Pesti Napló, 1914. november (65. évfolyam, 273–302. szám)
1914-11-08 / 280. szám
2 Budapest, vasárnap PESTI NAPSZÓ 1914. november 8. (280. szám.) szivét fogta át görcsös szorítássa* és a részvét majdnem ugy fájt nekünk, mint fájhatott a halál amaz utasoknak, akiket egy a hajóba ütköző ostoba és rémséges jéghegy tört meg. De gondoljunk csak vissza, még az idén tavaszszal is, kevéssel a nagy háború kitörése előtt minden országok minden uralkodójából, kormányából és köztestületéből a részvéttáviratoknak mekkora özönét váltotta ki a borzalmas baleset, amely az Empress of Ireland-ot utasaival együtt pusztulásba vitte. És most? Soha annyi hajó nem szállt a tenger mély fenekére, mint ebben a háborúban. Naponta veszik el ember, hajó. És nemcsak a harcosokat és az ágyukat szállító hajók sülyesztetnek el, hanem azok is, amelyek békés és jótékony portékákat szállítanak, nevezetesen szenet, rizst, fát, gabonát, lisztet és mindazt, ami szükséges ahoz, hogy az ember élete zavartalanul folytatódjék. Milliárdszor milliárd értékek zuhannak a tenger falánk ölébe és most nincs könyv, amely sirassa azokat. A részvét sós nedve nem ered meg a sós vízből való sír fölött és igazságban és becsületességben kell örvendenünk a tenger olthatatlan étvágyának, mihelyt az ellenség emberét és javát falja fel. A tenger kék tükrében vizsgálva önmaguakat és érzelmeinket, kihaltjuk csak valóban, hogy mi a háború. Menynyire kiforgat mi magunkból és mennyire a tenger polipkaru szörnyetegeihez tesz hasonlatossá. Vájjon elégtételnek elegendő-e tudni, hogy a büntető tenger leginkább annak a hajóit pusztítja, aki ezt a rettenetes háborút előidézte, Angliáét. VVVWVWWVVVVWVVVVVWVVVvVVVVWl Budapest, november 7. Minisztertanács. Szombaton délután öt órakor ) miniszterelnökségi palotában gróf Tisza István miniszterelnök elnöklésével minisztertanács volt, amelyen a kormány valamennyi tagja részt vett. A jegyzőkönyvet dr. Drasche-Lázár Alfréd miniszterelnökségi miniszteri tanácsos írta. Báró Rurián Budapesten. Báró Ilmián István, őfelsége személye körüli miniszter, szombat délben Bécsből rövid tartózkodásra Budapestre érkezett. wvwyww,A'vwwwwww.'ywww\A/ Használjemk hadisegély bélyegest !$ brácsás Irta: Szini Gyula — Szegény muzsikus vagyok, brácsás a Nemzeti Énekkertben — szólt halkan magában Doromby. De egy Hang, zord, mint a halál, nyers mint a kés nyisszantása, a fülébe súgta: — Gyilkos vagy! Megölted a feleségedet. Három évig és négy hónapig kitartott melletted az asszony, mert azt hitte, idővel majd csak megjavul a kereseted. A hárfásnak ma már kétszázötven koronája volt havonta. A feleséged megcsalt vele, az igaz, de azért nem érdemelte meg a halált. Meg kellett volna az asszonynak bocsátanod. A brácsás megrémülve felelte: Nem öltem meg. Miért hitegetett engem? Még az utolsó pillanatban is, amikor leszámoltam vele, váltig azt állítota, hogy engem szeret, ha meg is csakt a hárfással. Miért mondta ezt? És a belső hang, a borzalom akkordja, feleletképp újra a fülébe zúgott: A feleséged holtan fekszik odaát a másik szobában ... Az ajtó engedett, mint a holtak karja, amely erőtlenül visszanyeltük és Doromby belépett" a szobába, hol néheny szék felfordulva feküdt a hátán, siralmasan ágnak meresztve lábait. — Dulakodtál az asszonynyal — suttogta a belső hang — és itt fekszik a földön a rozsdás konyhakés, amelyet az oldalába döftél azötödik és hatodik bordája közé. Az ágy előtt, amelynek takarója félig lecsúszott, egy alaktalan tömeg zsugorodon öszsze és ha nem szivárogtak volna ki alóla alvadó vérpatakok, azt lehetett volna hinni, hogy csak egy csomó ruha, amely lehullott az ágyról és nem moccan. Az asszony arccal a fal felé volt fordulva, lábát elrejtette a szoknyája alá és mindössze egy fonatnyi kibomlott haj kigyózott le a fekete pamut vállkendőjére. — A feleségem . . . nem él többé — riadozott magában Doromby. A gesztenyeszínű barna, vörösréz fényű hajcsomó olyan puhán gömbölyödött a nyakszirtjére, mintha alatta még élet lihegne. És a brácsás alája dugta az ujját. Érezte, hogy hideghez ér a keze és ettől szinte megdermedt az ujja. — Megöltem, — szólt iszonyodva — de hogyan tudtam megölni? Egy kis üvegcsészére esett a pillantása. Három-négy darab kockacukor volt benne. A felesége tehát épp kávézni akart akkor és kikészítette a cukrot, amely érintetlenül ott maradt és most egy legyecske lakmározott rajta. És oly furcsán kegyetlen dolog volt, hogy a légy él és torkoskodik, mitsem törődve a borzalommal, amelyvel tele volt a szoba és a gyilkossággal, amelynek szemtanúja volt nemrég. Két leő első lábát vígan, csúfondárosan dörzsölte egymáshoz, mint ahogy a kereskedők a kezüket a sikerült alku után. — Bántottam én egy legyet is valaha? — kérdezte magában a brácsás. Doromby éppenséggel nem volt harcias természetű. Puska, kard, fegyver nem volt soha a kezében. Katona soha életében nem volt. A brácsa gyöngéddé, határozatlanná, szeliden gyermekessé varázsolta a lelkét. Mégis hogyan jutott el a szörnyű tettig? Maga sem sértette ... 2. Kitámolygott az utcára és magában azon tűnődött, hogy néha az emberi életben milyen rendkívüli dolgok történnek, amelyek azzal, hogy megtörténtek, egyszerre természetesekké válnak. A megszokottságnak valamilyen ösztöne hajtotta előre és szinte öntudatlanul ért a Nemzeti Énekkert elé. Az emberek összevissza futkostak az utcán, rémület volt az arcukra írva és Doromby azt hitte, hogy a járókelők tőle borzadnak vissza. Már tudják . . . A karmester a rácson keresztül észrevette Dorombyt és hevesen integetett neki. A brácsás alig mert feléje indulni, mert biztosra vette, hogy valahol a bokrok mögül már rendőrök leselkednek reá. De az engedelmesség ösztöne mégis a karmester felé hajtotta őt. — Jó, hogy jön Dorombyt — kiáltotta a karmester. — Nagy szükség van magára. Jöjjön csak, siessen. Alig engedett időt a brácsásnak, ragadta magával a kerthelyiség hátulsó pavillonja felé, hol már egy csomó zenész volt együtt, a hűvös őszi napmiatt feltűrt kabátgallérral. A karmester kiosztotta a kótákat, Dorombynak is átnyújtott egyet, amelynek tetejére franciáid volt írva. ..Marehe russe." Ebből a brácsás is megértette, hogy az orosz indulót akarja a karmester betanítani, de hogy miért, azt nem is Hatszázalékos adómentes kötvény A világhistóriának ez a legnagyobb háborítja, melynek mi vagyunk a középpontjában, az egymással szemben álló sokmilliós haderők gigászi arányainak megfelelő, óriási terheket rak az állam vállaira. Békés időkben az állami célokra szolgáló nagy összegeket nemzetközi kölcsönökből fedezték. Most a magunk erejére vagyunk utalva. A kormány hat százalékkal kamatozó adómentes járadékkölcsönt fog kibocsátani és a kölcsönt kizárólag a magyar szent korona országai és Bosznia-Hercegovina területén fogja nyilvános aláírásra bocsátani. Először történik, hogy a magyar kormány közvetlenül az ország népéhez fordul kölcsönért. Hozzánk, itthon maradottakhoz fordul az állam, hogy teljesítsük mi is a kötelességünket, hogy segítsünk ott, ahol tudunk és úgy, amint tudunk a mi drága véreinknek, hős katonáinknak, akik állami létünkért és jövendő boldogulásunkért páratlan önfeláldozással küzdenek a harctereken és soha el nem halványuló dicsőséget hoznak a magyar névre. Azt a hatalmas erkölcsi erőt, mely a magyar nép fiaiban buzog, már megismerhették ellenségeink a csatatereken, ahol katonáink kényszerítették őket, hogy összemérjék velük a fegyvereiket. Most "meg fogják majd látni azt is, hogy milyen óriási anyagi erők rejlenek ebben az országban, milyen kötelességtudó, lelkes és áldozatkész a magyar népnek az a része is, mely nem fegyverrel a kezében, hanem gazdasági munkával szolgálja a haza érdekeit. 6. Biztosra veszük, hogy a nemzeti kölcsönnek fényes sikere lesz. Minden magyar ember ki fogja venni részét a siker biztosítására szolgáló munkából. Akik nagyon gazdagok, azok milliókat és százezreket, akik kevésbé tehetősek, a maguk ötven és száz koronáit adják majd kölcsön az államnak és összehordunk minden heverő pénzt, ami csak van ebben az országban, hogy a mi hős katonáink semmiben hiányt ne szenvedjenek. Aki nem katona, az ma mind érzi, hogy valamit neki is kell csinálni, hogy nem maradhat tétlen ebben a nemzeti létünk védelméért folytatott borzasztó háborúban. Nem tesz különbséget, hogy férfi vagy nő-e az illető. Hisz mindenkinek van hozzá közelálló embere, aki a hideg őszi esőben-fagyban ott küzd valahol északon vagy délen, mialatt mi itthon meleg szobában olvassuk az újságokból a mi hős katonáink vitézségéről szóló híreket. És ha rájuk gondolunk, mindegyikünk érzi: nekünk is kell valamit csinálni, ha mást nem, hát azt, hogy segítsünk összehozni azt a sok-sok pénzt, mely a háború folytatásához szükséges, amelyből talán ágyút fog vásárolni a hadvezetőség, talán éppen azt az ágyút veszi meg a mi kölcsönadott pénzünkért, melynek tüze elriasztja majd a testvérünk vagy fiunk életére törő ellenséget. Ez az érzés fogja átjárni minden ember lelkét, ha a nemzeti kölcsön jegyzésének ideje elérkezik. És e mellett az érzés mellett szinte háttérbe szorul majd az a másik motívum, mely — pénzműveletről lévén szó — talán elsősorban volna figyelembe veendő: az, hogy ennél kedvezőbb föltételek, ennél nagyobb biztonság és magasabb kamatozás mellett még soha nem volt módunkban megtakarított tőkéinket gyümölcsözőleg elhelyezni. Magában véve az a körülmény, hogy az új állami kötvények több mint hat százalékot fognak kamatozni, tehát valamennyi magyar fix kamatozású papír közt a legnagyobb jövedelmezőséget biztosítják, alkalmas rá, hogy kimozdítsa rejtekhelyeiből a nemzeti vagyonnak azt az igen tekintélyes részét, mely az emberek bizalmatlansága és a háborúval járó izgalmak miatt most már hosszú hónapok óta meddőségre volt kárhoztatva. Tessék csak elgondolni, mit jelent manapság az abszolút biztonságú értékpapír, mely a befektetett tőke után több mint hat százalék kamatot hoz. Ma, amikor minden oldalról azt halljuk, hogy a részvénybirtokosok, ha nagy szerencséjük lesz, akkor talán két, vagy három százalékos hozadékra számíthatnak a részvényeikbe fektetett tőkék után. De lehet, hogy még ennyit sem kapnak. De sok ember van ebben az országban, aki boldog volna, ha meglenne még a pénze, melyért valamikor részvényeket vásárolt és ezt