Pesti Napló, 1937. december (88. évfolyam, 273–297. szám)
1937-12-05 / 277. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ 1037 december 5 végtelenül érzékenyebb. Azok a finom lüktetések, amelyeket Bose a közvetlenül a növény száz legkülsőbb takarója alatti sejtrétegben fedezett fel, a bekormozott üveglemezen milliószoros nagyításban, kipontozott görbe alakjában jelennek megg. Ez az, amit Bose a növény szívverésének nevez A növény normális szívverésének ütemét ne képzeljük az emberi szívverés üteméhez hasonlónak; a növény szívverése rendkívül lassú. Majdnem egy egész percig tart, míg a lüktető növényszövet, amelyet Bose a növény szívének nevez, a legnagyobb összehúzódás állapotából a legnagyobb kitágulás állapotába megy át. Miután Rose ezt a különbséget erősen hangsúlyozta, valami kevés kámfort, majd koffeint adott a sárgarépának. A sárgarépa szíve ezekre az ingerekre ugyanúgy válaszolt, mint ahogy egér vagy ember szíve válaszolt volna az izgató behatásra. Ismét abba a vízbe csöpögtette a szert, ezúttal izgatószert, melyben a növény állt és a kormozott lemezen a görbe rögtön meredeken felszökött, hogy még hirtelenebbül leessék; ezt Bose úgy fejezte ki, hogy a sárgarépaszívverése meggyorsult. Az izgatás után a bódítással kísérletezett. Halálos kloroformadagot tett a vízbe. A görbe most világosan és megrendítő módon mutatta a növény birkózását a halállal. Abban a mértékben, ahogy a kloroform megbénította a sárgarépa szívét, a görbe kilengései is szemlátomást laposodtak és egy vízszintes vonalhoz közeledtek, mely körülbelül középen haladt a legmagasabb és a legmélyebb kilengés között. Egy ideig ezen a vízszintesen járt a görbe, de néha még erősen és igen szabálytalanul kilengett. — íme, — mondotta Bose, — erős és tökéletes jelképe annak, hogy ez az élőlény most életéért küzd. De most meg kell ölnöm — tette hozzá igen egyszerűen. Ekkor az elsötétített terem leghátsó soraiból ijedten kiáltott közbe egy magas hang: — Az ég szerelméért. Sir Jagadis, ne ölje meg, vagy ölje meg kínok nélkül! Egy öreg lady kiáltott, Anglia legrégibb családjai egyikének sarja. De elkésett. Nemsokára teljesen megszűntek a kilengések, a sárgarépa meghalt. Valóban olyan volt az, mintha egy ember halna meg, nemcsak arra kellett gondolni, hogy itt egy élet szűnik meg, hanem a fájdalomra is. Ez a növény megmutatta, hogy fáj neki valami, majd megmutatta, hogy már nem fáj neki semmi sem. Érez-e fájdalmat a növény? Érez-e valóban fájdalmat a növény? Ez a kérdés még nincs igazán eldöntve, még sokat fognak rajta vitatkozni. De Bose óta tudjuk, hogy történik a növényben valami, amit mi fájdalomhoz szokott lények alig tudunk másnak, mint fájdallomnak felfogni. Fejezzük ki Walhinger formulájával: a növény úgy viselkedik, mintha fájdalmat érezne. De vájjon annak a bizonyossága, amit az állatokról tudni vélünk, lényegesen túlmegy-e ezen a mintha bizonyosságon? Rose egyébként korántsem áll meg ezeknél a 1 ÁCZI fihölgyfodrász LrtO£LU szalonja IV., Bécsi uda B. félemelet alatt van. Telefon A Mölzgközönség szives pártfogástt kéri. 1822-11 Olcsó árak - Higiénikus kiszolgálás. In memóriám... Irta: PÁSZTOR ÁRPÁD Gyula, Pikter Gyula, Bátyám, hát te is elmentél örökre abba ahonba, »ahonnan még nem tért visza utazó.« A kis hevesmegyei falu fogadta be földjébe örökre testedet, ott málik porrá az az agy, mely fáradhatatlanul dolgozott, kutatott egy hosszú életen át és elmúlása előtt még egy félórával is korrektúrán dolgozott, hogy dolgozata idejében jelenhessen meg a németországi Zeitschrift für Psychologie legközelebbi számában. A Zeitschrift für Psychologie nagyon megválogatja munkatársait és azok műveinek publikálását. A világ egyik legfinnyásabban szerkesztett szaklapja, Pikter Gyula az utolsó két évtizedbenillandóan munkatársa volt és pszichofiziológiai munkái és kísérleteinek ismertetése ebben a folyóiratban jelentek meg. Az érzéklés eddig tanított teóriáját és rendszerét támadta meg érvekkel és kísérletekkel és munkálkodásának eredménye , a tudós világban éppen olyan izgalmat és vitatkozást keltett, mint annakidején egyetemi előadásai. Orvosi könyvek ismerték el Pikter Gyula vakmerőnek látszó tanait, amelyeket alig néhány igazán szakember értett csak meg és merte vita tárgyivá tenni. , A messze Ausztráliából, Amerikából, Európa legkiválóbb pszichológusaitól kapott elismerő vagy támadó bírálatot a tudománynak ez a remetéje, aki az ecsédi szőlők csendjét nem cserélte volna el a nagyvárosok csábító ajánlataiért, hogy tartson ott előadásokat, hogy »mutassa magát« a világ, a tömeg előtt, amelynek pedig alig néhány éve még lelkesfanatikus harcosa volt. Múltját nem feledte elitem is vont semmit se vissza tanításaiból, de minden ízében annyira tudós, teremtő és alkotó géniusz volt, hogy minden örömét és boldogságát csak a munkában, saját gondolatainak világában találta meg. Ezért élt oly visszavonultan ecsédi csendjében és magányában. Elmélkedettkísérletei itt, szakadatlanul dolgozott, dolgozottdolgozott! Miért? Munkája nem jelentett pénzt, se népszerűséget, nem állt ki soha a hiúság vásárjára, hogy ott adjon vagy vegyen. Csak egy érdekelte, a tudomány. És ha pihenni, szórakozni akart? összegyűjtötte a falucska gyerekeit, betanította Brahms bölcsődalát, Schuberteket és az aranyos falusi, kis gyöngyösbokréta énekelve ült a szőlőtőkék aljába és ott énekelte a dalokat, amelyeket ő fordított magyarra a csöpp gyerekseregnek. Elképzelhetik, hogy csodálkozott volna egy »idegenforgalomban« odasodródott külföldi, ha látja és hallja, hogy a Mátra aljába éi, egy pöttöm faluban magyar gyerekek Brahmsot és Schubertet énekelnek. Tizenhárom év korkülönbség volt közöttünk, ő húszéves korában már jogi doktor, egészen rövid idő alatt magántanár és többször hallottam vele kapcsolatban a »Pikler«, mint a »Gyula« nevet. A Pikler név, mint fogalom, elkezdődött a Kereskedelmi Akadémián, amelynek meghívott tanára volt egy éven át. Mert Pikter Gyula közgazdásznak indult és első sikere is közgazdászati volt. »Ricardo« című könyvével akadémiai pályadíjat nyert és ez a siker nyitotta meg számára az érvényesülés kapuját. De nem akarom (és nem is tudnám) nyomon követni tudományos feledésének útját. A közgazdaságtól a „Sinnesphysiologie”-ig van olyan nagy és változatom az út, mint Budapest forgatag, lázas életétől az ecsédi kis, falusi temetőig. Emlékszem az időre, amikor az utolsó egyetemi tanulóéve végeztével egy nap hazajött Anyánk a konyhában dagasztott, amikor Gyula szinte berobbant az ajtón, zsebéből egy nagy csomó tízforintos aranyat rágott ki és nevetve mesélte: — Három pályadíjat nyertem meg! — és máris kint volt az ajtón. Nekünk ez egészen természetesnek, magától értetődőnek tetszett. Ilyen volt Pikier Gyula nekiindulása. Huszonegy- vagy huszonkétéves korában magántanár, egy évtized is alig múlik el, már nyilvános rendes. Röviden Pikier, Gyula nélkül. Kinn a világban csak Piklernek hallottam emlegetni és visszásan tuingzott odahaza a családi Gyula. Most megint szerepelt a nagy nyilvánosság előtt. Fejtől a sírján egy kis fakereszt, rajta a név. A Gyula visszakerült a Pikter mögé, vagy helyesebben mellé. Temetése egyedülálló a maga nemében. Ő maga is helyeselte volna. A bús, árnyakat hintő november délután már ráfeküdt a kis falusi temetőkertre, amikor a gyászkocsi odaérkezett. A sírsödörnél csak négy családtag, egy Piier-rajongó és egy jóbarát. Kívülük még a házi személyzet. De a temető zsúfolva Minden útján emberek, kivonult az egész falu. Eljöttek megadni a végső tisztességet a »méltósájos úr«-nak, akit mindenki szeretett, aki mindenkihez mindig jó és kedves volt, a nép valódi barátja. Már többé nem járkál lassú, nehéz lélekkel a szőlő egyenes útján, kis sapkája örökre lekerült fejéről, többé nem szavalta nekem és az enyéimnek Goethét, akit a költők és gondolkodók között a legjobban szeretett és akinek költeményeit majd mind könyv nélkül tudta. Nem! Ott hozzák a koporsót és benne Pikter Gyulát, Gyulát. Mert most megint Gyula lett számomra. A paraszti kezekben gyertyák, a sötétedésben lassan kigyúlnak és lángjuk ott lebeg a sírok felett. Pikter Gyuláért égnek. És a halott »méltóságos úr« mégegyszer elvonul a falu népe előtt. Zsoltárok hangzanak fel, a falu énekel. Rög hull a rögre, új sír domborul az ocsédi temetőben. És mikor a sírhalom elkészült, — ha a halott el is tiltotta, hogy beszéljenek sírja fölött! — előállott egy ünneplő ruhába öltözött paraszt és messze hallható hangon mondta: — Itt nyugszik Magyarország és Ecséd nagy halottja! Csakennyit. A gyertyák fénye körülragyogta a sírt. A Gyula sírját, i spekulációknál. Az emberiség élelmezése, mondja ő, elsősorban attól függ, hogyan teremnek meg és hogyan gyarapodnak hasznos növényeink. Ő a növények gyarapodását is megméri a legfinomabb eszközökkel. A kétezerszeresen nagyító mikroszkóp, mondja, forradalmasította a biológiát, az ő milliószorosan nagyító készüléke — melynek pontosságát Sir William Bragg, a Nobel díjas fizikus dicsérte — szinte elképzelhetetlen távlatokat tár fel a tudománynak. Ezzel a készülékkel tanulmányozta Rose egyebek között azt, hogy reagál az egészséges növény a villamos ütésre. Most áttekinthető formában megismételte előttünk ezt a kísérletét. Az ernyőre vetített görbe meglehetősen világosan mutatta a növény magatartásának változását. Kiderült, hogy gyenge inger nagy növekedési szaporulatot, erős inger esetleg egyáltalában semmiféle szaporulatot nem hoz létre. Minden növénynek, magyarázta Sir Jagadis nagy hévvel, megvan a maga kritikus pontja és azt a pontot minden esetben meg kell keresnünk. Mielőtt hasznos növényeink kritikus pontjat meg nem találtuk, például az úgynevezett elektromos troguízás sem fog kifizetődni. De azon a napon, amikor valamennyi hasznos növényünk kritikus pontját szabatos kísérletekkel megállapítottuk, már szabályozni is tudjuk növekedésüket. Azon a napon az emberiség tudományosan ellenőrizheti saját ellátását. Villamozzák a minisztert és a lóherét Emlékszem, hogy ezek a szavak váltották ki a sötét terembsen a legnagyobb szenzációt. Olyan ország kormányzóelitje ült ott, amely már régen nem látta el önmagát élelemmel, amelynek az élelemmel való ellátás egyik legnagyobb gondja. És minthogy a Brit Birodalom életkore síról voltszó, Captain Wedgwood-Benn, az indiai államtitkár maga ajánlkozott, hogy aláveti magát egy kísérletnek, amelyet Rose vele egyidejűleg egy a Hyde-parkból frissen hozott lóherén hajtott végre. Mindkettőt, az újdonsült minisztert s a frissen szakított lóherét, rákapcsolták Bose készülékére és gyenge villamosáramot bocsátottak át rajtuk. A miniszter kijelentette, hogy alig érez valamit. Nem úgy a lóhere. Tükrök és hengerek szellemes kombinációja segítségével a lóhere az összerezzenés és a megrendülés meggyőző kifejezését vetítette a falra, aztán kikapcsolták a minisztert, az indus egyedül maradt a lóherével és bemutatta a társaságnak a lóhere haldoklását. Nem kellett tréfás miniszteri beavatkozás ahhoz, hogy érdekesnek találjuk az új mérgek befolyásának szentelt kísérleteket, amelyeket a bécsi egyetem orvosi fakultásán végeztek Bose útmutatása szerint és amelyeket ő most demonstrált. Valami nagyon erős mérget adott be egy gyermekláncfűnek, majd pedig egy levelibékának, amelynek szíve már megszűnt dobogni, de a méreg hatása alatt újra feléledt. A növények éreznek, — mondta Sir Jagadis — hiszen vannak idegeik, de, tette hozzá, mentek a szuggesztiótól. Az orvos, bárhogy is igyekszik elkerülni, szusgesztiót gyakorol hetesére: a növénynél, amelyből minden bizonnyal hiányzik a fantázia, a szuggesztió-tényezőt bátran ki lehet kapcsolni. Bizonyos, hogy ezekben az indusokban fokozott mértékben van meg az, ami kísérleteik tárgyából hiányzik, a képzelőerő. Azzal az érzéssel távoztam a miniszterek, indusok, lóherék és sárgarépák fantasztikus gyülekezetéből, hogy korunk egyik legnagyobb fantáziáját ismertem meg. A régi bölcs nyomán Egy pár év előtt egy dunaparti szálló terraszán megismerkedtem Chander Bose-zal, a volt kalkuttai polgármesterrel és nacionalista politikussal, aki csak névrokona volt Sir Jagadisnak, de nagy ismerője és tisztelője. Az indusok, mesélte, rendkívül nagy tiszteletben tartották Sir Jagadist. Azonban csodálatosképpen nem is annyira a növény érzékenységének szentelt vizsgálataiért ünnepelték, mint inkább azért, mert India közhiedelme szerint ő volt az, aki fiatalon, fizikus korában az első döntő gyakorlati lépést tette meg a drótnélküli táviratozás megvalósítása felé. Marconi akkor Angliában dolgozott és befolyásosabb volt Sir Jagadisnál, de Indiában még ma sem ismerik el Marconi prioritását. Sir Jagadis pedig nagyon is tartott ezen a téren az elsőségre és az indusok mind a mai napig angol cselszövénynek tulajdonítják, hogy velük együtt nem vallja az egész világ: indus ember találta fel a rádiót. Még egy dolgot hangsúlyozott az indus politikus Sir Jagadisszal és növényélettani felfedezéseivel kapcsolatban, azt, hogy ezekhez a kísérletekhez az első, döntő lökést Manu-tól, az indusok hősi eposzával majdnem egykorú ősrégi bölcstől kapta. Manu, az indus jog első kodifikátora, egyike a legátfogóbb, legegyetemesebb szellemeknek. Manu mondásai között jegyezték fel a következőket: »Az élet nem szűnik meg az állattal. A növény is érez kést és fájdalmat.« Sir Jagadis meg akart győződni róla, hogy a kísérlet igazolja-e a régi bölcs tanát. Az ősrégi indus bölcsesség talán még hatni fog a mi életünkre is. Ha egyszer, Rose kísérletei közvetett következéseképpen, az emberiség el fogja vetni élelmezésének gondját, — márpedig ennek a lehetőségét nem szabad kizárni, — akkor az öreg Manunak is hálásak lehetünk majd érte-Bőse hívei ezen az összefüggésen nem csodálkoznak. Ők azt mondják: minden élet egy és mindenféle élet összefügg egymással. Miért ne hatna a nagy Manu az évezredeken át? Lorsy Ernő Parálékénekes mai »» int« rendszerű daraljkho» raktárból szállít HillfSSSéS^lip «nirgliköpenyeket legjobban és legolcsóbban készít ét javfl VARSA mié LAJOS és szoSAárugyár Budapest, VI. Fövény acca 81. Telefón 914—93