Pesti Napló, 1914. december (65. évfolyam, 303–332. szám)

1914-12-25 / 327. szám

Törökország háborúi Rennenkamp a kaukázusi orosz haderő parancsnoka Borze, december 24. Kopenhágából való, teljesen megbízható értesülések megerősítik azt a hírt, hogy Ren­nenkamp tábornok és Nikolajevics Miklós nagyherceg között az egyetértés megbomlott. Rennenkamp a cár kegyét is elvesztette. Azok a hírek azonban, hogy a tábornok nyugdíjba ment, nem igazak. Rennenkamp a törökök ellen harcoló kaukázusi haderő parancsnoka lett. Az angol flotta bombázta Xyrost Athén, december 24. Tenedesből jelentik: "Az angol flotta bombázta Xyros kikötő­jét és a kikötőben lévő török kaszárnyát tel­jesen feldúlta. Az öbölben épített török föld­sáncokat az angol hadihajók elpusztították. Partraszállott angol tengerészcsapatok kegyet­lenül bántalmazták a kurdokat. A kurd lakos­ság az ország belsejébe menekül. A román király felelete a kamara feliratára Bukarest, december 24. rA román kamara ülésében Pherekyde­­elnök felolvasta Ferdinánd király feleletét, melyet a kamara válaszfeliratára adott. A me­leghangú levél köszönetet mond az elhunyt király örök érdemeinek a népképviselők által történt, tüntetésszerűen egyhangú elismeré­séért, majd így végződik: Elnök úr, Képviselő urak! Őszinte örömmel és megelégedéssel fogadom önöknek azt a kijelentését, hogy önök kormányom­mal te­ljes összhangban akarnak együtt­működni a haza javára. Ez nem is lehet másképp, midőn az önök érzelmei egyazon hazafias forrásból fakad­nak, különösen pedig most, mikor a felelősség ér­zete egyaránt tölt el mindenkit. Tudják a nemzet képviselői, hogy a trón köré bizalommal csopor­tosulva, a Mindenható segítségével biztosítani fog­­jlik a mi kedves hazánk veszélytellenségét. Még egy­szer telkemből köszönöm forró ragaszkodásukat, egyben fogadják a királyné és családom forró kö­szönetét. Tengereken és gyarmatokon Az elsülyesztett „Curie" menekültjei Gráe, december 24. Tegnap ide érkeztek az Adrián elsülyesz­tett francia tengeralattjáró naszád megmen­tett tisztjei és matrózai. Pólából jöttek két altiszt és tíz főnyi tengerészlegénység fedezete mellett. A francia tengerész hadifoglyok kisérő csapatának Pugl sorhajóhadnagy a parancs­noka. Egyelőre a vasúti állomás márkázó­termét rendezték be számukra. Meglátszott rajtuk a hosszú utazás fáradalma, valameny­nyien szomorúak voltak. Négy sebesült is van köztük. Japán nem küld csapatokat az európai harctérre London, december 24. A Rinter-ügynökség a francia lapoknak ama­­lőrére vonatkozólag, hogy japán csapatokat külde­nek az európai harctérre, úgy értesül, hogy ezt a­­kérdést soha sem vették fontolóra, mert e terv elé nagy technikai és pénzügyi nehézségek gördülnek. Japán mindazonáltal hadiállapotban van és to­vábbra is együttesen jár el a szövetségesekkel. JJapán sem kételkedik e harc végeredményében. Használjunk hadise£ély bélyeget PESTI NAPLÓ 124.­­december 25. (527. szám.) Dramitii Feldúlt falvakon a kárpáti hágók felé Nem gyúltak ki a karácsonyi gyertyák A Pesti Napló kiküldött tudósítójától Északkeleti harctér, december 24. Más esztendőben, amikor béke lakozott a szivekben és a kósza szél a csonttá dermedt országutakon köszöntötte a hajnali misére menő hivőket, amikor minden kis falusi ház­ban kigyúltak a karácsonyfa gyertyái és ün­nepelt az egész világ, ezekben az áhitatos idők­ben népes és eleven volt a házak tájéka és engesztelő beszédre nyíltak még a haragos aj­kak is. Most is karácsony van, a naptáron pi­ros betűs számhoz érkeztünk, de az északi ha­táron levő községekben halálos csönd uralko­dik, a vityillók éppen úgy üresen tátonganak, mint a cserépfedeles gazdaságok épületei, a pajták hangtalanok, a majorok árvák és a hu­musos magyar föld ezen a vidéken úgy néz ki, mintha himlőből gyógyult volna, a tágas ud­varok némák és a gémeskutak vödör nélkül, láncavesztetten bámulnak bele a szomorú sem­mibe. Még a kutyák se vakkantanak, az ósze­rest nem ugatja meg a komor komondor, a tiszta utcákon senki sem mondja, hogy dicsér­tessék az Úr Jézus Krisztus, nem felelik rá, hogy mindörökké ámen, a tarka bájos betle­hemesek csörgő botja, mulatságos lármája nem hallatszik, mivel a nyugodalmas vidé­kekre az oroszok jöttek kántálni és elkántál­ták a polgárok kis vagyonkáját, órákon keresztül kószálunk egyik faluból a másikba, lassan baktatunk az elnéptelene­dett országutakon, anélkül, hogy egy-egy riadt arcú menekülőn kívül mással kerülnénk szembe. Rozzant parasztszekér gördül mellet­tünk, siró gyermekek gubbaszkodnak benne a sok tarka ágynemű mélyén. Már napok óta utaznak, valahonnan a hegyek körül, futnak az oroszok elől, de hogy hol hajtják nyugovóra fáradt fejüket, azt még nem tudják. A lovakat jámbor arcú öreg ember hajtja, fia a harcté­ren küzd, vejei már régen idegen földben porladoznak, leányát és unokáit viszi olyan vidékre, ahol nem bömbölnek az ágyuk érc­torkai. Megállítom az atyafit és beszélgetni kezdek vele. — Honnan jön kend? — Messziről, uram. Már két nap óta és két éjszaka kocogok ezekkel a rossz lovakkal, de azt még nem tudom, hogy hol állok meg. — Hát miért hagyták ott falujukat? — Muszájból. Tetszik-e ezt érteni: mu­szájból, uram. A katonaság szólított fel ben­nünket, hogy menjünk, mert itt csata lesz. Aki nem akart menni, azt kényszerítették. En­gem is erőszakkal távolítottak el. Azt azonban nem mondták, hogy hova menjünk, csak menjünk, így pénz és engedelem nélkül. Útbaigazítottam a földönfutóvá lett csalá­dot és a legközelebbi hatósághoz irányítottam a tájékozatlan öreget, aki szekeren tölti az idei karácsonyi ünnepeket. Csinos gazdaság mellett visz utunk. A la­kás ablakai az utcára néznek. A ház tájéka üres, sehol egy teremtett lélek. A kerítés sok helyütt kitörve, nem messze az udvartól tűz­rakások állnak, elégett bútordarabok, asztal­lábak, szekrényrészletek és képrámák hever­nek szana­szét. Itt oroszok jártak. A barbár­ság bélyegei éktelenkednek a vadszőlővel be­futtatott verandán, a lugas lécet összetörve, a kut megrongálva és az istálló piszkos padló­zata fehérneművel kirakva. Bemegyünk a szo­bákba. Az orosz vandalizmus tombolása, a fe­nevadak oktalan garázdálkodása látszik itt is, ahol ezek a pusztító hordák megfordultak. Az ablakban, ahol máskor muskátlik virítanak, jóillatú mályvák mosolyognak, most megne­vezhetetlen tárgyak hevernek garmadával. A padlózatot felszedték, a bútorokat mind össze­törték és tüzet raktak vele, az edényeket poz­dorjává zúzták, a képeket behasították és hasznavehetetlenné tettek minden tárgyat. Nem maradt itt épségben semmi sem. A föl­dön heverő iratokból és levelekből megtud­tam, hogy kinek a tulajdona ez a szemét­dombbá tett lakás. Gazdája most talán idegen­ben tartózkodik és türelmetlenül várja, hogy mikor mehet haza. A nevét nem akarom ki­írni, nehogy még rosszabb karácsonya legyen, mint amilyen van. A látottak után azonban nem nagyon biztatgatnám az illetőt, hogy sies­sen hajlékába. A kis majorság szomszédsá­gában álló néhány ház belseje hasonlóképpen néz ki, végigszáguldott itt a rabló népség és elpusztított mindent. Azok, akik elmenekül­tek, kezdhetik az életet elölről, dolgozhatnak, verítékükkel öntözhetik kis darabka földjei­ket, véresre törhetik kérges tenyerüket, mert amijük itt maradt, abból nem használhatnak a jövőben semmit sem, még a föld se fog ter­mőképes állapotba jutni jó néhány évig. Ez a hely, ahol most járunk, már harc­tér volt. A nagy vakondtúrások megmagya­ráznak mindent. A kilőtt tölténytáskák, az üres konzervdobozok, egy-egy rongyos katona­köpeny, a vén varjaknak seregestől való röp­ködése és a busán árválkodó friss hantok va­lahogy nagyon szomorú dolgokról meditálnak. Oh, magyar szülők, kik félve és szent szere­tettel gondoltok katonafiatokra, aggódó hitve­sek, kik férjeitek nélkül töltitek az idei kará­csonyi ünnepeket, naiv, kedves gyermekek, kik harcoló apáitokat várjátok és szomorú sze­retők, kik titokban megcsaljátok a hazára vé­rükkel vigyázó barátaitokat, milyen jó, hogy, ti nem láthattok harctereket, milyen jó, hogy ti nem tudjátok, hogy mi történik itt. Mérhe­tetlen fájdalmatok akkor megölne benneteket és nem tudnátok kivárni a boldog időt, ami­kor szeretteitek majd megérkeznek. Az oroszok vére ezen a harctéren összefolyt a magyar ka­tonák drága vérével, a csinovnikok agyveleje odafröccsent a magyar sziklákra, a muzsikok élete itt lobbant utolsót és olyan bő aratása volt a halálnak, hogy magyar földön eddig még soha gazdagabb. A harctértől nem messze kis községek vannak, amolyan zsupfedeles, paticsos házakkal megrakott helységek, me­lyek a legtöbbet szenvedtek a Kárpátokban dúló harcoktól. A kis házacskákban nincs élet, a falvakból elmenekültek és mire leszállt az est, egyetlen ablak mögött se gyűlt világos­ság, egyetlen ház kemencéjében se pattogott a rőzse láng. Este hat órakor úgy nézett ki ez a még néhány héttel ezelőtt népes falu, mint valami nagy-nagy temető ... Megüszkösödött gerendák, félig leégett háztetők és felrobban­tott patak­hidak hirdették csupán, hogy itt emberek laktak valamikor. Minden agyontörő­döttségünk dacára, tovább kellett menni, mivel pihenésre vagy megszállásra még gondolni sem lehetett. Megvallom: nem szívesen indultam útnak a sötét estében. Az ismeretlenség éjszaka nem izgatja az embert. Olyan vidékek felé kellett menni, melyek pár napja szabadultak fel az orosz uralom alól. Más választás azonban nem volt: menni kellett. A kocsis mellé ültem és fáklyájával, amit valami temetésről hozhatott el, magam világítottam az utat. A titkokat ta­karó sötétség, ami körülvett bennünket, nem keltett bennem valami vidám gondolatokat. A fáklya fényét kísértetiesen lobogtatta a der­mesztő decemberi szél, a hideg metszően ha­sított és fájt a nagy csönd, ami a hegyek felől jött. Az országúton egyszerre csak szuronyok villantak meg, katonák állták utunkat és har­­sány hangon kiáltották: — Állj! Ki vagy? — Jó barát — volt a válasz. — Hová mennek? — Ezt én is szeretném tudni. Leszálltam a kocsiról és igazoltam ma­gam. A katona nem elégedett meg, nem hitt szavaimnak, hanem felült a kocsira, maga he­lyett egy másik katonát állított az őrhelyre és behajtatott kocsisommal . . . állomáson lévő parancsnokságra. Titkosan örültem, hogy a ka­tona elfogott, tudtam, hogy így legalább fedél alá kerülök és nem kell a borzalmasan hideg karácsonyi éjszakát kocsin tölteni. Egy köz-

Next