Pesti Napló, 1914. november (65. évfolyam, 273–302. szám)

1914-11-29 / 301. szám

"Bridapea, •flpSrhap" PESTI NAPLÓ 1014. november 29. (301. szá­m.) 21 2 .GS A TŰZHELY S —*11 Lelki Klinika érkezett héten az ,Pinna" aláírással inkább levél hozzánk: „Tanácsot kérdi most, mert nem tudom, mit tegyek. Olyan egyszerű az esetem és oly nehéz dönteni, mikor a szivemről van szó. Húsz éve a varrvok, szőke, talán csinos is. Mindig komoly, logikus gondolkozása voltam. S most nem tudom megtalálni a logikáimat. Szeretek valaki. Valakit, a feá éppen olyan hi­deg, tartózkodó és mégis temperamentumos, — valakit, aki olyan, mint én. Valakit akit nemcsak szeretni, de tisztelni is tudok. Azt hiszem, ö­n sze­ret, de szólni nem szólt Van egy nővérem, azt hiszem, azt várja, hogy az férjhez menjen. De lehet hogy nem is gondol erre, hogy még nem biztos az éradeneimben, talán nem tudja, hogy az első komoly udvarlót, vagy az embert szeretem-e­­benne. Nyáron lejöttünk a pusztára, — kitört a há­ború, 6­3zon álanton­kivüli hadnagy — nem kell men­nie. De nagy baj van, arpának nagy veszteségjei van­nak. úgy, hogy most veszélyben van a birtok. Szüleimn­ek volt egy régi, kedves tervük: össsee akartak házasítani a szomszéd birtokos fiával. Nem törődtem e tervvel, — a fia külfö­ldjön, Mün­chenben volt tanulmányúton; két év múlva kellett volna hazajönnie, addigra el­dőlt volna a sorsom. Most meghaltak egymásután a szomszéd birto­kos és a felesége. A fia hazajött, átjött hozzánk. És egy szavamtól függ — és a felesége lehetek, ő be­válthatná szülei uto­lsó óha­ját, — én meg meg­menthetném az ősi földet, meomattaid­ia a kastély — és mindaz, amiért atpuska küzdött Megmaradna a testvéreim öröksége. Kapmnék egy jó férjet, aki nem szeret még, de tisztel. — akinek otthont varázsol­hatnék, akinek tetszem és a­ki azt hiszi hogy sze­retem­. S most nem látom, hazudjak-e, mondj­am-e, hogy szeretem, vagy engedjem meg, hogy idegenek költözzenek az ősi házba, ide erre a­z édes földre. Az én ékáim kellemesen, die boldogság nélkül telne el És az, artert szeretek? Varr-e togom megerősíteni is abban, hogy ne higyyen a szerelemben, abban, amit a szemeim is értek. Adjam kérem tanácsot mit tegyek? Bímn-e az, amit teszek? Van-e jogom erre? Bűn-e az, ha „Igent" mondok — vagy várjak arra, azott szeretek" ... — Egy érzelmet elnyomni, amely még csak­­keletkezőben van, amely inkább csak ábránd, álmodozás, mint valóság, — lemondani vala­miről, ami még ő nem is a miénk, nem olyan nagy áldozat, hogy abba okvetlenül bele ke-jenl vesznie egész életünk boldogságának. Ön még tulajdonképpen nincs is tisztába azzal, szereti-e önt az a fiatalember, vagy nem? Sőt talán még a maga érzelmeivel sincs tisztába. Azt sem tudhatja még, váljon el U1­­­1 akarja-e venni Önt feleségül, vagy nem? Szó­val mindent még a legmélyebb homály fed s a kibontakozás teljesen bizonytalan. A mérleg egyik felében áll tehát az a bi­zonytalan, ki nem fejlődött érzelem, amely a boldogságnak nagyon is távoli, bizonytalan eshetőségeit mutatja. A mérleg másik felében pedig áll a való­ság, az élet; az a pozitív bizonyság, hogy még abban az esetben is, ha a maga egyéni boldog­sága nem realizálódhatik teljesen, megmen­tette az édes­atyja, a családja nyugalmát, anyagi jóllétét, az ősi házat, a földet, azt a drága fő­agyar földet, amelynek minden egyes régét most napról-napra mind jobban meg­tanuljuk szeretni, megbecsülni. A fiatalember ellen, akiről szó van, nincs semmi kifogása, sőt a sorok közül kitűnik, hogy nagyrabecsüli, s hogy igen derék ember lehet, mert hiszen azt írja róla, hogy jó férje lenne. Tehát nem áldozná fel egy magához nem illő, vagy brutális, nyers, vagy öregedő ember­nek az ifjúságát. Nyugalmas, kellemes életre lenne kilátása é­s a boldogság? ... Hogyha harmonikus, anyagi gondoktól ment, békés, szép életet él egy derék, jó férj mellett, a bol­dogság hamarább megérkezik, mintsem gon­doljál íme, ezekben válaszoltam azokra a kér­déseire, amelyeket levelében precizírozott: — „Bün-e az, amit teszek? Van-e jogom erre? Bün-e az, ha „igent" mondok — vagy várjak arra, akit szeretek ? ... Nem, nem bűn, sőt ellenkezőleg, a jó be­látása, meggondolása, szülői iránt való szere­tete bizonyára azt tanácsolják önnek, hogy a bizonytalan álmodozásért a bizonyos valósá­got ne dobja el. De hogyha azt hiszi, hogy sohasem fogja tudni megszeretni a férjét, hogy sohasem tudja elfelejteni azt a másikat, hogyha már olyan fokot ért el kölcsönös szerelmük, hogy a le­mondás mindkettőjük részére a szenvedés örök kátforrását jelentené,­­ akkor­ természetesen nem szabad máshoz mennie, mert akkor ez már csalás, ámitás, hazugság volna. Hazugságra pedig nem szabad fölépíteni egy életet. V. L. 40. Egyáltalán semmi oka nem volt a sértődésre. Jó barátnők között az ilyen kérdések fölvetése nemcsak megengedhető, hanem a legmele­gebb érdeklődésre mutat s a durva visszautasítás csak tapintatlanságra vall. BTT^a ^ ^ Él Haza jön a János — Hir a fblankból — Töpörödött, vény anyóka Lép a községházba: Tekintetes jegyző uram, Mi hir a csatába? Két hónapja hogy a fiam Maszka ellen indult, S utoljára amikor irt, s négy hete is elmúlt. Ő volt nekem istápolóm, Kenyéradóm, lelkem­ Amióta elment, helyem Nem tudom, hol leltem. Tekintetes jegyző uram Sok újságot járat: Hátha abban a fiamról. Valamit imának? Megkövetem tisztelettel, Olvassa el nékem. Hátha bizony el is esett Az én mindenségem , És oszt nincsen, aki sebét Bekötözze gonddal „ »•'«,' Éjjel, nappal fáj a szivem Nagy aggodalommal« 'Az atrece háthol ki van Az újságba téve? Én Istenem, még gyalog is, Elmennék én érte. Haza hoznám, itthon venném Magam gondozásba. Engedelmet a, király csak * Adna talán rája? Töpörödött vén anyóka, Beesett a képe, Ennyes szemmel, esdve néz a Jegyző úr szemébe. Remény is, meg aggodalom Ül ki az arcára . . . Szegény anyó ... Oly szánalom Csak nézni is rája. Szól a jegyző, szelid hangján Érzik a sajnálat: öreg néni, az újságban Nincs h­ire fiának. Én Istenem, hát akkor ... én­.. Kihez folyamodjak? öreg anyó két szeméből Dus könnyek omolnak­. Tekintetes jegyző uram, Írna a királynak! Hátha ottan a fiamról Valamit tudnának? Belevenné nagy keservem Szépen az irásba Ugy, mint mikor, emlékszik rá? Ki is reklamálta. És a jegyző, — mit csináljon? Nincs itt, hogy kitérjen. —• Fogalmaz egy nagy levelet, S felolvassa szépen. Öreg anyó, nagy keserve Folyik az irásba . . . Minden pontnál helyeslőleg Bólintgat reája. Kézcsókolva hálálkodik Szegény öreg néni. Ugy megörül, úgy megujjong, Szinte öröm nézni örömcseppes könnypatakok Ragyognak szemében »"„ 4 óh, ki tudná megzavarni Szent, naiv hitében . . .1 És boldogan kocog háza, Fehér falu házba. Takaritgat, tisztogatgat Nagy­­örömös lázba. Át-áttipeg a szomszédba, Szeme könnyhomályos: „Itt a jegyző a királynak, Haza jön a Jánosi" «­­ , Balla Ferenci Az illető bizonyára abban a hiszemben volt, hogy nem meleg érdeklődésből, hanem puszta kí­váncsiságból kérdezősködött, azért válaszait olyan nyersen. Kölcsönös kimagyarázással talán elintézhetnék a dolgot WVVVAV.'vVVVLVVVWWWWWVVVVWVVV King Rosz # Alice Schalet érdekes cikket írt a Frankfurter Zeitung-ban a Kó­kusz-szigetek királyáról, akinek or­szága közelében sülyedt­­ az Emden. Világkörüli utam egy epizódja összefüggésben van a Kókusz-szigetekkel, amelyet legutóbb az Emden katasztrófája alkalmával emlegettek. A „Bremen" nevű gőzösön utaztam a múlt év januárjában kelet felé. Az ismerős ázsiai gyarmato­sok között feltűnt egy magános sötét bőrű, furcsa utas, aki a hosszú út alatt egyetlen szót sem vál­tott senkivel és reggeltől estig vastag könyveket ol­vasgatott. Minthogy egyetlen ismert és határozott típushoz sem tartozott s minthogy Kelet-Ázsiában elsősorban mindenkit nemzetisége szerint szoktak osztályozni, nagyon kíváncsiak voltunk, ki tehet a rejtélyes idegen? Némelyek indiai rájának tartot­ták, mások perzsa költőnek. A hajótisztek sem tud­ták, kicsoda. A hajó könyvébe mr. Rosz néven volt bevezetve. Elhatároztam, hogy megtudom, kicsoda az idegen s­zervem közöltem barátaimmal is. De nem volt könnyű dolog az érdekes idegen közelébe férkőzni, mert jóformán egy percre sem tekintett fel a könyvből. Végre azonban mégis fel­emelte a fejét, amikor a szaténban közvetlenül mellé ültem. Egy ártatlan és csöndes megjegyzést is megkockáztattam. Csodálkozó tekintet volt a válasz. Előrehajoltam és gyorsan elolvastamn a könyv címét. Nagy csalódásomra indián történetek voltak a könyvben. Már-már elmúlt a kíváncsisá­gom és vissza akartam vonulni, ak­kor az idegen megszólalt. Beszélgetni kezdtünk, szó szót követett s nemsokára megtudtam, amire kíváncsi voltam. A kérdés megérte a fáradságot; barátaim felfl­tottak meglepetésükben, mikor megtudták, hogy mr. Rosz tulajdonképpen King Rosz, a Katarz­szigetek fejedelme. Ettől az időtől kezdve összebarátkoztam a feje­delemmel s együtt sétálgattunk a fedélzeten. A ki­rály elmondta, hogy nagyatyja, aki egy skót hajó

Next