Pesti Napló, 1914. december (65. évfolyam, 303–332. szám)
1914-12-31 / 332. szám
Ifton Tapest, SstrtorTOK PESTI NAPLÓ 914. december 31 (332. szám.) 7 légű gyufakészletet bocsátanak forgalomba; ez a készlet az óriási harc területén már-már teljesen efogyott, úgy, hogy rekvirálni nem lehet gyújtóayagot A különféle öngyújtó-készülékek is nagyon praktikus ajándékok a katonák számára. A csokoládénak különösen ott veszik nagy rasztát katonáink, ahol nehezen lehet a csapatok után ráállítatni a tábori konyha főztjét A csokoládé olyan nagy tápértékű, hogy napokig is elélhet belőle az ember, minden más táplálék nélkül. Leghelyesebb, ha a közönség kis darabokra vagdalva És a táblákról az ezfistpapírt lefejtve küldi a csokoládét a harctéren küzdő katonáknak, mert igy nem kerül fáradságba, erőpazarlásba a táblák eltördelése és higiénikus, mert a katonák bizony nem mosakodhatnak minden étkezés előtt. * Nagy szükség van húskonzervekre és főzelékkonzervekre is. A cigarettát is nagy örömmel fogadják a katonák, szeszes italokat , konyakot, rumot, likőrt stb. azonban a téli hónapokban nem tanácsos küldeni nekik, mert az alkohol elálmosítja az embert s álomba merülve, könnyen megfagyhat. Különben is az alkoholnál sokkal jobban fölmelegíti a testet a forró tea. Przemyslbe és vissza ellenséges fűzön át Eltévedve a felhők között A Pesti Napló kiküldött tudósítójától Kárpáti harctér, december 30. Csöndes, elvénhedett északmagyarországi vasúti állomás. A pocsolyás perronon csak egy népfölkelő bandukol. A várótermek üresek, a hivatali helyiségben szegényesen, szinte szégyenlősen pislákol egy füstös petróleumlámpa. Úgy néz ki ez az elhagyatott, ásítozó épület, mint valami ódon végvár, melynek urát fogságra vetették. A messzibe vesző sínpárok élesen csillognak a sötét, titkos éjszakában, időközökként feltünedezik egy-egy pici piros pont: jelzőlámpáját forgatja valahol a fékező. A fénysávokat tompa ütődések követik, az állomás végében tolatnak. Nincs elviselhetetlenebb valami, mint egy ilyen állomáson órákon által rostokolni, várni egy vonatot, akármilyet, amely megszabadítsa az embert a további tébolyult türelemjáték folytatásától. Beszédbe bocsátkozom az előttem sétáló baltával és megkérdem tőle, hogy az éjszaka folyamán át megy-e az állomáson vonat? A fáradt fiúümmögve felel: — Hát mi az úr, hogy ilyen időben is bolyong? Kielégítem a katona kíváncsiságát. Megértette a helyzetet és az állomásfelvigyázóhoz utasított, aki valahol az isten háta mögött foglalatoskodott. Hajnalra hajlott az idő, amikor az állomásfelvigyázó előbukkant rejtekhelyéből és minden előzetes kérdezősködés nélkül jelentette: — Nemsokára itt lesz egy vonat, azzal tovább utazhat kegyed. A nemsokából másfél óra lett, míg végre igazán megérkezett a vonat, melynek egyik kocsijába felszállva, boldog bucsut mondtam a kis állomásnak. Abban a fülkében, melybe egészen véletlenül beszálltam, két aviatikus főhadnagy ült. A vonat lassan elindult és mi szótalanul ültünk a hideg, fűtetlen kocsiban. Nehézkesen és vontatottan indult meg közöttünk a beszélgetés, melynek során igen sok érdekes, sőt egyenesem izgalmas dolgot tudtam meg. Amikor a tisztek beszéltek, gyakran azt hittem, hogy valami moziban ülök és ott látom a dolgokat. Elmondom úgy, ahogy hallottam. Előbb azonban hadd konferáljam be a szerény szereplőket. Két fiatal, vidám, vakmerő aviatikus főhadnagy, két ragyogó szemű, bátor katona, akik nem egyszer menekültek meg a biztos haláltól és akiknek bravúros munkáit a hadvezetőség is szépen honorálta, mindkettőt kitüntette. Egyik főhadnagy pár nappal ezelőtt a körülzárt és erősen ostromolt Przemyslben járt, onnan hozott és vitt parancsot és hirt. A kitűnő aviatikus még karácsonyi üdvözletekkel is szolgált a várban lévő tiszttársainak. A vakmerő útjáról a halk modorú főhadnagy aZ alábbiakat mondotta: — Azzal az utasítással szálltam fel, hogy a katonaság részére postát, a hadvezetőségnek pedig parancsot vigyek. Przemyslig való repülésem simán ment. Amikor az ellenséges vonalba kerültem, a helyzet kezdett kritikussá válni, mivel folyton tüzeltek reám és nekem egyre feljebb kellett emelkednem, hogy azáltal az ellenség elveszítse az irányt. Siklórepüléssel haladtam. Nem sokat használt, mivel az oroszok kegyetlenül tűz közé fogtak és több golyó érte a gépemet, szerencsére olyan egészen, amely nem befolyásolta utazásomat. Én állandóan figyeltem az ellenség hadállásait, olykor lejebb ereszkedtem és fényképfelvételeket is csináltam, mialatt altiszt pilótáiul erősen dolgoztak. Egyszerre megpillantottam a vár körvonalait és kettőzött erővel igyekeztünk Przemysl felé. A meghatározott időre a vár felett voltam. Azt mondanom sem kell, hogy nagyon lelkesen fogadtak. Kötelességeim elvégzése után indulnom kellett visszafelé. Ez már veszedelmesebb volt és csak a különös véletlennek köszönhetem, hogy megmenekültem. Alig hogy a vár körzetét elhagytam, észrevettem az orosz repülőgépek részére felállított hangárokat Három bombát dobtam a hangárokra és Zeis-féle apparátusommal megállapítottam, hogy a célnak megfelelően működtem: a hangárok felrobbantak. Az oroszok roppant elkeseredett tüzelést nyitottak ellenem. Golyózáporban voltam. Mondhatom: a legválságosabb perceket éltem át pilótámmal együtt. — Nem féltek? — vetettem közbe. — Ezt az érzést mi nem ismerjük. Folytattam utam a Kárpátok felé. A tüzelés megszűnt. Az első veszélyen túl voltunk. A hegyek felett azonban nagyon sűrű fellegek úszkáltak, úgy, hogy elvesztettük az irányt. Nem tudtuk magunkat tájékozni, nem tudtuk, hogy hol vagyunk. Órákon keresztül bizonytalanul röpültünk. Végre is le kellett ereszkedni, muszáj volt, fizikai törvények parancsolták így. Megindultunk lefelé és szerencsésen földet értünk. Rövid érdeklődés után megtudtuk, hogy Gálszécsen vagyunk. Meg voltunk mentve. Ugyancsak fölötte érdekes a másik aviatikus főhadnagy esete is. A feladat, amit fényesen megoldott, nagyon súlyos volt. Így mondotta el: — Jasló alatt egy kényszerleszállást kellett végeznem és az ellenséges tüzérállást kellett kikémlelnem. Zboróról indultam el. Az oroszok sorai felett kellett elrepülnöm. Tudtam, hogy mihelyst megpillantanak, tüzelést nyitnak ellenem. Ez természetes és szokott dolog, ami nem zavar bennünket munkánkban. Mikor az oroszok hadállásai felett lebegtem, bombákat dobtam le, ami nagy pánikot okozott. Üdvözlő névjegyeim leküldésére megkaptam a választ: tűz közé fogtak. Mikor a legmagasabb ponton voltam, azt vettem észre, hogy gépem fel akarja mondani a szolgálatot. Mielőtt még a katasztrófa bekövetkezett volna, leszálltam. Pilótámmal, egy Trimmer nevű bátor fiúval együtt elhatároztuk, hogy semmiféle körülmények között se adjuk meg magunkat. Ahol földet értünk, az a Kárpátok volt, de az ellenség tartotta megszállva, csak éppen, hogy észrevettek az oroszok, sortűzzel fogadtak. A helyzet reménytelen volt. Ultima rációhoz folyamodtunk: a gépről leszedtük a magassági mérőt és egyéb értékes műszereket és a tökéletes leszerelés után felrobbantottuk a benzintartályt. Időközben a golyók közvetlen mellettünk süvítettek el. Fedezékből végeztük a leszerelést és így megmenekültünk. A gép felrobbantása után nekivágtunk a Kárpátoknak és tízórai szakadatlan gyalogolás után, éjjel két órakor a mi előőrseink tartóztattak fel A célt elértük, az ellenség hadállásairól kimerítő jelentést tehettem. Vidám és kedélyes beszélgetés közepett érkeztünk abba a városba, ahol most az egyik hadsereg vezérkara tartózkodik és ahol a bravúros aviatikus főhadnagyoknak jelentkezni kell. Kázméri Kázmér« Háborús portrék © Kitchener A lord, ki az Egyesült Királyságok hadügyeit intézi miniszterként, arcban is feltétlenül hasonlít a vérebre, kihez egyébként rajongó tisztelői is hasonlítani szokták. Némely ember arcán határozottan kijön a karakter, sokakon úgy, hogy valamely állatra hasonlít. Voltaire mosolya keserű volt, mint a bagolyé, Macchiavelli egy róka álarcában jár és honfitársai nyilván csak tiszteletüket akarják kifejezni akkor, mikor a vérebhez hasonlítják a nemes lordot, sőt a csatornán túl ez hízelgés akar lenni és a buldogg valóban az összes kutyafajok közül a legharciasabb, ülő tehát, hogy egy angol hadügyminiszter ... Száraz életrajzi adatokat írjunk róla? Minek? Sokkal szebb, ha vague kontúrokban írunk róla és az angolok amúgy is szeretik a pointtillista festészetet. Hogy a kitűnő lord mikor és mely városban pihent pendelyben, ez elvégre tisztán magánügye neki, a Kitchenerék családi ügye. Ha akarnók, megnézhetnők az adatokat a lexikonban, amelynek angol címszavait a háborúban sem töröltük ki. De miért? Hát nem elég, ha tudjuk róla, hogy e lord, kinek neve szó szerint szakácsot jelent, vérfürdőt rendezett egykoron Abdurrahmanban, sanyargatta az indusokat, gyötörte az afgánokat és úgy bánt a burokkal, mint az afrikai sivatag hiénái, e fűrészfogú állatocskák szoktak fehér holdfényes éjszakákon a halottakkal. És mert hadvezérként jeles hóhér volt a piroskabátos, természetesen kormányzó lett belőle Egyiptomban, majd alkirály Indiában. És hogy jött a nagy háború, minden honi hagyomány ellenére a szabadelvű kormány befogadta a konzervatív lordot, ki viszont — ugyancsak minden hagyományt fellökve — az általános védkötelezettséget akarja behozni Angliában, melynek vizein gyilkos halak (—a német tengeralattjárók —) levegőegében haragos madarak (— Zeppelinek —) nyugtalankodnak. Ám Angliában szeretik őt. Aki angol férfi bajuszt hord, az most mind Kitchener-módra nyíratja azt, az ő tömpe orráért lelkesednek a hölgyek és a legnépszerűbb pipákat is az ő nevével ékítik. Piros kabátot hord arany rojtokkal és népgyűléseken is szónokol, azonkívül elmés formájú apróhirdetésekben szólítja fel a kecses sörfőzőlegényeket, hogy lépjenek valamelyik sorezredbe (a legtöbb élőpénzt a walesi ötödik lovasezred, Queen Mary ezrede fizeti). Anglia legkitűnőbb katonája ő és nincs a harctéren. Ez helyes. Hermetice zárkózik el a háborútól, mint valami csúf és ártó betegség elől, úgy zárkózik el előle és nem akar a másik véres kabátosnak, Frenchnek, ki szintén a gyarmatokon vérengzett korábban, bánatot okozni azzal, hogy riválisként vesz részt a flandriai fagyos csatornák melletti operációkban. Hiába, a Könyök Csatornán túl még tisztelik a demokráciát és nem akarnak a tehetségteleneknek bánatot okozni azzal, hogy, egy kevéssé tehetségesebbet eresztenek közibék. Az oroszlánlelkű vérebet, Marlborough és Wellington óta a szigeti királyság legtehetségesebb katonáját gondosan bezárták a hadügyminisztériumba, a háború tartama alatt, ugy küldték őt a békébe, mint tüdőbeteg embert szoktak a déli tengerek gyógyházaiba és nem tették meg vezérnek a szinesek fölé, kik- nek sorait tizedelte meg egykoron. És nagyon furcsa is lett volna a beefsteak arcú tábornok élén ama gurkáknak, kik hasmánt csúszva ugy sziszegnek, mint a kígyók és hajlékony ívben vetik a kést, melynek éle mérgezett, mint a barbároknál általában szokásos. A Themse partján a nagy sörfőzdék híreres árnyékában hűsöljön háború alatt is a nemes lord. A harctérre pedig ki ne merészkedjék. Ezer ármány les ott ő rá, halál, betegség és mindenfélék, legfőként pedig a szinesek, kiket gyilkolt egykor és kiknek most szeretett vezérük hivatalból ebben a háborúban, mit az emberevő kulturnépekkel visz most Anglia a német barbárság ellen. WWVWWWWWWA/WWWWWWWWWWW Használjunk hadisskély bélyeget