Pesti Napló, 1914. november (65. évfolyam, 273–302. szám)

1914-11-22 / 294. szám

Az északi háború óta oroszok visszavonulnak a Kárpátokból Ungvár, november 21. , a a Kárpátoknál nincs ok az aggodalomra. Az egész orosz haderő balszárnyának hátrahú­zódása tapasztalható az egész vonalon, amit katonai körökben egyrészt annak tulajdoníta­nak, hogy, az orosz hadvezetőség tisztában van azzal, hogy a Kárpátok védelmére részünkről nagy erők koncentráltattak, másrészt pedig az érezteti hatását, hogy centrumunk Galíciá­ban — ideérkezett jelentések szerint — nagy veszteségeket okozhatott az orosz főerőnek.­­ A felszabadult Bukovina Csernovlc, november 21, Bukovinában már nincsenek oroszok. Me­halla és Boján tájékán még áll ugyan vagy kétezer orosz alig néhány kilométerre a határ­tól, azonban ezek nem rendes sorkatonasághoz tartozó csapat, hanem részint egészen elaggott emberekből, részint félig felnőtt ifjakból össze­állított határvédő különítmény, amely sem ren­des egyenruhával, sem megfelelő fegyverekkel ellátva nincs. Az oroszok határon álló csapa­taikból kisebb különítményeket a galíciai és az orosz határ felől majd minden másodnap beküldenek ugyan a Prath felé, azonban a Prath túlsó partján álló ötcsapataink mind­arnyiszor visszakergették őket. Legutóbb északnyugatról Wiznitzen át igyekeztek Cser­novicot megközelíteni, azonban 18-án és 19-én megismételt kísérletük csúfos kudarccal vég­ződött Az oroszok mindkét esetben nagy vesz­teséget szenvedtek és galíciai főcsapatokhoz hú­zódtak vissza. Csernovic nyugodt. Mindenki bízik Fischer ezredesben és vitéz csapataink­ban. Mindenki bízik, hogy Bukovinát, amely­ben most nincsenek oroszok, többé nem is fog­ják ellenségeink megközelithetn. Orosz tiszt a mi csapatainkról egy általa közelebbről megjelölt helyen pá­ratlan hősiességgel és ügyességgel intézték az oroszok ellen támadásukat. A válasz, hogy ezek a csapatok a Felső-Ausztriából és Salz­burg vidékéről kiegészítést nyerő 14. és 59. számú gyalogezredek katonáiból állottak, a legnagyobb ámulatba ejtette. A százados, aki végigküzdötte az egész orosz-japán háborút és kezdete óta részt vesz a most folyó harcok­ban, kijelentette, hogy 90ha, de még soha nem látott ilyen gyönyörű támadást Varsóba helyezték át az orosz főhadiszállást Az oroszok beismerik visszavonulásukat Berlin, november 21. Kopenhágából táviratozzák. A hivatalos pétervári távirati ügynökség tegnapi jelentése beismeri, hogy az orosz se­regek Lengyelországban hátrálni voltak kény­telenek. A jelentés közli azt is, hogy az északi orosz sereg nagy főhadiszállását Skernowity­ből Varsóba vitték vissza. Hindenburg seregei a varsói vonalon Köln, november 21. A berni Bund című lap katonai munka­társa a Kölnische Zeitung egy zürichi távirata szerint konstatálja, hogy Hindenburg pillanat­ban az orosz jobbszárny mögött áll, körülbe­lül a varsói vonalon. Az előtörés célja Lodz. Az orosz hadsereg nagy tömegei mellett nem látható előre, hogy mennyire érvényesíthető ez a bekerítés, de kétségkívül teljesen megkö­tötte ez az oldaltámadás az orosz offenzívát. Valóban sikerült az oroszokat arra kényszerí­teni, hogy olyan területen vegyék fel a harcot, ahol nem rendelkeznek már jó kereszt- és hosszúsági összeköttetis' ' Mk és ahol tömegei­ket nem mozgathatják ^J^Bíg gyorsan. Az oroszok beismerīm vereségeiket tifcára, november 21., és Neide­nburgnál átlépték a határt, hogy Mla­vából oldaltámadással keresztültörjék az ellen­ség összeköttetését. A németeknek sziléziai stratégiai vasútvonalaik segítségével, amelyek párhuzamosan futnak a határral, sikerült ere­jüket egyesíteni és új offenzívát kezdeni. Repülőgépeink Lemberg fölött Lemberg, november 21* A Carier Polsky legutóbbi száma jelenti, hogy Lemberg felett, minden délután osztrák és magyar aeroplánok jelennek meg, amelyek a közeli felszabadítás reményével vigasztalják Lemberg osztrák lakosságát. A Carier Polsky szerint ezek a­­repülőgépek elképzelhetetlen népszerűségnek örvendenek a lembergi osz­trák lakosság körében. Az oroszok vesztesége a legújabb harcokban Berlin, november 21.­A Times szerint az oroszok vesztesége a Hin­denburg hadseregével szemben folytatott harcok alkalmával 40—50.000 ember. Orosz barbárságok ignorálják a vöröskeresztes lobogót Bécs, november 21. A Pol. Korr. pontos adatokat közöl arról, milyen sérelmesen jártak el az oroszok, főleg a kozákok az osztrák-magyar egészségügyi in­tézmények ellen. A jelentésből kitűnik, hogy az oroszok közvetlen közelből és világos nap­pal ignorálták az egészségügyi csapatjaink ál­tal lobogtatott vörös zászlót, sebesültszállító kocsikat a sebesültekkel együtt elfogtak, eköz­ben az egészségügyi katonákat megsebesítet­ték, a kocsit elégették és a lovakat agyonlőtték. Ugyanilyen bestiálisan bántak sebesültjeink­kel, akiket bántalmaztak, kardlapoztak, láb­bal rugdostak. A november 15-án letért előfizetésüket kérjük sürgősen megnyítani, hogy a kiadóhivatal szétküldési munkájában fennaka­dás s­e legyen. • 51 sajtófőhadiszállásról jelentik. A leg­utóbbi napok harcaiban csapataink elfogtak egy orosz vezérkari századost. Alig hozták be a foglyot a táborba, első kérdése az volt, hogy milyen gárdacsapatok voltak azok, amelyek hamvas trojkával száguldott végig a Stefániá­ul friss hatvan, vagy amon­kor szarvas vadász­atra látta magárnál vend­égül a királyi herceget A vagyona elfogyott és családja megfeledkezett róla és Vasíkfi György évek óta nem járt más­hova, mint egy titokzlatos belvárosi pince-Sborozóra, ahol a pincét a nyilvánosság előtt gróf urnak szólította, titokban azonban tege­ződött vele. Hogy vagy? — szólt minden este ba­rátságosan Vajkfihoz, mert ő volt az első ven­dég, imár fél kettőskor délután beállított, figyel­mes arccal, apró lépésekkel. — Ugyan nehezen tudjounk az éjjel hazatuszkolni! Nos, hogy vagy? — Óh? Hoigy lehetnék? Kitűnően! — fe­lelte György, az iszákos em­berek örök, boldog derűjével. Később a csapszék lassan megtett, kis­kereskedőkkel, akik korán zárják a boltjukat és vacsora előtt még gyorsan felhajtanak egy pohár sört, cigarettázó gimna­zista -dirálko­k­kal, mesterembereik­kel, akik ünnepélyesen eresz­kednek le a nehézkes padokra és ájtatosan néznek Györgyre, aki minden este a csillagá­szat titkait fejtegette nekik. Mert kitűnő csil­lagász volt, az egész égboltot ismerte, Copper­­nicus élestét épp oly pontosan és érdekesen tudta elmondani, mint a nagy Fraunhoferét, a pályai meg­h­a­tározás módszereiről éppen úgy tudott beszélni, mint Her­sehes kettős csillagai­ról, és­­közben ivott mosolyogva, arcán ragyogó bizalommal­­volt, és végül mindig a háziszol­gának kellett őt hazavinnie, miközben Theo­dor, a fizető pincér betakargatta a tulajdon köpeny­egébe, és két hatost csúsztatott a kezébe reggelire. ^ Egy délelőtt Vajkfi a kis külvárosi ház ud­varám ürt, a ^ssulykás Júdikánv 'közt, és a házi­A Corriere della Sera jelenti, hogy az oro­szok beismerik kudarcaikat. Mialatt suwalki kormányzóságból történt előnyomulásukkal Kelet-Poroszország felé nyomást akartak gya­korolni a németekre, ugyanakkor Soldaunál asszonya kis gyermekét tanította járni, mikor kocsi állt meg a ház előtt és egy prémes-kabá­tos hölgy jött be a kapun. — Itt lakik Vajkfi György úr? — kér­dezte, és óvatosan nézett körül a ládikák közt. — Én magam vagyok az — felelte az egy­kori lovag rekedtesen, és rögtön Ilondai Ilonna ismert a látogatóban. — Ön? — ijedt meg a táncosnő. — Ne­m,­ az nem lehet! Vajlafi György figyelmesen mosolygott — Óh! Engedje meg, hogy leüljek! Leült a padkára, és mégegysszer szemügyre vette Györgyöt. Igen, ő volt az, de mennyire megváltozott! A szeme félakkora és gyulladt, az arca megnyúlt, az ádámcsutkája kiállt, mint egy kifosztott szekrény fiókja, és az ajkai előretolódtak, mintha ki akartak volna valakit gúnyolni. Egykori pompás fogsorából már csak egyes, elkésett, hírnökeik maradtak meg, és a sze­m zacskói duzzadtak voltak, minitha sokat sirt volna, pedig György utóljára a negyedik elemiben sírt, amikor a tanító el­kobozta a parittyáját. —Milyen furcsa, — szólt végre Bon és ölébe ültette a háziasszony járni tanuló gyere­két — talán beteg volt? — Nem, a kanyaró óta nem­ feküdtem be­tegágyban. — És jól megy a sora? — Nagyon jóll — E szerint pénze is van? — Pénzem csak kevés van. Modell va­gyok, és nehezen keresem a kenyeremet Bon megint ránézett, szeretett volna neki valami jót, valami vigasztalót mondani, de nem találta meg a megfelelő kifejezést, és a régi Györgyre gondolt, a­ki gyors iramban hajtja végig a táromlovas fogatot a Stefániá­ut­on. A két szélső ló vágtázik, a középső mél­­­tósággal üget, és a kocsis szájából kurta orosz szavak röpködnek a hideg ködbe. Azután eszébe jutott a nagy vadászat az asszonyfalvi birtokon, amikor két királyi herceg is űzte a vadat, és amelyen Ilontai Ilon cselédlánynak öltözött, hogy ő is láthassa a fejedelmi szóra­kozást. — És rám gondolt-e néha? — kérdezte Györgytől, és egy vonalnyit magasabbra húzta a hosszú prémes kabátját, mintha sáriban járna. — Igen ritkán. — És haraggal? — Nem, mért haragudnék önre? Ilon mosolyogva fölsóhajtott, mint a lábba­dozó, aki érzi, hogy a lázálom véget ér és a hajnal frissen néz be az ablakon orgonabokrai­val, össze-vissza ugráló cinkéivel, vidám vörös színeivel. Eszébe jutottak az idegen városok­ban eltöltött borús napjai, amikor a színpad nem jelentett neki mást, mint egy meddő ugart, amelyet hiá­ba szánt végig karcsú lábával, eszébe jutottak a lemondott előadá­sok és a napernyője, amelylyel az orgonát, mint egy ha­rapás állatot verte, eszébe jutott a titokzatos, nedves kéz, amely oly gyorsan ránehezedett a karjára, a lábára és nem engedte táncolni, és úgy rémlett, mintha ezek a fanyar emlékeik egy­szerre olvadni kezdenének és lassan eltűnnének a ködben. Azután maga előtt látta a bőröndeit, de a bőröndeik tetején most már nem a régi karcsú, ábrándos György ült, hanem egy gyul­ladt szemű ember, akinek az ajkai úgy nyúltál, ki és húzódtak össze, mint egy nagy csigának a szarvai. Megcsókolta az ölében ülő piszkos gyere­ket, a szívéről mázsáls kő esett le. Aki igen! most már senki se? fogje többé stóbcsrgallni a mw-i PESTI RAPLÓ 1994. november 22.­­294. szám.1­5

Next