Pesti Napló, 1914. november (65. évfolyam, 273–302. szám)
1914-11-29 / 301. szám
"Bridapea, •flpSrhap" PESTI NAPLÓ 1014. november 29. (301. szám.) 21 2 .GS A TŰZHELY S —*11 Lelki Klinika érkezett héten az ,Pinna" aláírással inkább levél hozzánk: „Tanácsot kérdi most, mert nem tudom, mit tegyek. Olyan egyszerű az esetem és oly nehéz dönteni, mikor a szivemről van szó. Húsz éve a varrvok, szőke, talán csinos is. Mindig komoly, logikus gondolkozása voltam. S most nem tudom megtalálni a logikáimat. Szeretek valaki. Valakit, a feá éppen olyan hideg, tartózkodó és mégis temperamentumos, — valakit, aki olyan, mint én. Valakit akit nemcsak szeretni, de tisztelni is tudok. Azt hiszem, ön szeret, de szólni nem szólt Van egy nővérem, azt hiszem, azt várja, hogy az férjhez menjen. De lehet hogy nem is gondol erre, hogy még nem biztos az éradeneimben, talán nem tudja, hogy az első komoly udvarlót, vagy az embert szeretem-ebenne. Nyáron lejöttünk a pusztára, — kitört a háború, 63zon álantonkivüli hadnagy — nem kell mennie. De nagy baj van, arpának nagy veszteségjei vannak. úgy, hogy most veszélyben van a birtok. Szüleimnek volt egy régi, kedves tervük: össsee akartak házasítani a szomszéd birtokos fiával. Nem törődtem e tervvel, — a fia külföldjön, Münchenben volt tanulmányúton; két év múlva kellett volna hazajönnie, addigra eldőlt volna a sorsom. Most meghaltak egymásután a szomszéd birtokos és a felesége. A fia hazajött, átjött hozzánk. És egy szavamtól függ — és a felesége lehetek, ő beválthatná szülei utolsó óhaját, — én meg megmenthetném az ősi földet, meomattaidia a kastély — és mindaz, amiért atpuska küzdött Megmaradna a testvéreim öröksége. Kapmnék egy jó férjet, aki nem szeret még, de tisztel. — akinek otthont varázsolhatnék, akinek tetszem és aki azt hiszi hogy szeretem. S most nem látom, hazudjak-e, mondjam-e, hogy szeretem, vagy engedjem meg, hogy idegenek költözzenek az ősi házba, ide erre az édes földre. Az én ékáim kellemesen, die boldogság nélkül telne el És az, artert szeretek? Varr-e togom megerősíteni is abban, hogy ne higyyen a szerelemben, abban, amit a szemeim is értek. Adjam kérem tanácsot mit tegyek? Bímn-e az, amit teszek? Van-e jogom erre? Bűn-e az, ha „Igent" mondok — vagy várjak arra, azott szeretek" ... — Egy érzelmet elnyomni, amely még csakkeletkezőben van, amely inkább csak ábránd, álmodozás, mint valóság, — lemondani valamiről, ami még ő nem is a miénk, nem olyan nagy áldozat, hogy abba okvetlenül bele ke-jenl vesznie egész életünk boldogságának. Ön még tulajdonképpen nincs is tisztába azzal, szereti-e önt az a fiatalember, vagy nem? Sőt talán még a maga érzelmeivel sincs tisztába. Azt sem tudhatja még, váljon el U11 akarja-e venni Önt feleségül, vagy nem? Szóval mindent még a legmélyebb homály fed s a kibontakozás teljesen bizonytalan. A mérleg egyik felében áll tehát az a bizonytalan, ki nem fejlődött érzelem, amely a boldogságnak nagyon is távoli, bizonytalan eshetőségeit mutatja. A mérleg másik felében pedig áll a valóság, az élet; az a pozitív bizonyság, hogy még abban az esetben is, ha a maga egyéni boldogsága nem realizálódhatik teljesen, megmentette az édesatyja, a családja nyugalmát, anyagi jóllétét, az ősi házat, a földet, azt a drága főagyar földet, amelynek minden egyes régét most napról-napra mind jobban megtanuljuk szeretni, megbecsülni. A fiatalember ellen, akiről szó van, nincs semmi kifogása, sőt a sorok közül kitűnik, hogy nagyrabecsüli, s hogy igen derék ember lehet, mert hiszen azt írja róla, hogy jó férje lenne. Tehát nem áldozná fel egy magához nem illő, vagy brutális, nyers, vagy öregedő embernek az ifjúságát. Nyugalmas, kellemes életre lenne kilátása és a boldogság? ... Hogyha harmonikus, anyagi gondoktól ment, békés, szép életet él egy derék, jó férj mellett, a boldogság hamarább megérkezik, mintsem gondoljál íme, ezekben válaszoltam azokra a kérdéseire, amelyeket levelében precizírozott: — „Bün-e az, amit teszek? Van-e jogom erre? Bün-e az, ha „igent" mondok — vagy várjak arra, akit szeretek ? ... Nem, nem bűn, sőt ellenkezőleg, a jó belátása, meggondolása, szülői iránt való szeretete bizonyára azt tanácsolják önnek, hogy a bizonytalan álmodozásért a bizonyos valóságot ne dobja el. De hogyha azt hiszi, hogy sohasem fogja tudni megszeretni a férjét, hogy sohasem tudja elfelejteni azt a másikat, hogyha már olyan fokot ért el kölcsönös szerelmük, hogy a lemondás mindkettőjük részére a szenvedés örök kátforrását jelentené, akkor természetesen nem szabad máshoz mennie, mert akkor ez már csalás, ámitás, hazugság volna. Hazugságra pedig nem szabad fölépíteni egy életet. V. L. 40. Egyáltalán semmi oka nem volt a sértődésre. Jó barátnők között az ilyen kérdések fölvetése nemcsak megengedhető, hanem a legmelegebb érdeklődésre mutat s a durva visszautasítás csak tapintatlanságra vall. BTT^a ^ ^ Él Haza jön a János — Hir a fblankból — Töpörödött, vény anyóka Lép a községházba: Tekintetes jegyző uram, Mi hir a csatába? Két hónapja hogy a fiam Maszka ellen indult, S utoljára amikor irt, s négy hete is elmúlt. Ő volt nekem istápolóm, Kenyéradóm, lelkem Amióta elment, helyem Nem tudom, hol leltem. Tekintetes jegyző uram Sok újságot járat: Hátha abban a fiamról. Valamit imának? Megkövetem tisztelettel, Olvassa el nékem. Hátha bizony el is esett Az én mindenségem , És oszt nincsen, aki sebét Bekötözze gonddal „ »•'«,' Éjjel, nappal fáj a szivem Nagy aggodalommal« 'Az atrece háthol ki van Az újságba téve? Én Istenem, még gyalog is, Elmennék én érte. Haza hoznám, itthon venném Magam gondozásba. Engedelmet a, király csak * Adna talán rája? Töpörödött vén anyóka, Beesett a képe, Ennyes szemmel, esdve néz a Jegyző úr szemébe. Remény is, meg aggodalom Ül ki az arcára . . . Szegény anyó ... Oly szánalom Csak nézni is rája. Szól a jegyző, szelid hangján Érzik a sajnálat: öreg néni, az újságban Nincs hire fiának. Én Istenem, hát akkor ... én.. Kihez folyamodjak? öreg anyó két szeméből Dus könnyek omolnak. Tekintetes jegyző uram, Írna a királynak! Hátha ottan a fiamról Valamit tudnának? Belevenné nagy keservem Szépen az irásba Ugy, mint mikor, emlékszik rá? Ki is reklamálta. És a jegyző, — mit csináljon? Nincs itt, hogy kitérjen. —• Fogalmaz egy nagy levelet, S felolvassa szépen. Öreg anyó, nagy keserve Folyik az irásba . . . Minden pontnál helyeslőleg Bólintgat reája. Kézcsókolva hálálkodik Szegény öreg néni. Ugy megörül, úgy megujjong, Szinte öröm nézni örömcseppes könnypatakok Ragyognak szemében »"„ 4 óh, ki tudná megzavarni Szent, naiv hitében . . .1 És boldogan kocog háza, Fehér falu házba. Takaritgat, tisztogatgat Nagyörömös lázba. Át-áttipeg a szomszédba, Szeme könnyhomályos: „Itt a jegyző a királynak, Haza jön a Jánosi" « , Balla Ferenci Az illető bizonyára abban a hiszemben volt, hogy nem meleg érdeklődésből, hanem puszta kíváncsiságból kérdezősködött, azért válaszait olyan nyersen. Kölcsönös kimagyarázással talán elintézhetnék a dolgot WVVVAV.'vVVVLVVVWWWWWVVVVWVVV King Rosz # Alice Schalet érdekes cikket írt a Frankfurter Zeitung-ban a Kókusz-szigetek királyáról, akinek országa közelében sülyedt az Emden. Világkörüli utam egy epizódja összefüggésben van a Kókusz-szigetekkel, amelyet legutóbb az Emden katasztrófája alkalmával emlegettek. A „Bremen" nevű gőzösön utaztam a múlt év januárjában kelet felé. Az ismerős ázsiai gyarmatosok között feltűnt egy magános sötét bőrű, furcsa utas, aki a hosszú út alatt egyetlen szót sem váltott senkivel és reggeltől estig vastag könyveket olvasgatott. Minthogy egyetlen ismert és határozott típushoz sem tartozott s minthogy Kelet-Ázsiában elsősorban mindenkit nemzetisége szerint szoktak osztályozni, nagyon kíváncsiak voltunk, ki tehet a rejtélyes idegen? Némelyek indiai rájának tartották, mások perzsa költőnek. A hajótisztek sem tudták, kicsoda. A hajó könyvébe mr. Rosz néven volt bevezetve. Elhatároztam, hogy megtudom, kicsoda az idegen szervem közöltem barátaimmal is. De nem volt könnyű dolog az érdekes idegen közelébe férkőzni, mert jóformán egy percre sem tekintett fel a könyvből. Végre azonban mégis felemelte a fejét, amikor a szaténban közvetlenül mellé ültem. Egy ártatlan és csöndes megjegyzést is megkockáztattam. Csodálkozó tekintet volt a válasz. Előrehajoltam és gyorsan elolvastamn a könyv címét. Nagy csalódásomra indián történetek voltak a könyvben. Már-már elmúlt a kíváncsiságom és vissza akartam vonulni, akkor az idegen megszólalt. Beszélgetni kezdtünk, szó szót követett s nemsokára megtudtam, amire kíváncsi voltam. A kérdés megérte a fáradságot; barátaim felfltottak meglepetésükben, mikor megtudták, hogy mr. Rosz tulajdonképpen King Rosz, a Katarzszigetek fejedelme. Ettől az időtől kezdve összebarátkoztam a fejedelemmel s együtt sétálgattunk a fedélzeten. A király elmondta, hogy nagyatyja, aki egy skót hajó