Pesti Napló, 1914. december (65. évfolyam, 303–332. szám)

1914-12-25 / 327. szám

BuflüptSf, szcrTTfl PESTI NAPLÓ 1914. december 30. ,331. szám.) 7 jégen mentünk keresztül, a házak ablakai sö­téten meredtek reánk, egyetlen lakásban sem égtek a karácsonyfák. Megérkeztünk a pa­rancsnokságra. A szuronyos katona a hadnagy elé vezetett és alázattal jelentette, hogy gya­núsnak tüntem­ fel előtte, hát idehozott. A tiszt egy pesti hivatalnok volt, mosolygott a derék, ambiciózus katonára és megdicsérte. Nekem igazolni se kellett magam, a hadnagy megis­mert. Rövid beszélgetés után a másik szobába vezetett, ahol egy nagy karácsonyfa állott, tele mindenféle holmival, kis ev°rtyákkal, arany­díszítésekkel és sok-sok téli ruhával, a harcté­ren küzdő katonák karácsonyfája volt. A szo­bában a katonák meséltek egymásnak, regé­ket, szép, színes történeteket mondtak el, haza gondoltak az édes anyákra, a szerető hitve­sekre és a gügyögő gyermekekre. Hallgattam a mesét. A katona már fáradt volt és megkér­dezte: — Csont... ? Nem jött rá válasz. Aludtak. Künn csak az őr csoszogó lépése hallatszott. Kázméri Kázmér: Vezéreink katonáinkról A Pesti Napló haditudósítójától Karácsony szent reggelén, hadseregpa­rancsnokok nyilatkozatait találja e hasábokon az olvasó. József Ferdinánd főherceg, Böhm Ermoll­, Boroevics, Pflanzer Baltin, József főherceg, bauerbachi Kirchbach és Roth Jó­zsef szólalnak meg, mintegy üzenetet küldenek általunk a frontról a hazába, aggódó szülő­nek, hitvesnek, gyermeknek, az ő csapataik­ról, katonáikról, fiaikról. És valóban a vezé­rek kiknek ,kardjára, bölcsességére, szeren­cséjére van bízva, nemcsak millió és millió testvérünk élete, hanem hazánk és az egész monarchia léte, oly büszkén, oly megindult, szerető szivel szólnak csapataikról, mint az apa, aki fiai dicsőségéről beszél. A vezérek üzeneteinél megnyugtatóbb, fel­emelőbb olvasmányt nem adhatnánk a közön­ségünknek. Nekünk, magyaroknak, akikre Mátyás király óta sem nézett ily hódolattal a földkerekség, mint e véres napokban, különös örömünk telhet, a keresetlenül egyszerű, ka­tonás szavakat olvasván. József Ferdinánd, a salzburgi hős főherceg írja: — A csapatok hangulata a fáradalmak ellenére is kitűnő és túláradó a harci kedvük. Nem is ritka eset, hogy egyes osztagok: Hoch der Kaiserl Éljen a haza! kiáltással a leg­gyilkosabb ágyutűzben, gyalogsági fegyverek tüzelései közepette rohammal törnek az ellen­ségre. Hadisajtószállás, december 23. A második hadsereg parancsnoka, Böhm Ermolli: — Harcikedv s a végső győzelembe ve­tett rendíthetetlen hit hatja át katonáinkat. Boroevics: — Minden dicséretnek fölötte állanak azok a csapatok, amelyek hetek óta, pihenés nélkül kitartottak a harcokban. Pflanzer-Baltin lovassági tábornok: — Parancsnokságom alatt álló seregcso­port, majdnem kizárólag magyar csapattestek­ből alakult . »« A mi József főhercegünk: — A heroikus harcban és önfeláldozó magatartásban fegyvernem és nemzetiség nem tesznek különbséget katonáink között ... Ki kell emelnem a magyarokat . . . Kirchbach altábornagy az iglóiakat is fel­sorolja, amikor katonái halálmegvető bátor­ságát méltatja. Roth altábornagy: — Hadtestem elsőrangú elite hadtest, az ellenség retteg e hadtesttől. Szívből jövő örömmel és nagy belső meg­elégedéssel vehetjük tudomásul, hogy a mos­toha időjárás viszontagságai ellen megvédi ka­tonáinkat új meleg téli felszerelésük. Már ja­vában osztják a karácsonyi ajándékokat, amik bőségesen érkeznek a táborba vonato­kon, autókon, szekereken. A bírók még jobban József Ferdinánd, főherceg, gyalogsági tábornok, a negyedik hadsereg parancsnoka . A mai hadvezetés estiig ismeretlen menetelési teljesítményeket és példátlanul ma­kacs harcokat eredményezett. Ennek meg­állapítása után méltányolhatjuk csak kellőkép derék csapataink eredményes munkásságát. Enormisok azok a követelmények, amiket a mai hadvezetés a vezérek idegeivel, szellemi munkájával és a legénység fizikai képességei­vel szemben támaszt. — A negyedik hadsereg minden tekintet­ben, mondhatnám rendkívüli teljesítményekre mutathat rá. Ez a hadsereg négy hónap alatt öt nagy csatát vívott, amelyek közül a leg­kurtább nyolc napig, a leghosszabb huszonhat napig tartott. A csaták közé eső időt csapa­taink, igen megerőltető menetelésekben töltik. Hosszú távolságokat tesznek meg, rossz uta­kon, kedvezőtlen időjárás mellett. A négy hó­nap alatt egyetlen hatnapos pihenőnk volt, amikor csak helyenkin­t érintkeztünk az ellen­séggel és igy hadseregem ugy ahogy kipihen­hette magát. — Menetelésben, ütközetben egyaránt kato­náim magatartása a legnagyszerűbb. Dacára a teljes legénység igénybevételének, minden em­ber mindig a maga helyén a legnagyobbat nyújtja. Az ellenség ismételten elismerte táma­dásainknak példátlan lendületét. Egy elfogott orosz vezérkari főtiszt tette azt a kijelentést, hogy a japánok heves és annyit emlegetett szuronyrohamai a mieinkhez képest lanyhák. Derék katonáink harci kedve és halálmeg­vetése egyszerűen példátlan és az első vitéz­ségi éremmel való kitüntetés még inkább megacélozza karjukat és lelkesedésüket. A ne-­ l A hallgatag és a néma hadifogoly­ ­t Pesti Napló haditudósítóidtól írta: Lázár Miklós Hadisajtószállás, december 19. A limanowai pályaudvar mögött há­romszáztizenhat orosz hadifogoly didereg. Hajnali négy óra, eső csurog és hideg szél fút. A galiciai hajnal olyan, mint egy lompos cselédleány, aki a vízbe kö­nyökölve a lépcsőházat súrolja. Egy színe van: sárgás szürke, az ég is ilyen, a táj, az épületek, az emberek arca. A foglyok köpe­nyükbe burkolóznak és lábukkal topognak a fagyott göröngyökön. A szomszéd emeletes ház korcsma volt, a himanovai csata alatt kötöző­hely, most kórház. Mozgókonyhán feketekávét főznek a szanitécek. Két könnyebben sebesült honvéd már ugyancsak nyújtogatja a csajká­ját Magyarok? Persze, hogy azok, a transz­portot várják, mennek haza Borsodba. Még egy jászkun huszár is van velük, neki a karját szúrták át. Hogy ne vegyem sértésnek, meg­kínálnak a kávéjukból. Nagyot húzok a csaj­kából, jó keserű zaccos kávé. Éhséget is esik lapitja, szomjúság ellen is hasznos, meg fel­melegíti az embert. Az oroszok körül nagy gyülekezet van. Most érkeztek, az este fogták őket honvéd huszárok, egész éjszaka masíroztak Limano­váig. Rubeleket cserélnek, válszalagot kínálnak cigarettáért, mosolyognak, barátkoznak, ke­nyérhajat rágnak, hangosan, egyszerre beszél mind, az anyanyelvén, oroszul, lengyelül, ro­mánul, németül. Egyetlen hadifogoly nem vesz részt a vásárban. Az önkéntes altisztek színeit hordja, egy gerendán ül, a fejét a kö­nyökére hajtja, sötéten, gyűlölködve néz a tár­saira. Hagyják, egyik sem meri megszólítani. Magas, karcsú fiatal ember, hosszú haja csi­gákban veri a vállát, beesett, sápadt arcával, fájdalmas tekintetével Gorkij fényképeire em­lékeztet. Egy német újságíró kérdi, miért bu­sul és hová való. Fölveti a fejét, nem felel. A német derék, jószivü fiú, kenyeret kínál, szi­varokat oszt szét, a beszarábiai németeknek leveleket is ír. Majd Dánián keresztül továb­bítja a családjukhoz. Újra a hallgatag fogoly­hoz fordul. — Önnek is szívesen irnék levelet! Nem felel, lesüti a szemét, a pocsolyába bámul. — Tud németig? Semmi válasz. — Nem óhajt semmit? Feláll, könnyedén biccent a fejével. — Nem­, danke ... — mondja, sarkon for­dul, az audiencia véget ér. Az újságíró azonban nem nyugszik, a hadifogly elé áll. — És miért nem, ha szabad kérdeznem? Szünet. Az orosz elmereng, az eget nézi, a távoli hegyeket. Aztán tiszta német kiejtéssel meg­szólal: — Mert szégyenlem, hogy fogságba jutot­tam. Megbocsásson uram, nekem fáj. Egy megvető gesztussal a többiekre mu­­tat, kigyúl és rekedten mondja: — Ezeket pedig utálom, utálom! Két karját összefűzte a hátán és szo­morúan járt fel és alá. Egy beszarábiai elmondja a hallgatag fo­goly történetét. — Alexej Akevicsin, igy hivják, diák volt Moszkvában, a szocialista mozgal­mak vezére, híres szónok, kétszer ült fegy­házban. A háború kitörése óta meghibbant, egész lángolásával a pánszlávoké lett, önként jelentkezett, kitüntette magát, altisztnek lép­tették elő, hogy a limanowai magaslaton a tisztjeink elestek, ő vette át a század vezény­letét. Szétugrasztott, sebesült katonákat is gyűj­tött maga mellé és déltől késő estig tartotta a majorságot, ahová visszanyomtak bennünket a huszárok. Elhatároztuk, hogy tovább nem birjuk, megadjuk magunkat Mind így akarta, ő ellene szegült. Azt mondta, haljunk meg, az a szép. Revolvert fogott reánk. Azután meg­nyugodott, de kijelentette, hogy rálő az ellen­ségre, ha mi ki is tűzzük a fehér zászlót. Le­tepertük, megkötöztük, a fegyverét átadtuk a huszároknak, nehogy kárt tegyen magában, bizakodjanak, a csüggedők gondoljanak a fegyverére támaszkodó bakára, akire a szent hajnal posztján virrad, erősödjenek meg a győzelem hitében, amiben hiszünk, mint az egy igaz istenben. Egyik hadseregparancsnokunk hadipa­rancsára kell emlékeznem, aki kora délután így szólt katonáihoz: — Csak én reám nézzetek és a magassá­gos égre, ott ragyog a szerencsecsillagom! És mire alkonyult, csillagsátor borult reájuk, soha annyi csillag nem ragyogott, augusztus óta. És a hadsereg győzött. Az égre nézzetek, a magyar nemzet szerencsecsillagát lássátok!

Next