Pesti Napló, 1914. november (65. évfolyam, 273–302. szám)
1914-11-04 / 276. szám
^Sodaprat, weist PESTI NAPLÓ 1914. november 4. (276. szám.^ 3 A szerb^montenegrói harctér Szerbiai előnyomulásunk Csapataink Szabácskai Mitrovica, november 2. I A Macsvában most már rohamosan előnyomuló csapataink közül a jelentőségében és erkölcsi szempontból leghatásosabb haditettet balszárnyunk vitte véghez, amikor hat roham után a magyar vértől már megáztatott Szabácsot visszafoglalta. Amikor Szabács megcsonkított szerb templomtornyára ismét kitűzték a magyar zászlót, a magyar bakák magasra dobták föl sapkáikat és oly éljen riadalomban törtek ki, hogy azt még Mitrovicában is meghallották. Bacsán 1343 szerb foglyot vittek keresztül, részben Ausztriába, részben Magyarországba. A fogolyszállítmánynyal együtt továbbították a szerbektől elzsákmányolt 600 puskát és 4 gépfegyvert. Egészségügyi katonáink az egyik szerb lövészárokban egy szerb tábornok és egy szerb ezredes holttestét találták. Ide az a hír is érkezett, hogy a Száva táján, még nem tudják, hogy hol, csapataink elfogtak két teljes szerb zászlóaljat. Csapataink támadásának legérdekesebb etapje sraonje elfoglalása volt. Itt a szerbek ugy el voltak sáncolva, hogy még nehéz ütegeink is alig boldogultak velük. Két pionir liszt vállalkozott arra, hogy elbánik a szerbekkel, ők 180—200 lépésnyire megközelítették az ellenséges sáncokat s mikor már oly közel jutottak az ellenséghez, hogy szinte hallották a beszélgetésüket, két ekrazittal töltött hordót gurítottak az ellenséges sáncok elé s e hordókat egymástól mintegy 800 méternyi távolságra állították föl. A két hordót azután fölrobbantották s ezzel együtt elpusztították az erős szerb sáncokat is. A detonációnak rettenetes következménye volt a szerb oldalon: 600 halott, több ezer sebesült, 1800 hadifoglyot ejtettünk, teljes muníciójuk kezünkbe került, gépfegyvereik pozdorjává törtek, akik életben maradtak, minden felszerelésüket eldobták és fegyver nélkül gyorsai menekültek. Ez a robbanás a mi sorainkban egyetlen könynyebb sebesülést okozott. Az egész hadtestből ez az egy ember sérült meg. Ravnje elfoglalásával a mi kezünkbe került a szerb Ráca—Tabanjevic-vonal, amivel együtt járt a szabács—lesnicai vonalon fekvő összes községek és területek kézrekerítése. Szabácson túl már megkezdődött a harc. A szerbek Valjevó előtt próbálják összpontosítani csapataikat. Minthogy azonban a stratégiailag legfontosabb terep már a mi kezünkben van, a szerb sereg már nem igen tarthatja magát. öngyilkos szerb tábornok Szófia, november 3. Az Utro jelenti Misből, hogy a második szerb hadsereg parancsnoka, Stepan Stefanovics tábornok, akinek serege már többször összeütközött az osztrák-magyar hadsereggel és minden alkalommal nagy veszteséget szenvedett, a legutóbbi ütközet után agyonlőtte magát. Az osztrák-magyar hadsereg Stefanovics tábornok seregéből nagyon sok foglyot ejtett és rendkívül nagy mennyiségű fegyvert és muníciót zsákmányolt. Hivatalos szekkörök mindent elkövettek, hogy a hír ne kerüljön nyilvánosságra. Titokzatos robbanás Pancsova, november 3. Tegnap este Belgrád felől óriási robbanás mennydörgésszerű zaja hallattszott át ide. A Temes vize is mozgásba jött. Nem lehet tudni, hogy mi robbant föl, de abból, hogy az első nagy mennydörgésszerű hang után több apróbb robbanás hangja hallatszott át, azt hiszik, hogy valamely lőporraktár robbant fel Belgrádban. A szerbek Zimonyban Tábori posta, október 30. A parancsnokság intézkedésére rendőri,és politikai teendők ellátására megalakítottak egy portyázó különítményt, mely eddig is számottevő sikereket ért el. A különítmény megalakítása óta leginkább a szerbek szerémi betörésével kapcsolatosan a lakosság magatartásának ellenőrzésével foglalkozott. A különítmény kisebb csoportokra szólva, egy-egy tiszt parancsnoksága alatt más-más megbízatással küldetett ki. Az egyik tiszt, melléje adott huszárokkal és tábori csendőrökkel a községekben tartott razziákat, ellenőrizte a lakosságot, figyelte meg a községekben tartózkodó idegeneket. Kihallgattak a többi közt egy soffőrt: Német Jánost, aki mint soffőr teljesít katonai szolgálatot. — Szeptember 7-én — mondta — autómmal Dobanovciból Zimonyba mentem, hogy a kocsimon szükségessé vált javításokat a zimonyi autójavító műhelyben elvégezzem. A kocsit a műhely garázsába vittem, magam pedig Bacsvanin Jovancaz, a bezsámjai utcai „Aranykoszorú"-vendéglőben szálltam meg.9-én hajnalban Bacsvanin közölte velem, hogy itt vannak a szerbek. Civilruhába öltözködtem és a korcsmárossal végig néztem a bevonulásukat, amely igen szegényes volt Délután szerb katonák Zimony város parancsnoka, Gyukics Szvetozár szerb őrnagy elé vittek, ahol Jovanovits Miso szerb komnácsi bemondása alapján megkérdezett az őrnagy: — Te vagy-e a soffőr? — Igen — feleltem, mire azonnal beosztottak egy 14 HP Benz-kocsira, amelyet Jentsch zimonyi építőmestertől zsákmányoltak. Gyukits a kocsiba szállt és megparancsolta, vigyem a Laudon-kaszárnyába, ahol a mieink egy nagy teherautót hagytak vissza. Megparancsolták, indítsam el, de én azt jelentettem, hogy a kocsi rossz és nem lehet használni. Erre Belgrádból két soffőrt hoztak. De ezek sem boldogultak, annál kevésbbé, mert a benzint csövet még jobban elgörbítettem. A kocsi persze sehogy se akart megindulni. Gyukits őrnagyot azután a Száva partjához vittem, hol katonák sorfala közt érkezett meg egy motorcsónakon György herceg. Aznap, 10-ikén délután nagy ágyúzás vesztekette meg a levegőt. A monitorok szüntelen bombázták Zimonyt, főleg a Hunyadi-tornyot hol Marconi-állomást akartak felállítani. A nagyszerűen irányzott lövegek a toronyban nagy károkat okoztak és 14 szerb katonát, akik fent foglalatoskodtak, megsebesítettek. Este táncoltak a toronyban, de gránátjaink három szerb dámát sújtottak agyon és a mulatság abbamaradt Másnap Gyukits őrnagyot a Franzihalig vittem, de mert az út rossz volt lóra szállt fel és egy járőrrel bejárta a környéket és terepszemlét tartott. Ezen a napon már otthonosnak hitték magukat a szerbek Zimonyban. Átfestették az utcafeliratokat, így lett Petár király és Jankovits Bozsó utca. Az állomásparancsnokság épületét Neszma kommand felirattal jelezték. A főpostából szerb kir. posta lett. Késő estig dinom-dánom volt 12-ikén reggel elromlott a kocsim. Gyukits megparancsolta, vigyem be a kocsit a Száva-parton várakozó hajóra. Nem tudtam eleget tenni a parancsnak. Erre katonák akarták odáig tolni, de a kocsit nem tudták elvinni. Gyukits ezalatt az őrökkel komázott. Letegezte a parancsnokát az egyik őr. Délután a városi tanács ülése volt Az új tanácstagok — akiket Gyukits nevezett ki — persze a szerbet minden kívánságát teljesítették Másnap, 13-ikán Csata után Egy ápolónő leírása Két teljes napig voltunk uton. Éjjel-nappal gördült előre kelet felé a kórház-vonatunk. Már jóval a Visztulán túl voltunk, de mégis messze azoktól a tájaktól, ahol derék csukaszürke legényeink és honvédeink a túlerőben lévő orosz hadsereggel szembe szállottak. De a háborút már itt is meg lehetett látni. Az országutakon, amelyeknek gyönyörű fái áldozatul estek a harcnak, menekültek, egész serege haladt, amely karmainak legalább egy részét akarta megmenteni a moszkovita gyújtogatók elől. A harag könyei szöktek szemünkbe a szomorú menekülők láttán, akik a barbárok miatt kénytelenek szülőföldjük regjétől megválni. Mindenki szívesen harcolt volna a mi csapatunkból is, de hát nem volt szabad, mert a harc nem illik a Vöröskereszt embereihez, akik sebeket akarnak gyógyítani. És mentünk tovább. A földeken keresztbe drótsövények, végtelen hosszú lövészárkok húzódtak, amelyeket ezernyi kéz ásott. Ifjak, akik alig tudták még fogni az ásót és őszhajú öregek, akik nem vehetnek részt a harcban, mindnyájan dolgoztak a hazáért. Az egész nép fegyverben. De mi ott az a titokzatos, messzi, zöld síkság? Nem szántóföld, sem rét, sem erdő! Amikor közelebb érünk, rájövünk: a gyönyörű német erdőt is föl kellett áldozni a hazáért. Több száz hold területen kivágták a gyönyörű, százados törzseket, hogy különösen veszedelmes helyeken torlaszokat emeljenek az ellenség elé. Kár a gyönyörű szálfákért, de hát most nagyobb áldozatokat is kell hozni! Végre elértük első rendeltetési állomásunkat. Órák hosszat tartó várakozás után folytathattuk utunkat. — Amennyire csak lehet, előre hatolni délkelet felé, de a vonat veszélyeztetése nélkül! — hangzott a parancs. Mi reméljük, hogy már első utunkon közel jutunk a csatatérhez, hogy nekünk kivételesen sikerülni fog ütközetet is látni; az önkéntes ápolókkal menő drága kórházvonatokat ugyanis nem küldik veszedelmes helyekre, hanem csak a teljesen biztos hadtápvonalakon járnak. Halk ágyúdörgés a távolból, majd élesebb ropogást hoz felénk szárnyán a keleti szél. Ezek az első jelei annak, hogy odébb valami történik. Utunkat minden állomáson meg kell szakítanunk, sőt gyakran nyílt pályán is, mert itt, a küzdő csapatok közvetlen közelében nincs rendes vasúti forgalom, már csak azért sem, mert az oroszok minden jelzőkészüléket elpusztítottak, így múlottak az órák és a nap vérvörös fénynyel árasztva el a látóhatárt, lenyugodott. Lassan haladtunk előre. Már nem halljuk az ágyuk szavát, de egyre több jel mutatja, hogy közeledünk a csata színhelyéhez, igen, hogy már a csatatéren vagyunk. Itt-ott egy elhullott ló, amott szétlőtt kocsi, azután egy halom eldobott bornyi jelzik, hogy itt már ádáz tusa folyt. Velünk egy irányban szekerek, municiós és proviant-osztagok végtelen sorai vonulnak a harcoló csapatok nyomában. Sötét, nehéz porfelhők úsznak a levegőben az út fölött és ló, lovas éppen olyan szinti, mint az országút pora. Felejthetetlen kép, kitűnő motívum festőnek, amint az egyszínű levegőt, földet, lovast és lovat bearanyozzák a lenyugvó nap sugarai. Mintha lángtenger lenne, úgy világított az úszó porfelleg a napfényben és emberek, kocsik és lovasok fekete árnyakként emelkedtek ki a világos háttérből. Koromsötét éjszaka ... Világot nem szabad gyújtanunk, mert bár az oroszok órákkal ezelőtt vad futással menekültek, egyes portyázó csapataik állítólag még ezen a tájon járnak. A földeken mindenütt őrtüzek, a látóhatáron égő városok és falvak visszfénye, előttünk lerombolt házak, mellettük kút, amely előtt a kísértetiesen tovavonuló kocsisorok egy pillanatra megállanak, hogy ember és állat üdítő itallal enyhítse szomját. Munkához! Hamar rendben állunk. Egy két méter magas törzsorvos, aki a kimerültségről beszélni is alig tud, vezetőnktől segítséget kér. Először rakjunk föl egy indulásra készen álló vonatra egy csomó sebesült fölszerelését, a mienkre pedig őket magukat. Munkához látunk. Az első pillanatban ijedten, megborzongva húzzuk vissza a kezünket: félig száraz, sikamlós embervérbe nyúltunk. De rögtön legyőzzük pillanatnyi gyöngeségünket és alig, hogy a háború első borzalmaival megismerkedtünk, sietünk a fegyverek, bornyák és ruhadarabok berakását minél előbb elvégezni., Alig lettünk készen ezzel a szomorú munkával, segítségben részesítjük a sebesülteket. Hordágyakkal követjük a törzsorvost a pályaudvarral szemben lévő vendéglőbe, amelyet ugyan a lángok megkíméltek, de egyébként az oroszok teljesen szétromboltak. Lámpáink lobogó fényénél belépünk egy csűrbe. Csöndesen, némán fekszik a szalmán néhány súlyosan sebesült német katona. — Súlyos mell-, has- és fejsebek, nem