Pesti Napló, 1914. november (65. évfolyam, 273–302. szám)

1914-11-04 / 276. szám

^Sodaprat, weist PESTI NAPLÓ 1914. november 4. (276. szám.^ 3 A szerb^montenegrói harctér Szerbiai előnyomulásunk Csapataink Szabácskai Mitrovica, november 2. I A Macsvában most már rohamosan elő­nyomuló csapataink közül a jelentőségében és erkölcsi szempontból leghatásosabb haditettet balszárnyunk vitte véghez, amikor hat roham után a magyar vértől már megáztatott Szabá­csot visszafoglalta. Amikor Szabács megcson­kított szerb templomtornyára ismét kitűzték a magyar zászlót, a magyar bakák magasra dob­ták föl sapkáikat és oly éljen riadalomban tör­tek ki, hogy azt még Mitrovicában is meg­hallották. Bacsán 1343 szerb foglyot vittek ke­resztül, részben Ausztriába, részben Magyar­országba. A fogolyszállítmánynyal együtt to­vábbították a szerbektől elzsákmányolt 600 puskát és 4 gépfegyvert. Egészségügyi kato­náink az egyik szerb lövészárokban egy szerb tábornok és egy szerb ezredes holttestét ta­lálták. Ide az a hír is érkezett, hogy a Száva táján, még nem tudják, hogy hol, csapataink elfogtak két teljes szerb zászlóaljat. Csapataink támadásának legérdekesebb etapje sraonje elfoglalása volt. Itt a szerbek ugy el voltak sáncolva, hogy még nehéz ütegeink is alig boldo­gultak velük. Két pionir liszt vállalkozott arra, hogy elbánik a szerbekkel, ők 180—200 lépésnyire megközelítették az ellenséges sáncokat s mikor már oly közel jutottak az ellenséghez, hogy szinte hal­lották a beszélgetésüket, két ekrazittal töltött hor­dót gurítottak az ellenséges sáncok elé s e hordó­kat­ egymástól mintegy 800 méternyi távolságra ál­lították föl. A két hordót azután fölrobbantották s ezzel együtt elpusztították az erős szerb sáncokat is. A detonációnak rettenetes következménye volt a szerb oldalon: 600 halott, több ezer sebesült, 1800 hadifoglyot ejtettünk, teljes muníciójuk kezünkbe került, gépfegyvereik pozdorjává törtek, akik élet­ben maradtak, minden felszerelésüket eldobták és fegyver nélkül gyorsai­ menekültek. Ez a robbanás a mi sorainkban egyetlen köny­nyebb sebesülést okozott. Az egész hadtestből ez az egy ember sérült meg. Ravnje elfoglalásával a mi kezünkbe került a szerb Ráca—Tabanjevic-vonal, amivel együtt járt a szabács—lesnicai vonalon fekvő összes községek és területek kézrekerítése. Szabácson túl már megkezdődött a harc. A szerbek Valjevó előtt próbálják összpontosítani csapataikat. Minthogy azonban a stratégiailag leg­fontosabb terep már a mi kezünkben van, a szerb sereg már nem igen tarthatja magát. öngyilkos szerb tábornok Szófia, november 3. Az Utro jelenti Misből, hogy a második szerb hadsereg parancsnoka, Stepan Stefano­vics tábornok, akinek serege már többször összeütközött az osztrák-magyar hadsereggel és minden alkalommal nagy veszteséget szen­vedett, a legutóbbi ütközet után agyonlőtte magát. Az osztrák-magyar hadsereg Stefano­vics tábornok seregéből nagyon sok foglyot ej­tett és rendkívül nagy mennyiségű fegyvert és muníciót zsákmányolt. Hivatalos szek­­­körök mindent elkövettek, hogy a hír ne kerüljön nyilvánosságra. Titokzatos robbanás Pancsova, november 3. Tegnap este Belgrád felől óriási robbanás mennydörgésszerű zaja hallattszott át ide. A Temes vize is mozgásba jött. Nem lehet tudni, hogy mi robbant föl, de abból, hogy az első nagy menny­dörgésszerű hang után több apróbb robbanás hangja hallatszott át, azt hiszik, hogy valamely lő­porraktár robbant fel Belgrádban. A szerbek Zimonyban Tábori posta, október 30. A parancsnokság intézkedésére rendőri,és po­litikai teendők ellátására megalakítottak egy por­tyázó különítményt, mely eddig is számottevő sike­reket ért el. A különítmény megalakítása óta leg­inkább a szerbek szerémi betörésével kapcsolato­san a lakosság magatartásának ellenőrzésével fog­lalkozott. A különítmény kisebb csoportokra szólva, egy-egy tiszt parancsnoksága alatt más-más megbízatással küldetett ki. Az egyik tiszt, melléje adott huszárokkal és tábori csendőrökkel a közsé­gekben tartott razziákat, ellenőrizte a lakosságot, figyelte meg a községekben tartózkodó idegeneket. Kihallgattak a többi közt egy soffőrt: Német Jánost, aki mint soffőr teljesít katonai szolgálatot. — Szeptember 7-én — mondta — autómmal Dobanovciból Zimonyba mente­m, hogy a kocsimon szükségessé vált javításokat a zimonyi autójavító műhelyben elvégezzem. A kocsit a műhely gará­zsába vittem, magam pedig Bacsvanin Jovancaz, a bezsám­jai­ utcai „Aranykoszorú"-vendéglőben szálltam meg.­9-én hajnalban Bacsvanin közölte ve­lem, hogy itt vannak a szerbek. Civilruhába öltöz­ködtem és a korcsmárossal végig néztem a bevonu­lásukat, amely igen szegényes volt Délután szerb katonák Zimony város parancsnoka, Gyukics Szve­tozár szerb őrnagy elé vittek, ahol Jovanovits Miso szerb komn­ácsi bemondása alapján megkérdezett­ az őrnagy: — Te vagy-e a soffőr? — Igen — feleltem, mire azonnal beosztottak­ egy 14 HP Benz-kocsira, amelyet Jentsch zimonyi építőmestertől zsákmányoltak. Gyukits a kocsiba szállt és megparancsolta, vigyem a Laudon-kaszár­nyába, ahol a mieink egy nagy teherautót hagytak vissza. Megparancsolták, indítsam el, de én azt je­lentettem, hogy a kocsi rossz és nem lehet hasz­nálni. Erre Belgrádból két soffőrt hoztak. De ezek sem boldogultak, annál kevésbbé, mert a benzint csövet még jobban elgörbítettem. A kocsi persze sehogy se akart megindulni. Gyukits őrnagyot az­után a Száva partjához vittem, hol katonák sorfala közt érkezett meg egy motorcsónakon György her­ceg. Aznap, 10-ikén délután nagy ágyúzás vesztek­­ette meg a levegőt. A monitorok szüntelen bom­bázták Zimonyt, főleg a Hunyadi-tornyot hol Mar­coni-állomást akartak felállítani. A nagyszerűen irányzott lövegek a toronyban nagy károkat okoz­tak és 14 szerb katonát, akik fent foglalatoskodtak, megsebesítettek. Este táncoltak a toronyban, de gránátjaink három szerb dámát sújtottak agyon és a mulatság abbamaradt­ Másnap Gyukits őrnagyot a Franzihalig vittem, de mert az út rossz volt lóra szállt fel és egy járőrrel bejárta a környéket és te­­repszemlét tartott. Ezen a napon már otthonosnak hitték magukat a szerbek Zimonyban. Átfestették az utcafeliratokat, így lett Petár király­ és Janko­vits Bozsó­ utca. Az állomásparancsnokság épületét Neszma kommand felirattal jelezték. A főpostából szerb kir. posta lett. Késő estig dinom-dánom volt 12-ikén reggel elromlott a kocsim. Gyukits megpa­rancsolta, vigyem be a kocsit a Száva-parton vára­kozó hajóra. Nem tudtam eleget tenni a parancs­nak. Erre katonák akarták odáig tolni, de a kocsit nem tudták elvinni. Gyukits ezalatt az őrökkel ko­mázott. Letegezte a parancsnokát az egyik őr. Dél­után a városi tanács ülése volt Az új tanácstagok — akiket Gyukits nevezett ki — persze a szerbet minden kívánságát teljesítették­ Másnap, 13-ikán Csata után Egy ápolónő leírása Két teljes napig voltunk uton. Éjjel-nap­pal gördült előre kelet felé a kórház-vonatunk. Már jóval a Visztulán túl voltunk, de mégis messze azoktól a tájaktól, ahol derék csuka­szürke legényeink és honvédeink a túlerőben lévő orosz hadsereggel szembe szállottak. De a háborút már itt is meg lehetett látni. Az országutakon, amelyeknek gyönyörű fái áldozatul estek a harcnak, menekültek, egész serege haladt, amely karmainak leg­alább egy részét akarta megmenteni a mosz­kovita gyújtogatók elől. A harag könyei szök­tek szemünkbe a szomorú menekülők láttán, akik a barbárok miatt kénytelenek szülőföld­jük regjétől megválni. Mindenki szívesen harcolt volna a mi csapatunkból is, de hát nem volt szabad, mert a harc nem illik a Vöröskereszt embereihez, akik sebeket akarnak gyógyítani. És mentünk tovább. A földeken keresztbe drótsövények, végtelen hosszú lövészárkok húzódtak, amelyeket ezernyi kéz ásott. Ifjak, akik alig tudták még fogni az ásót és őszhajú öregek, akik nem vehetnek részt a harcban, mindnyájan dolgoztak a hazáért. Az egész nép fegyverben. De mi ott az a titokzatos, messzi, zöld síkság? Nem szántóföld, sem rét, sem erdő! Amikor közelebb érünk, rájövünk: a gyönyörű német erdőt is föl kellett áldozni a hazáért. Több száz hold területen kivágták a gyönyörű, százados törzseket, hogy különösen veszedel­mes helyeken torlaszokat emeljenek az ellen­ség elé. Kár a gyönyörű szálfákért, de hát m­ost nagyobb áldozatokat is kell hozni! Végre elértük első rendeltetési állomá­sunkat. Órák hosszat tartó várakozás után folytathattuk utunkat. — Amennyire csak lehet, előre hatolni délkelet felé, de a vonat veszélyeztetése nél­kül! — hangzott a parancs. Mi reméljük, hogy már első utunkon kö­zel jutunk a csatatérhez, hogy nekünk kivé­telesen sikerülni fog ütközetet is látni; az ön­kéntes ápolókkal menő drága kórházvonato­kat ugyanis nem küldik veszedelmes helyekre, hanem csak a teljesen biztos hadtápvonalakon járnak. Halk ágyúdörgés a távolból, majd éle­sebb ropogást hoz felénk szárnyán a keleti szél. Ezek az első jelei annak, hogy odébb valami történik. Utunkat minden állomáson meg kell szakítanunk, sőt gyakran nyílt pá­lyán is, mert itt, a küzdő csapatok közvetlen közelében nincs rendes vasúti forgalom, már csak azért sem, mert az oroszok minden jelző­készüléket elpusztítottak, így múlottak az órák és a nap vérvörös fénynyel árasztva el a látóhatárt, lenyugodott. Lassan haladtunk előre. Már nem hall­juk az ágyuk szavát, de egyre több jel mu­tatja, hogy közeledünk a csata színhelyéhez, igen, hogy már a csatatéren vagyunk. Itt-ott egy elhullott ló, amott szétlőtt kocsi, azután egy halom eldobott bornyi jelzik, hogy itt már ádáz tusa folyt. Velünk egy irányban szekerek, municiós és proviant-osztagok vég­telen sorai vonulnak a harcoló csapatok nyo­mában. Sötét, nehéz porfelhők úsznak a levegő­ben az út fölött és ló, lovas éppen olyan szinti, mint az országút pora. Felejthetetlen kép, ki­tűnő motívum festőnek, amint az egyszínű levegőt, földet, lovast és lovat bearanyozzák a lenyugvó nap sugarai. Mintha lángtenger lenne, úgy világított az úszó porfelleg a nap­fényben és emberek, kocsik és lovasok fekete árnyakként emelkedtek ki a világos háttérből. Koromsötét éjszaka ... Világot nem sza­bad gyújtanunk, mert bár az oroszok órákkal ezelőtt vad futással menekültek, egyes por­tyázó csapataik állítólag még ezen a tájon jár­nak. A földeken mindenütt őrtüzek, a látó­határon égő városok és falvak visszfénye, előt­tünk lerombolt házak, mellettük kút, amely előtt a kísértetiesen tovavonuló kocsisorok egy pillanatra megállanak, hogy ember és ál­lat üdítő itallal enyhítse szomját. Munkához! Hamar rendben állunk. Egy két méter magas törzsorvos, aki a kimerült­ségről beszélni is alig tud, vezetőnktől segítsé­get kér. Először rakjunk föl egy indulásra ké­szen álló vonatra egy csomó sebesült fölszere­lését, a mienkre pedig őket magukat. Munká­hoz látunk. Az első pillanatban ijedten, megborzongva húzzuk vissza a kezünket: félig száraz, si­kamlós embervérbe nyúltunk. De rögtön le­győzzük pillanatnyi gyöngeségünket és alig, hogy a háború első borzalmaival megismer­kedtünk, sietünk a fegyverek, bornyák és­ ruhadarabok berakását minél előbb elvégezni., Alig lettünk készen ezzel a szomorú mun­­kával, segítségben részesítjük a sebesülteket. Hordágyakkal követjük a törzsorvost a pálya­udvarral szemben lévő vendéglőbe, amelyet ugyan a lángok megkíméltek, de egyébként az oroszok teljesen szétromboltak. Lámpáink lo­bogó fényénél belépünk egy­ csűrbe. Csönde­sen, némán fekszik a szalmán néhány súlyo­san sebesült német katona. — Súlyos mell-, has- és fejsebek, nem

Next