Pesti Napló, 1914. november (65. évfolyam, 273–302. szám)

1914-11-08 / 280. szám

2 Budapest, vasárnap PESTI NAPSZÓ 1914. november 8. (280. szám.) szivét fogta át görcsös szorítássa* és a részvét majdnem ugy fájt nekünk, mint fájhatott a halál amaz utasoknak, akiket egy a hajóba ütköző ostoba és rémséges jéghegy tört meg. De gondoljunk csak vissza, még az idén ta­vaszszal is, kevéssel a nagy háború kitörése előtt minden országok minden uralkodójából, kormányából és köztestületéből a részvéttáv­iratoknak mekkora özönét váltotta ki a bor­zalmas baleset, amely az Em­press of Ireland-ot utasaival együtt pusztulásba vitte. És most? Soha annyi hajó nem szállt a tenger mély fenekére, mint ebben a háború­ban. Naponta veszik el ember, hajó. És nem­csak a harcosokat és az ágyukat szállító ha­jók sülyesztetnek el, hanem azok is, amelyek békés és jótékony portékákat szállítanak, ne­vezetesen szenet, rizst, fát, gabonát, lisztet és mindazt, a­mi szükséges ahoz, hogy az ember élete zavartalanul folytatódjék. Milliárdszor milliárd értékek zuhannak a tenger falánk ölébe és most nincs könyv, amely sirassa azo­kat. A részvét sós nedve nem ered meg a sós vízből való sír fölött és igazságban és becsü­letességben kell örvendenünk a tenger oltha­tatlan étvágyának, mihelyt az ellenség embe­rét és javát falja fel. A tenger kék tük­rében vizsgálva önmagu­akat és érzelmeinket, kihal­tjuk csak valóban, hogy mi a háború. Meny­nyire kiforgat mi magunkból és mennyire a tenger polipkaru szörnyetegeihez tesz hason­latossá. Vájjon elégtételnek elegendő-e tudni, hogy a büntető tenger leginkább annak a ha­jóit pusztítja, aki ezt a rettenetes háborút elő­idézte, Angliáét. VVVWVWWVVVVWVVVVVWVV­VvVVVVWl Budapest, november 7. Minisztertanács. Szombaton délután öt órakor ) miniszterelnökségi palotában gróf Tisza István miniszterelnök elnöklésével minisztertanács volt, amelyen a kormány valamennyi tagja részt vett. A jegyzőkönyvet dr. Drasche-L­ázár Alfréd minisz­terelnökségi miniszteri tanácsos írta. Báró Rurián Budapesten. Báró Ilm­ián Ist­ván, őfelsége személye körüli miniszter, szombat délben Bécsből rövid tartózkodásra Budapestre ér­kezett. wvwyww,A'vwwwwww­.'ywww\A/ Használjemk h­adisegély bélyegest !$ brácsás Irta: Szini Gyula — Szegény muzsikus vagyok, brácsás a Nemzeti Énekkertben — szólt halkan magá­ban Doromby. De egy Hang, zord, mint a ha­lál, nyers mint a kés nyisszantása, a fülébe súgta: — Gyilkos vagy! Megölted a feleségedet. Három évig és négy hónapig kitartott mellet­ted az asszony, mert azt hitte, idővel majd csak megjavul a ker­eseted. A hárfásnak ma már kétszázötven koronája volt havonta. A feleséged megcsalt vele, az igaz, de azért nem érdemelte meg a halált. Meg kellett volna az asszonynak bocsátanod. A brácsás megrémülve felelte: Nem öltem meg. Miért hitegetett en­gem? Még az utolsó pillanatban is, amikor leszámoltam vele, váltig azt állítota, hogy­ en­gem szeret, ha meg is csakt a hárf­ással. Miért mondta ezt? És a belső hang, a borzalom akkordja, feleletképp újra a fülébe zúgott: A feleséged holtan fekszik odaát a má­­sik szobában ... Az ajtó engedett, mint a holtak karja, amely erőtlenül visszanyeltük és Doromby be­lépett­" a szobába, hol néh­en­y szék felfordulva feküdt a hátán, siralmasan ágnak meresztve lábait. — Dulakodtál az asszon­ynyal — suttogta a belső hang — és itt fekszik a földön a rozs­dás konyhakés, amelyet az old­alába döftél az­­ötödik és hatodik bordája közé. Az ágy előtt, amelynek takarója félig le­csúszott, egy alaktalan tömeg zsugorodon ösz­sze és h­a nem szivárogtak volna ki alóla al­vadó vérpatakok, azt leh­etett volna hinni, hogy csak egy csomó ruha, amely lehullott az ágy­ról és nem moccan. Az asszony arccal a fal felé volt fordulva, lábát elrejtette a szoknyája alá és mindössze egy fonatnyi kibomlott haj kigyózott le a fe­kete pamut vállkendőjére. — A feleségem . . . nem él többé — ria­dozott magában Doromby. A gesztenyeszínű barna, vörösréz fényű hajcsomó olyan puhán gömbölyödött a nyak­szirtjére, mintha alatta még élet lihegne. És a brácsás alája dugta az ujját. Érezte, hogy hi­deghez ér a keze és ettől szinte megdermedt az ujja. — Megöltem, — szólt iszonyodva — de hogyan tudtam megölni? Egy kis üvegcsészére esett a pillantása. Három-négy darab kockacukor volt benne. A felesége tehát épp kávézni akart akkor és ki­készítette a cukrot, amely érintetlenül ott maradt és most egy legyecske lakmározott rajta. És oly furcsán kegyetlen dolog volt, hogy a légy él és torkoskodik, mitsem törődve a borzalommal, amely­­vel tele volt a szoba és a gyilkossággal, amelynek szemtanúja volt nemrég. Két leő első lábát vígan, csúfondáro­san dörzsölte egymáshoz, mint ahogy a keres­kedők a kezüket a sikerült alku után. — Bántottam én egy legyet is valaha? — kérdezte magában a brácsás. Doromby éppenséggel nem volt harcias természetű. Puska, kard, fegyver nem volt­­ soha a kezében. Katona soha életében nem­­ volt. A brácsa gyöngéddé, határozatlanná, sze­­­liden gyermekessé varázsolta a lelkét. Mégis­­ hogyan jutott el a szörnyű tettig? Maga sem s­értette ... 2. Kitámolygott az utcára és magában azon tűnődött, hogy néha az emberi életben milyen­­ rendkívüli dolgok történnek, amelyek azzal,­­ hogy megtörténtek, egyszerre természetesekké válnak. A megszokottságnak valamilyen ösztöne hajtotta előre és szinte öntudatlanul ért a Nemzeti Énekkert elé. Az emberek összevissza futkostak az utcán, rémület volt az arcukra írva és Doromby azt hitte, hogy a járókelők tőle borzadnak vissza. Már tudják . . . A karmester a rácson keresztül észre­vette Dorombyt és hevesen integetett neki. A brácsás alig mert feléje indulni, mert biztosra vette, hogy valahol a bokrok mögül már rend­őrök leselkednek reá. De az engedelmesség ösztöne mégis a karmester felé hajtotta őt. — Jó, hogy jön Dorombyt — kiáltotta a karmester. — Nagy szükség van magára. Jöj­jön csak, siessen. Alig engedett időt a brácsásnak, ragadta magával a kerthelyiség hátulsó pavillonja felé, hol már egy csomó zenész volt együtt, a hű­vös őszi nap­­miatt feltűrt kabátgallérral. A karmester kiosztotta a kótákat, Doromb­ynak is átnyújtott egyet, amelynek tetejére franciáid volt írva. ..Marehe russe." Ebből a brácsás is meg­értette, hogy az orosz indulót akarja a kar­mester betanítani, de hogy miért, azt nem is Hatszázalékos adómentes kötvény A világhistóriának ez a legnagyobb hábo­rítja, melynek mi vagyunk a középpontjában, az egymással szemben álló sokmilliós haderők gigászi arányainak megfelelő, óriási terheket rak az állam vállaira. Békés időkben az állami célokra szolgáló nagy összegeket nemzetközi kölcsönökből fe­dezték. Most a magunk erejére vagyunk utalva. A kormány hat százalékkal kamatozó adómen­tes járadékkölcsönt fog kibocsátani és a köl­­­csönt kizárólag a magyar szent korona orszá­gai és Bosznia-Hercegovina területén fogja nyilvános aláírásra bocsátani. Először történik, hogy a magyar kormány közvetlenül az ország népéhez fordul köl­csönért. Hozzánk, itthon maradottakhoz fordul az állam, hogy teljesítsük mi is a kötelességünket, hogy segítsünk ott,­ ahol tudunk és úgy, amint tudunk a mi drága véreinknek, hős ka­tonáinknak, akik állami létünkért és jövendő boldogulásunkért páratlan önfeláldozással küz­denek a harctereken és soha el nem halványuló dic­sőséget hoznak a magyar névre. Azt a hatalmas erkölcsi erőt, mely a ma­gyar nép fiaiban buzog, már megismerhették ellenségeink a csatatereken, ahol katonáink kényszerítették őket, hogy összemérjék velük a fegyvereiket. Most "meg fogják majd látni azt is, hogy milyen óriási anyagi erők rejlenek ebben az országban, milyen kötelességtudó, lelkes és áldozatkész a magyar népnek az a része is, mely nem fegyverrel a kezében, ha­nem gazdasági munkával szolgálja a haza ér­dekeit. 6. Biztosra ves­zük, hogy a nemzeti kölcsön­nek fényes sikere lesz. Minden magyar ember­­ ki fogja venni részét a siker biztosítására szol­gáló munkából. Akik nagyon gazdagok, azok milliókat és százezreket, akik kevésbé tehető­sek, a maguk ötven és száz koronáit adják­ majd kölcsön az­ államnak és összehordunk minden heverő pénzt, ami csak van ebben az országban, hogy a mi hős katonáink semmi­ben hiányt ne szenvedjenek. Aki nem katona, az ma mind érzi, hogy valamit neki is kell csinálni, hogy nem maradhat tétlen ebben a nemzeti létünk védelméért folytatott borzasztó háborúban. Nem tesz különbséget, hogy férfi vagy nő-e az illető. Hisz mindenkinek van hoz­zá közelálló embere, aki a hideg őszi eső­ben-fagyban ott küzd valahol északon vagy délen, mialatt mi itthon meleg szobában olvas­suk az újságokból a mi hős katonáink vitézsé­géről szóló híreket. És ha­­ rájuk gondolunk, mindegyikünk érzi: nekünk is kell valamit csi­nálni, ha mást nem, hát azt, hogy segítsünk összehozni azt a sok-sok pénzt, mely a háború folytatásához szükséges, amelyből talán ágyút fog vásárolni a hadvezetőség, talán éppen azt az ágyút veszi meg a mi kölcsönadott pén­zünkért, melynek tüze elriasztja majd a test­vérünk vagy fiunk életére törő ellenséget. Ez az érzés fogja átjárni minden ember lelkét, ha a nemzeti kölcsön jegyzésének ideje elérkezik. És e mellett az érzés mellett szinte háttérbe szorul majd az a másik motívum, mely — pénzműveletről lévén szó — talán első­sorban volna figyelembe veendő: az, hogy ennél kedvezőbb föltételek, ennél nagyobb biz­tonság és magasabb kamatozás mellett még soha nem volt módunkban megtakarított tő­kéinket g­yümölcsözőleg elhelyezni. Magában véve az a körülmény, hogy az új állami köt­vények több mint hat százalékot fognak ka­matozni, tehát valamennyi magyar fix kama­tozású papír közt a legnagyobb jövedelmező­séget biztosítják, alkalmas rá, hogy kimoz­dítsa rejtekhelyeiből a nemzeti vagyonnak azt az igen tekintélyes részét, mely az emberek bizalmatlansága és a háborúval járó izgalmak miatt most már hosszú hónapok óta meddő­ségre volt kárhoztatva. Tessék csak elgondolni, mit jelent manapság az abszolút biztonságú értékpapír, mely a befektetett tőke után több mint hat százalék kamatot hoz. Ma, amikor minden oldalról azt halljuk, hogy a részvény­birtokosok, ha nagy szerencséjük lesz, akkor talán két, vagy három százalékos hozadékra számíthatnak a részvényeikbe fektetett tőkék után. De lehet, hogy még ennyit sem kapnak. De sok ember van ebben az országban, aki boldog volna, ha meglenne még a pénze, me­lyért valamikor részvényeket vásárolt és ezt

Next