Pesti Napló, 1914. október (65. évfolyam, 242–272. szám)
1914-10-31 / 272. szám
"Budapest, szombat PESTI NAPLÓ 1914. október 31. $72. szám.T 7 Utazás a déli harctéren A" Pesti Napló kiküldött tudósítójától Tábori posta, október 28. A földalatti élet Fáradt csönd van a mezőkön. Az őszi ég ilyan egyhangú, mintha egy végtelen nagy scsukaszürke posztóval borították volna be. S A sárguló lapályon és a kukoricás piszkosan barnuló tengerén egyetlen élő alakot se látni. igönt gubbasztunk egy alacsony dombon, a taszkirozott cserjés mögött. Társam, az Aufklärer-bzr, gondosan vizsgálja messzelátójával a vidéket s amikor már minden irányban hosszasan megpihent drukker, átadja nekem. A kezével irányt mutat. — Figyelmesen nézzen, — mondja — látni fogja, hogyan él ez az egész darab szerbföld itten. — Csakugyan. Amerre a Goerzét körülhordozom, megmozdul a föld. Vékony barázdákat látok, egymás mögött kettőt-hármat s azokból hol egy fej bukkan elő, hol egy puskacső; máshonnan gyönge füst szállong s a leghátulsó barázdák mögött asszonyi fejkendőket, idehda mozgó gyermekalakokat is látok. — Lássa, — szól a tiszt — ez a vakondokharc, amelyről bizonyárahallott már. Nem uj a módszer, de a formája modernül változott és ezt a japániaktól tanulták az oroszok, az oroszoktól meg a szerbek, akik jól alkalmazzák, mert a jellemüknek s a harcmodoruknak nagyon megfelel ez a bujkálás. A vakondokharc ellen a hősiesség rendszerint ember-fiazarló harcmód s hamar ki is derült, hogy a régifajta, becsületes, férfiasan nyílt munkát nem érdemli meg ez a bujkáló ellenség. Ígyeztán — bármily ellentétben is van a magyar lélekkel — kénytelenek vagyunk mi is hasonló eszközökhöz folyamodni és a szerbet ma már A saját módja szerint verjük. Persze, alkalomadtán megreszkírozzuk a rohamot s ez mindig döntő. A vakondnép akkor gyorsan, néha eszeveszetten búvik ki az odvából. A szerbek ezt a földalatti harcot nagyonól kitanulták. Három háború volt hozzá az iskolájuk. Annyira kitanulták, hogy egészen beleszoktak és a rohamtól nagyon fáznak. Csupán akkor szánják rá magukat, ha kétségtelen a számbeli túlsúlyuk és ha a hátul álló tisztek revolverrel kényszerítik őket. Ez a kényszerű hősiesség persze nem sokat ér. A mieinket, ha nem is revolverrel, de minden szigorú fegyelemmel lehetett rászoktatni arra, hogy nyugodtan várakozzanak az árkokban. Megtörtént nagy srapnellesőben, — mesélte a tiszt — hogy az egyik ezredtrombitás parancs nélkül kiugrott a födözékből és fajtarecsegtette, ahogy csak tüdeje bírta, a sturmot. Nem szeretem a hősi frázisokat, de mondhatom, a bakáknak szinte lángolt, szikrázott a szemük, a már sebesültek is rohantak előre és egészen letiporták az ellenséget Két ép ágyút is zsákmányoltak, továbbá húsz asszonyt és negyvenöt fiút is ejtettek foglyul, akik a muníciót hordozták a tűzvonalba. A parancsnok dühöngött s a végén csillogó szemmel mondta: Betyárok, mégis csak ez az igazi!... Tagadhatatlan, hogy nem valami kedves dolog az a földalatti élet. Végtelenül nyomasztó, a lélekre nehezedő, de a bujkáló ellenséggel szemben biztonságot ad. Amint a dombról látjuk, most azok odaát is biztonságban érzik magukat. Különösen a hátulsó sáncsor árulja el ezt. A katonák az elsőben leselkednek, a mély földalatti utcában s ennek födele is van, kukoricaszárból, galyból, lécből, amikre földet hánytak. Hasonló a második sor, amelylyel futóárkok kötik össze. Mihelyt az elsőből szaladni kell, a második ad menedéket. A harmadik árokvonalban folyik még az ásómunka. Itt asszonyok dolgoznak, főznek is a katonáknak. Amint ott ülünk a domb tetején, a szürke Ég alatt végtelen egyhangúságban múlnak az órák. Még bent a Deckingban akad szórakozás, hosszabb pauzákban kártyáznak is olykor, de idefönt állandó a megfeszített éberség. Néha-néha dördül el egy lövés, utána gyors egymásutánban újabb puskatüzelés hangzik — legritkább az ágyúé — innen-onnan fehér füstfelhők szállnak föl a láthatatlan lővésekből. Aztán ismét csönd. — Ez a háború — sóhajt az Aufklärer — de természetes, hogy van másféle változata is. Talán meglátja még . . . A kurta délután mindjobban belecsúszik az estébe. A mezőn lassan kint elvész a kevés látnivaló is. A kukoricás hűvös széltől zörög. Sehol semmi izgalom s ez nemcsak látszat. A földalatti emberek is többnyire egyforma nyugalommal fogadják az estét, a reggelt, a napsugarat és a golyók süvöltését. Egészen beleszoktak már abba, hogy a veszedelem a közvetlen közelükben leselkedik és minden pillanatban rájuk találhat. Már semmit se látni. Lekúszunk a dombról és a tiszt csöndesen megismétli: — Talán meglátja a másik változatát is. Talán már holnap . . . Ma semmi se történt ... de hát így történt. Az ember fölteszi magában, hogy leír egy fantasztikus tábori éjszakát is és az ember, aki hajnal óta talpon van, ledől a szalmára, furcsán homályos gondolatok kavarognak az agyában, mi van otthon, az asszony, a gyerek; ha most egy srapnell jönne, tegnap egyre-másra csapott ide; mégis keljünk föl, milyen érdekes volna egy éjjeliséta a táborban; de zsibbadni kezdünk, bánom is én, ha srapnell jön; aludni, csak aludni . . . Reggel csak egy fölvillanó minutára jut eszünkbe a fürdés, mosdás, fogkefe, tiszta ing, fehér abrosz. Egy hosszú korty a snapszosüvegből és gyorsan föl, ha mindent látni akarok. A kis domb mögött dörögnek az ágyuk. — Ez aztán a passzió: kettejüket a szerbektől vettük el s most ők kapják a magvát, — szól a társam, aki ezúttal már nem ér rá hosszasan elmélkedni, mint tegnap. Most itt az ő ideje. Amit a gukkerével kitapogat, azt elintézik a gránátok. Az ágyukból gránát csap az árkok felé. Előbb hatástalan, árkon innen csapódik le. De hirtelen, mint hangyaboly, megmozdul az első lövészárok, a gránát ellen nincs mentség, az belefúródik a födözékbe, a földbe is, robban és széjjel vet mindent. Amint a fölkavart porfelhő eloszlik, már egészen nyüzsög a hangyaboly, szalad a szerb és akkor röpül a srapnell. Amint föladják az első árkot és a másodikhoz rohannak, itt is, ott is hullanak. Az utolsó sáncsor, ahol oly nyugodtan dolgoztak az asszonyok, nemsokára szintén meggabalyodik. A tüzeket kioltják, a füst onnan már nem száll föl többé, őrületes látásfutás, miközben a fullkuglik egyre spriccelnek a katonákra. És a mieink haladnak előre, már a szerb árkokban lövöldöznek. Négy szerb battéria elhallgat, hármat el is vettek. A fölkavart mező délig teljesen elcsöndesül, vége a színjátéknak. Az Aufklärer leteszi a messzilátót és fáradt mosolylyal szól: — Ezt rohammal tán félóra alatt elintézték volna a mieink. De ez az ellenség ilyenkor nem érdemli meg a sturmot. Így hosszabb a munka, de sokkal olcsóbb. Még csak a szerb sírokat kell elintéznünk. — A szerbeket? — Igen, gondosan megvizsgáljuk. Sokszor nem katonát takarnak a sírok, hanem gépfegyvert és muníciót. De már ezt a fürj fangot is kitanultuk. Gyerünk . . . A kukoricás felől hozzák a foglyokat, az erdőből pedig — és most ez a fő — a menázsit. Erős várunk nekünk az isten... Nem mindig a nagyjelentőségű események kapnak meg bennünket legjobban, néha egy epizódban több szín van, mint valami nagy csatában, ahol a legnehezebb stratégiai feladatot oldották meg. A déli harctéren van a háború kezdete óta B. Andor is. Otthon a legtarkább színpadon, a kabaréban játszik s az életben a legegyszerűbb ember. Csöndes, elvonult, alig hogy látni. Kedves magyar figurákat állít oda esténkint a Medgyaszay-kabaré közönsége elé. A jóizű, a naivul furfangos tanyai embert, aki úgy el tud akadni a főváros forgatagában, mint a trónkocsi a Mazuri-tavakban. B. nem egy kemény csatában vett már részt, „de ez semmi, az ember megszokja". Nem is szívesen preferált róla s inkább egy megindító, csaknem,, poétikus"epizódot írt le. Az ezred, amelynek legénysége csupa magyar, alföldi fiú, kint feküdt, szemben a szerbek frontjával, a mezőt keresztülszántó árkokban. Csillagtalan éjszakák, borús nappalok váltakoztak egy kis őszi napsugárral. Már nagyon fázott a csontjuk ettől a verembeli élettől, amikor egy napon fölmelegítette, megrázta őket valami. Megjelent köztük nagytiszteletű K. László mezőtúri református pap, tábori lelkész. Az ő papjuk, mert hiszen a legénység majd egy szálig református. A mezőtúri pap istentiszteletet tartott. Templomba nem mehettek, de még egy, csoportba se igen gyülekezhettek a mezőn, a nagy ég-templom boltozata alatt. Megtartotta hát dt. K. László istentiszteletét a sáncárokban. Még így, az elgondolás nagy távolságában, a képzelet tompa színeiben is megható kép. A beásott katonák odahúzódnak a pap mellé, akinek módjában van, egészen közel, a többi távolabb; van, aki csak a hangját hallja a papnak. S a lelkész zsoltárba kezd. Előbb csak ő énekel, aztán vele a katonák. —• Te benned bizunk élettől fogva . . . S az énekszó megy végig az árkon, egyikből átfut a másikba, mind távolabbra terjed. Az egész bataillon énekel a föld alatt. — A pillanat nagyszerűségében — igy B. — oly közel éreztem az istent, mint még soha: öreg népfölkelők, kemény falusi legények sirtak. A lelkész zsebkendőjébe temette az arcát. És amint a zsoltárral a legmélyebb érzések emelkedtek az ég felé, a közeli hegyen dörögtek az ágyuk. Az ének közben megjelentek az otthon képei, azok, akiket legjobban szeret az ember s eszébe jutott a színésznek az öltözője is, ahol azt a zsoltárt néha tréfából énekelte el. Milyen másképp énekelte most. A zsoltár után a lelkész prédikált. Fölolvasott egy mondatot a bibliából, János I. levele 3. részének 16. versét, amely igy szól: — Ő is életét adta mi érettünk, nekünk is azért adni kell a mi életünket a mi atyánkfiaiért. Ennek a mondásnak etikai értékét fejtegette s amint folyt ajkáról a szó, megacélozta a sziveket és minden embere ugy érezte, hogy oda kell adnia életét a biblia lángszava szerint. Így folyt le az istentisztelet, amelyben a református egyszerűség és közvetlenség olyan miliőt kapott, mint talán még soha. S megtörtént később, amikor a sereg rohamra ment — itt már nagy szükség volt a sturmra — a katonákat nem a harci indulók láza ragadta tova, hanem a csatában fölhangzott a református vértanú papok, a gályarabok éneke: — Erős várunk nekünk az Isten . . . Ennek a szinte komoran méla ütemeiből lelkeket fölrázó tüzet, rohamra serkentő biztatást, a legrikoltóbb riadót tudták kiérezni a kálvinista magyar fiúk. Tábori Kornél Az idő Pénteken változékony és enyhe idő volt. Eső az északkeleti Felföldet, meg Erdély nagy részét kivéve, mindenfelé esett, többnyire 10 mm-en aluli mennyiségben. Nagyobb csapadék elvétve a Dunántúlon és a kis Alföldön, továbbá a tengerparton esett. A hőmérséklet emelkedett ugyan, reggelre azonban nyugaton ismét sülyedt; a maximum 22 C fok volt (Temesvárott, meg Nagybecskereken), a minimum 0 C fok (Botfalun). Szombatra változékony és hűvösebb idő várható, sok helyütt csapadékkal. Sürgöny-prognózis: Változékony, hűvösebb, sok helyütt csapadék.