Pesti Napló, 1914. december (65. évfolyam, 303–332. szám)
1914-12-25 / 327. szám
Törökország háborúi Rennenkamp a kaukázusi orosz haderő parancsnoka Borze, december 24. Kopenhágából való, teljesen megbízható értesülések megerősítik azt a hírt, hogy Rennenkamp tábornok és Nikolajevics Miklós nagyherceg között az egyetértés megbomlott. Rennenkamp a cár kegyét is elvesztette. Azok a hírek azonban, hogy a tábornok nyugdíjba ment, nem igazak. Rennenkamp a törökök ellen harcoló kaukázusi haderő parancsnoka lett. Az angol flotta bombázta Xyrost Athén, december 24. Tenedesből jelentik: "Az angol flotta bombázta Xyros kikötőjét és a kikötőben lévő török kaszárnyát teljesen feldúlta. Az öbölben épített török földsáncokat az angol hadihajók elpusztították. Partraszállott angol tengerészcsapatok kegyetlenül bántalmazták a kurdokat. A kurd lakosság az ország belsejébe menekül. A román király felelete a kamara feliratára Bukarest, december 24. rA román kamara ülésében Pherekydeelnök felolvasta Ferdinánd király feleletét, melyet a kamara válaszfeliratára adott. A meleghangú levél köszönetet mond az elhunyt király örök érdemeinek a népképviselők által történt, tüntetésszerűen egyhangú elismeréséért, majd így végződik: Elnök úr, Képviselő urak! Őszinte örömmel és megelégedéssel fogadom önöknek azt a kijelentését, hogy önök kormányommal teljes összhangban akarnak együttműködni a haza javára. Ez nem is lehet másképp, midőn az önök érzelmei egyazon hazafias forrásból fakadnak, különösen pedig most, mikor a felelősség érzete egyaránt tölt el mindenkit. Tudják a nemzet képviselői, hogy a trón köré bizalommal csoportosulva, a Mindenható segítségével biztosítani fogjlik a mi kedves hazánk veszélytellenségét. Még egyszer telkemből köszönöm forró ragaszkodásukat, egyben fogadják a királyné és családom forró köszönetét. Tengereken és gyarmatokon Az elsülyesztett „Curie" menekültjei Gráe, december 24. Tegnap ide érkeztek az Adrián elsülyesztett francia tengeralattjáró naszád megmentett tisztjei és matrózai. Pólából jöttek két altiszt és tíz főnyi tengerészlegénység fedezete mellett. A francia tengerész hadifoglyok kisérő csapatának Pugl sorhajóhadnagy a parancsnoka. Egyelőre a vasúti állomás márkázótermét rendezték be számukra. Meglátszott rajtuk a hosszú utazás fáradalma, valamenynyien szomorúak voltak. Négy sebesült is van köztük. Japán nem küld csapatokat az európai harctérre London, december 24. A Rinter-ügynökség a francia lapoknak amalőrére vonatkozólag, hogy japán csapatokat küldenek az európai harctérre, úgy értesül, hogy ezt akérdést soha sem vették fontolóra, mert e terv elé nagy technikai és pénzügyi nehézségek gördülnek. Japán mindazonáltal hadiállapotban van és továbbra is együttesen jár el a szövetségesekkel. JJapán sem kételkedik e harc végeredményében. Használjunk hadise£ély bélyeget PESTI NAPLÓ 124.december 25. (527. szám.) Dramitii Feldúlt falvakon a kárpáti hágók felé Nem gyúltak ki a karácsonyi gyertyák A Pesti Napló kiküldött tudósítójától Északkeleti harctér, december 24. Más esztendőben, amikor béke lakozott a szivekben és a kósza szél a csonttá dermedt országutakon köszöntötte a hajnali misére menő hivőket, amikor minden kis falusi házban kigyúltak a karácsonyfa gyertyái és ünnepelt az egész világ, ezekben az áhitatos időkben népes és eleven volt a házak tájéka és engesztelő beszédre nyíltak még a haragos ajkak is. Most is karácsony van, a naptáron piros betűs számhoz érkeztünk, de az északi határon levő községekben halálos csönd uralkodik, a vityillók éppen úgy üresen tátonganak, mint a cserépfedeles gazdaságok épületei, a pajták hangtalanok, a majorok árvák és a humusos magyar föld ezen a vidéken úgy néz ki, mintha himlőből gyógyult volna, a tágas udvarok némák és a gémeskutak vödör nélkül, láncavesztetten bámulnak bele a szomorú semmibe. Még a kutyák se vakkantanak, az ószerest nem ugatja meg a komor komondor, a tiszta utcákon senki sem mondja, hogy dicsértessék az Úr Jézus Krisztus, nem felelik rá, hogy mindörökké ámen, a tarka bájos betlehemesek csörgő botja, mulatságos lármája nem hallatszik, mivel a nyugodalmas vidékekre az oroszok jöttek kántálni és elkántálták a polgárok kis vagyonkáját, órákon keresztül kószálunk egyik faluból a másikba, lassan baktatunk az elnéptelenedett országutakon, anélkül, hogy egy-egy riadt arcú menekülőn kívül mással kerülnénk szembe. Rozzant parasztszekér gördül mellettünk, siró gyermekek gubbaszkodnak benne a sok tarka ágynemű mélyén. Már napok óta utaznak, valahonnan a hegyek körül, futnak az oroszok elől, de hogy hol hajtják nyugovóra fáradt fejüket, azt még nem tudják. A lovakat jámbor arcú öreg ember hajtja, fia a harctéren küzd, vejei már régen idegen földben porladoznak, leányát és unokáit viszi olyan vidékre, ahol nem bömbölnek az ágyuk érctorkai. Megállítom az atyafit és beszélgetni kezdek vele. — Honnan jön kend? — Messziről, uram. Már két nap óta és két éjszaka kocogok ezekkel a rossz lovakkal, de azt még nem tudom, hogy hol állok meg. — Hát miért hagyták ott falujukat? — Muszájból. Tetszik-e ezt érteni: muszájból, uram. A katonaság szólított fel bennünket, hogy menjünk, mert itt csata lesz. Aki nem akart menni, azt kényszerítették. Engem is erőszakkal távolítottak el. Azt azonban nem mondták, hogy hova menjünk, csak menjünk, így pénz és engedelem nélkül. Útbaigazítottam a földönfutóvá lett családot és a legközelebbi hatósághoz irányítottam a tájékozatlan öreget, aki szekeren tölti az idei karácsonyi ünnepeket. Csinos gazdaság mellett visz utunk. A lakás ablakai az utcára néznek. A ház tájéka üres, sehol egy teremtett lélek. A kerítés sok helyütt kitörve, nem messze az udvartól tűzrakások állnak, elégett bútordarabok, asztallábak, szekrényrészletek és képrámák hevernek szanaszét. Itt oroszok jártak. A barbárság bélyegei éktelenkednek a vadszőlővel befuttatott verandán, a lugas lécet összetörve, a kut megrongálva és az istálló piszkos padlózata fehérneművel kirakva. Bemegyünk a szobákba. Az orosz vandalizmus tombolása, a fenevadak oktalan garázdálkodása látszik itt is, ahol ezek a pusztító hordák megfordultak. Az ablakban, ahol máskor muskátlik virítanak, jóillatú mályvák mosolyognak, most megnevezhetetlen tárgyak hevernek garmadával. A padlózatot felszedték, a bútorokat mind összetörték és tüzet raktak vele, az edényeket pozdorjává zúzták, a képeket behasították és hasznavehetetlenné tettek minden tárgyat. Nem maradt itt épségben semmi sem. A földön heverő iratokból és levelekből megtudtam, hogy kinek a tulajdona ez a szemétdombbá tett lakás. Gazdája most talán idegenben tartózkodik és türelmetlenül várja, hogy mikor mehet haza. A nevét nem akarom kiírni, nehogy még rosszabb karácsonya legyen, mint amilyen van. A látottak után azonban nem nagyon biztatgatnám az illetőt, hogy siessen hajlékába. A kis majorság szomszédságában álló néhány ház belseje hasonlóképpen néz ki, végigszáguldott itt a rabló népség és elpusztított mindent. Azok, akik elmenekültek, kezdhetik az életet elölről, dolgozhatnak, verítékükkel öntözhetik kis darabka földjeiket, véresre törhetik kérges tenyerüket, mert amijük itt maradt, abból nem használhatnak a jövőben semmit sem, még a föld se fog termőképes állapotba jutni jó néhány évig. Ez a hely, ahol most járunk, már harctér volt. A nagy vakondtúrások megmagyaráznak mindent. A kilőtt tölténytáskák, az üres konzervdobozok, egy-egy rongyos katonaköpeny, a vén varjaknak seregestől való röpködése és a busán árválkodó friss hantok valahogy nagyon szomorú dolgokról meditálnak. Oh, magyar szülők, kik félve és szent szeretettel gondoltok katonafiatokra, aggódó hitvesek, kik férjeitek nélkül töltitek az idei karácsonyi ünnepeket, naiv, kedves gyermekek, kik harcoló apáitokat várjátok és szomorú szeretők, kik titokban megcsaljátok a hazára vérükkel vigyázó barátaitokat, milyen jó, hogy, ti nem láthattok harctereket, milyen jó, hogy ti nem tudjátok, hogy mi történik itt. Mérhetetlen fájdalmatok akkor megölne benneteket és nem tudnátok kivárni a boldog időt, amikor szeretteitek majd megérkeznek. Az oroszok vére ezen a harctéren összefolyt a magyar katonák drága vérével, a csinovnikok agyveleje odafröccsent a magyar sziklákra, a muzsikok élete itt lobbant utolsót és olyan bő aratása volt a halálnak, hogy magyar földön eddig még soha gazdagabb. A harctértől nem messze kis községek vannak, amolyan zsupfedeles, paticsos házakkal megrakott helységek, melyek a legtöbbet szenvedtek a Kárpátokban dúló harcoktól. A kis házacskákban nincs élet, a falvakból elmenekültek és mire leszállt az est, egyetlen ablak mögött se gyűlt világosság, egyetlen ház kemencéjében se pattogott a rőzse láng. Este hat órakor úgy nézett ki ez a még néhány héttel ezelőtt népes falu, mint valami nagy-nagy temető ... Megüszkösödött gerendák, félig leégett háztetők és felrobbantott patakhidak hirdették csupán, hogy itt emberek laktak valamikor. Minden agyontörődöttségünk dacára, tovább kellett menni, mivel pihenésre vagy megszállásra még gondolni sem lehetett. Megvallom: nem szívesen indultam útnak a sötét estében. Az ismeretlenség éjszaka nem izgatja az embert. Olyan vidékek felé kellett menni, melyek pár napja szabadultak fel az orosz uralom alól. Más választás azonban nem volt: menni kellett. A kocsis mellé ültem és fáklyájával, amit valami temetésről hozhatott el, magam világítottam az utat. A titkokat takaró sötétség, ami körülvett bennünket, nem keltett bennem valami vidám gondolatokat. A fáklya fényét kísértetiesen lobogtatta a dermesztő decemberi szél, a hideg metszően hasított és fájt a nagy csönd, ami a hegyek felől jött. Az országúton egyszerre csak szuronyok villantak meg, katonák állták utunkat és harsány hangon kiáltották: — Állj! Ki vagy? — Jó barát — volt a válasz. — Hová mennek? — Ezt én is szeretném tudni. Leszálltam a kocsiról és igazoltam magam. A katona nem elégedett meg, nem hitt szavaimnak, hanem felült a kocsira, maga helyett egy másik katonát állított az őrhelyre és behajtatott kocsisommal . . . állomáson lévő parancsnokságra. Titkosan örültem, hogy a katona elfogott, tudtam, hogy így legalább fedél alá kerülök és nem kell a borzalmasan hideg karácsonyi éjszakát kocsin tölteni. Egy köz-