért. Csak a, trombita rohamra parancsoló harsogása képes ezt a fata morganát szerterebbenteni. A levél, a hosszú, érzelgős levél, amely-ben a borjas tehénről való tudakozódás mellett világtörténelmi eseményeket hirdetné-ahány odavetett mondat, most két világot köt össze. Az elmentek és az itthonmaradottak világát. Ha levél nem volna, a két világ alig tudna egymásról valamit. Az újságok csak azt írják meg, hogy hadseregünk az oroszok jobb szárnyát visszavetették. De hogy ebben a hadseregben mit csinál az én szeremetes fiam, egészséges-e, nem történt-e valami baja, lábát nem fájlalja-e többé, csatában vett-e már részt, hogy, bírta a fáradalmakat, mit gondol most ebben a minutában, milyen virágok nyílnak a lelkében, erre csak az a levél tud válaszolni, amelyet éppen most írnak, s amellyel a levélhordó oly lassan mászik föl a harmadik emeletre. Az elmentek pedig még újságot sem kapnak, és így levél nélkül a mi világunkról még kevesebbet tudnának, mint mi az övékről. Az én levelem mondja meg nekik, élünk, jól vagyunk s bízunk a magyarok istenében, hogy kitapossák a lelket az ellenségből. S ezért van most a levélnek olyan nagy becsülete.