Pesti Napló, 1914. november (65. évfolyam, 273–302. szám)

1914-11-01 / 273. szám

PESTI NAPLÓ 1914. november 1. (273. szám.) 3 Budapest, vasárnap Ezt a megoldást ma erőteljes elhatározással biztosíthatják a Kelet konzervatív tényezői, mert kétségtelen, hogy ezeknek az államoknak a beavat­kozása a törökkel együtt a harcot végleg eldön­tené, különösen, ha, amit szintén el kell és el lehet érni: Olaszország és Görögország neutrálisok ma­radnak. Az északi háború Orosz jelentés új offenzívánkról Pétervár, október 31. Az október 27-ikén éjjel kiadott orosz hivata­los jelentés a következőket mondja: Azok a csaták, amelyek a Petrikov és Ra­dont felé vezető úton folynak, a vad nagy csaták karakterét vették fel, amelyeknek frontja a száz versztet is túlhaladja és végighúzódik Ravától Novemiastóig és Bialobrzegig és innen tovább, az Ilanka folyónak a Visztulába való torkolásáig. Október 24-ikén este Ravától északra már any­­nyira hevessé vált az összeütközés, hogy bajonet­­csaták is voltak. Nocsidov és Kazamjerjev mel­lett szintén volt bajonetharc- Radom és Kozsenice között a hegyekben szintén teljes erővel folytak a csatározások. Harc volt a Nemgjevo hegység­nél is és a Novo Alexandria felé vezető úton. Galíciában a harcok hasonlóan isyen energikusak az osztrák-magyr csapatok részéről. Különösen heves harcok vannak a sambori és a szaram­­jasztói kerületben, továbbá a Stri­i folyó völ­gyében. Berlin, október 31. Ideérkezett jelentések szerint az orosz kor­mány október 25-ikén este hivatalos jelentést adott ki a Visztula menti harcokról. Bár az orosz hiva­talos jelentések négy nappal ezelőtt arról szólottak, hogy a németek új pozícióba vonultak vissza (amit különben a német hivatalos jelentés is ingeresí­­tett, és megmagyarázott), a legújabb orosz jelentés arról számol be, hogy még október 23-ikán és 24-ikén is Varsótól nyugatra, a Rawka-folyó men­tén Skierniewice és Rewa között igen heves harcok folytak. Ugyanez a jelentés beszámol arról is, hogy a német és osztrák-magyar sereg a varsó—radomi vonalon megerősítést kapott s amint az ott elterülő erdőségekből kiért, azonnal felvette a harcot az orosz sereggel. A harcok eredményéről még nem szól az orosz jelentés, aminek egyrészt bizonyára az az oka, hogy a küzdelem még nem ért véget. Magáról az offenziváról csak azt jelenti az orosz kormány, hogy „a megjelölt területen a csata igen nagy arányokat öltött“. A galíciai harcok Pétervár, október 31. (Rómán át) Orosz hivatalos jelentés szerint a San folyó partján és Przemysltől délre az ütköze­tek olyan hallatlan hevességgel folynak, mint soha. Az erősen támadó ellenséges haderő leg­nagyobb része magyarokból áll, akiknek bá­tor harca az orosz balszárny ellen irányul. Harc Dolinánál Berlin, október 31. Az orosz kormánynak egy október 25-én kiadott jelentése szerint a Magyarországból Galíciába benyomuló osztrák-magyar csapa­tok Dolina városához­­értek és a város határá­ban felvették a harcot az oroszokkal. Dolina már a Kárpátokon túl, a galíciai sík­ságon van, a Sinka-folyó völgyében, mintegy öt­ven kilométernyire a magyar határtól. Németellenes zavargások Moszkvában Frankfurt, október 30. A Frankfurter Zeitung jelenti Stockholmból. A Novoje Vremja jelentése szerint e hó­­­­nap 24-én Moszkvában egészen londoni min­tára németellenes zavargások voltak. A csőcse­lék a német üzletek ellen fordult, leszakította a villamos vezetékeket és a sötétben kirabolta az üzleteket. A legtöbb kárt szenvedte az Ei­­nem cukrászcég és a R­onde­s-áruház. Orosz újság az osztrák és magyar hadviselésről Bécs, október 31. A „Vecserneje Vremja“, amely a többi orosz nacionalista lap sovinizmusát talán még fölül is múlja, közli Elfimov P. jelentését Kamenec-Po­­dolszkij bevételéről, ami báró Teteanu vezérőr­nagy parancsnoksága alatt augusztus 17-én történt. Dr. Elfimov megállapítja, hogy az osztrák-magyar csapatok parancsnoka, tekintettel a lakosság lojális magatartására, a kivetett egész hadisarcot már a második napon visszaadta. A terjedelmes jelentés a következőkép fejeződik be : Az osztrák-magyar jár­őrök nem követtek el igazságtalanságot a parasz­­ t cár az új tisztekhez Bécs, október 31. A cár a cárszkojeszelói palotában fogadta az október 13-án tisztekké kinevezett nemes ifjakat és hozzájuk a Novoje Vremja értesülése szerint a kö­vetkező beszédet intézte: — Nemes ifjak! Ne feledjétek el, hogy Oroszország emlékezetes és leghistóriaibb hábo­rúja alatt lettetek tisztek. Mielőtt megkezditek tiszti szolgálatotokat, atyai tanácsomat hallgas­sátok meg. Higyjetek Istenben, imádkozzatok hozzá, különösen csata előtt. Szolgáljátok becsü­lettel és alázattal hazátokat és engemet is, mint ahogy öregebb tisztjeitek örömömre és hatalmas hadseregem dicsőségére teszik. Tiszteljétek fel­­lebbvalóitokat, legyetek egymáshoz jó bajtársak, fordítsátok atyai gondosságtokat az alátok ren­­delt legénység javára és kisérjétek figyelemmel a katonák szükségleteit. Legyetek meggyőződve, hogy a katonák irányában tanúsított figyelmetek a bajtársi érdest rendkívül megerősíti. Még egyet akarok nektek mondani: Éppenséggel nem kétel­kedem bátorságotokban és h­ősiességtekben. Ámde szükségem van a ti életetekre, mert a tiszti állomány haszontalan apasztása súlyos következ­ményekkel járhat. Meg vagyok győződve arról, hogy ti mindnyájan szükség esetén szívesen ál­dozzátok fel életeteket, de erre csak a rendkívüli szükség esetében határozzátok el magatokat, egyébként arra kérlek, kíméljétek magatokat. Megáldalak titeket, a ti személyetekben minden drága gyermekemet, dicsőséges hadseregem le­endő tisztjeit, mondja mosolyogva egy tanyai magyar, aki bejött az asszonynyal a fiút látogatni. Mert sokan jönnek, akik hírét veszik, hogy itthon a fal. Bár ha sebbel is, de legalább itthon van. Hogy röpdös ilyenkor az öröm otthon a szívekben, lent a falvakban, messzi pusztaszéli tanyák nádfedele alatt. Minden­­fel­ü­lről jönnek, akik csak jöhetnek, asszo­nyok, emberek, apró gyerekek a különféle vi­­seletekben. A háborús alkalom etnográfiai ki­állítást csinál. Magyarok, svábok, szerbek, hor­­vátok, román­oik, bunyeváczok, sokáczok. Mint valami országos kiállításon, itát ez is az. A hazaföld védelmében szerzett sebek kiállítása. Amiket a mon­dar szürke posztója betakar. Milyen különösen mosolyog a fiú, mikor elő­ször eresztik ki az utcára mozogni. Hogy a katona létére bottal sétál. Hogy nincsen derék­szíj az oldalán. Hogy nem kell a köpönyeget felhúzni és ívegombolni, hanem csak úgy pa­­nyókára vetni. *— Nem is köpönyeg ez már, komám, ha­nem szűr. Pálcával sétálunk mink már, mint­­ az — urak. Nem is vagyunk mink már katonák, komám, hanem félcivi­lek. Sétál a pálcás katona. — No, vitéz uram, egy­ jó száraz, szivart ? — Elfogadhatom, — mondja jóakarattal, de azután füljajdul: — ujnye, a ménkű üsse meg, hál nem mén. No ehol van ni, hát mi nem mén? Hál a lfaipták-állás nem mén. Minthogy a katona­­sem tudja a köszünöm­ül kimondani ugy, hogy haplákot ne álljon hozzá. Ezért mondják a külföldön a monarchia katonájáról: az az úr, aki a sarkával köszön. Lám, azonban most a szegény pálcás vitéz nem bírja összecsapni a sarkait, iga£ ingyen, hogy pajacsban is van az egyik lába. Biz azzal csak biccegni lehet, a hapták még messze van. A gyógyulást türel­metlenül várják. Úgy tetszik, mintha az a mondás, hogy szeretnének már visszamenni a cimborákhoz, csak aféle beszéd, olyan valami­­ áldösködés volna. Az idősebb­­ember, a csalá­dos, bizonyára szívesen vágyna házi tűzhelye mellé, de a legényember inkább szeretne már visszamenni. Pedig akad köztük olyan is, akit már másodszor hoztak ide, mint sebesültet, de azért csak jobb volna neki a századnál. Ez, úgy lehet, még a békeidős katonaélet marad­ványa bennük (s milyen régen volt az a béke­idő, már majdnem három hónapja!), amikor az a katonanézet járja, hogy inkább három napot az áristom­ban, mint egyet az ispotály­ban, különösen, mert ott nem szabad dohá­nyozni. Ugyan az áristomban sem volna sza­bad — de hát vannak jólét lelkek is a világon. — Azután — mondja megütközve — m ilyen kis sebbel... aztán idehoztak? Éppen csak­ hogy lement a kezem felbrül egy kicsit a funér. Az ilyenre csak pókhálót kell tenni, aztán kész van. Minek ennek kórház? Nem fér a fejébe, hogy a kis sebből lesz a nagy s hogy a fegyver alatt való szolgálat tel­jesen egészséges embert követel. Valami külö­nösen vannak a sebekkel. Nemrég itthon volt pár napra egy emberem, békés időben a hi­vatali ház kazánfűtő masinisztája, most pedig öreg népfölkelő káplár. Mint kimerültét küld­­ték haza éjszakról több hasonló formájú be­­­­teggel, hogy pihenjen egy kicsit, de már visz­­szament. Hát ezt még mennyire bántotta, hogy itthon van, pedig még csak akkora sebe sin­csen, mint egy mákszem. ..­.__Hatszor voltam­ tűzben Hzsoknal . —_ védekezett, — hát tehetek én arról, hogy nem kaptam sebet? Ezekkel a sebekkel furcsán vannak. Hát mi az, ott volt, aztán még sebet se kapott. Hi­szen aki ad, az kapni is szokott. — De hát — mondják — palántásan jár a golyó, mint a jégeső a szellőben. Az egyik részit elveri, a másik részit meghagyja. Azután az egyik rész takarásban van, a másik nincsen takarásban. Ez a takarás a „Deckung“. Honvédül fe­dezéknek hívják s ha a népfölkeléshez került egykori közös altiszt takarásról beszél, meg­mosolyogják, hogy hát kit és mit akar beta­karni? Talán a barna kis­lányt a subájával? Hát még mikor azt avitálja, hogy „fölta­karni!“ — azt sehogy sem értik meg. Egyszer el akar takarni, másszor föl akar takarni. Me­gint csak a régi nóta jut az eszekbe: Kitakar, betakar, isten tudja, mit akar. A közös sereg magyar bakanyelvében a föltakarás pedig annyit jelent, hogy a második sor emberei pontosan az első sor embereinek a háta mögé álljanak. De nem mindenki szeret takarásban len­ni. A szabómester sógoromnak egyik öreg le­génye hazajön az éjszakiról sebbe. Felgyó­gyul, visszamegy, de alig hogy elment, már megint itthon van, ismét csak sebbel. Elsőbb a kézié volt sebes, azután a lába. — Hát — mondják neki — magába alig­hogy megmutatja magát, mindjárt belelőnek? — Jaj kérem, — mondja — ez azért van, mert én nem szeretem a takarást, hanem min­dig a legelején szeretek járni. — De hát miért kell éppen magának-feg. - ehil JáKiH­? ■ tokkal szemben s­élelemért és abrakért készpénz­zel fizettek. Az egyik kis faluba egy szakasz kato­naság érkezett. Amikor arról értesült, hogy a községben orosz kaszárnya van, a szomszédos fal­vakból tűzoltóságot hivatott; csak a tűzoltók meg­érkezése után gyújtották föl az épületet, hogy a tűzoltók megóvhassák a parasztházakat a tűzvész pusztításától. Az osztrák katonák többsége beszél lengyelül és ukrajnul, a magyarok — legnagyobb­részt lovasok — sokkal szigorúbbak, de úgy látszik, az általános enyhe atmoszféra miatt, szintén tisz­tességesen viselkedtek. Oroszországban behívják a népfelkelőket Rotterdam, október 31. A varsói kormányzóságban behívták az orosz népfelkelőket. Adakozzunk a Magyar Vörös Kereszt egyletnek

Next