Pesti Napló, 1937. december (88. évfolyam, 273–297. szám)

1937-12-05 / 277. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1037 december 5 végtelenül érzékenyebb. Azok a finom lüktetések, amelyeket Bose a közvetlenül a növény száz legkül­sőbb takarója alatti sejtrétegben fedezett fel, a bekormozott üveglemezen milliószoros nagyítás­ban, kipontozott görbe alakjában jelennek megg. Ez az, amit Bose a növény szívverésének nevez A növény normális szívverésének ütemét ne kép­zeljük az emberi szívverés üteméhez hasonlónak; a növény szívverése rendkívül lassú. Majdnem egy egész percig tart, míg a lüktető növényszövet, amelyet Bose a növény szívének nevez, a leg­nagyobb összehúzódás állapotából a legnagyobb kitágulás állapotába megy át. Miután Rose ezt a különbséget erősen hang­súlyozta, valami kevés kámfort, majd koffeint adott a sárgarépának. A sárgarépa szíve ezekre az ingerekre ugyanúgy válaszolt, mint ahogy egér vagy ember szíve válaszolt volna az izgató be­hatásra. Ismét abba a vízbe csöpögtette a szert, ezúttal izgatószert, melyben a növény állt és a kormozott lemezen a görbe rögtön meredeken fel­szökött, hogy még hirtelenebbü­l leessék; ezt Bose úgy fejezte ki, hogy a sárgarépa­­szívverése meg­gyorsult. Az izgatás után a bódítással kísérlete­zett. Halálos kloroformadagot tett a vízbe. A görbe most világosan és megrendítő módon mutatta a növény birkózását a halállal. Abban a mértékben, ahogy a kloroform megbénította a sárgarépa szí­vét, a görbe kilengései is szemlátomást laposodtak és egy vízszintes vonalhoz közeledtek, mely körül­belül középen haladt a legmagasabb és a leg­mélyebb kilengés között. Egy ideig ezen a víz­szintesen járt a görbe, de néha még erősen és igen szabálytalanul kilengett. — íme, — mondotta Bose, — erős és tökéletes jelképe annak, hogy ez az élőlény most életéért küzd. De most meg kell ölnöm — tette hozzá igen egyszerűen. Ekkor az elsötétített terem leghátsó­ soraiból ijedten kiáltott közbe egy magas hang: — Az ég szerelméért. Sir Jagadis, ne ölje meg, vagy ölje meg kínok nélkül! Egy öreg lady kiáltott, Anglia legrégibb csa­ládjai egyikének sarja. De elkésett. Nemsokára teljesen megszűntek a kilengések, a sárgarépa meghalt­. Valóban olyan volt az, mintha egy e­mber halna meg, nemcsak arra kellett gondolni, hogy itt egy élet szűnik meg, hanem a fájdalomra is. Ez a növény megmutatta, hogy fáj neki valami, majd megmutatta, hogy már nem fáj neki semmi sem. Érez-e fájdalmat a növény? Érez-e valóban fájdalmat a növény? Ez a kér­dés még nincs igazán eldöntve, még sokat fognak rajta vitatkozni. De Bose óta tudjuk, hogy törté­nik a növényben valami, amit mi fájdalomhoz szokott lények alig tudunk másnak, mint fájda­llomnak felfogni. Fejezzük ki Walhinger formulá­jával: a növény úgy viselkedik, mintha fájdalmat érezne. De vájjon annak a bizonyossága, amit az állatokról tudni vélünk, lényegesen túlmegy-e ezen a mintha­ bizonyosságon? Rose egyébként korántsem áll meg ezeknél a 1 ÁCZI fihölgyfodrász LrtO£LU szalonja IV., Bécsi ud­a B. félemelet alatt van. Telefon­­ A Mölzgközönség szives p­á­r­t­f­og­á­st­t kéri. 1­822-11 Olcsó árak - Higiénikus kiszolgálás. In memóriám... Irta: PÁSZTOR ÁRPÁD Gyula, Pikter Gyula, Bátyám, hát te is elmentél örökre abba a­­honba, »ahon­nan még nem tért visza utazó.« A kis heves­megyei falu fogadta be földjébe örökre testedet, ott m­álik porrá az az agy, mely fáradhatatlanul dolgozott, kutatott egy hosszú életen át és el­múlása előtt még egy félórával is korrektúrán dolgozott, hogy dolgozata idejében jelenhessen meg a németországi Zeitschrift für Psychologie legközelebbi számában. A Zeitschrift für Psycho­logie nagyon megválogatja munkatársait és azok műveinek publikálását. A világ egyik legfinnyá­sabban szerkesztett szaklapja,­­ Pikter Gyula az­ utolsó két évtizedben­­illandóan munkatársa volt és pszichofiziológiai munkái és kísérleteinek ismer­tetése ebben a folyóiratban jelentek meg. Az ér­zéklés eddig tanított teóriáját és rendszerét tá­madta meg érvekkel és kísérletekkel és munká­l­kodásának eredménye , a tudós világban éppen olyan izgalmat és vitatkozást keltett, mint annak­idején egyetemi előadásai. Orvosi könyvek ismer­ték el Pikter Gyula v­akmerőnek látszó tanait, amelyeket alig néhány igazán szakember értett csak meg és merte vita tárgyivá tenni. , A messze Ausztráliából, Amerikából, Európa legkiválóbb pszichológusaitól kapott elismerő vagy támadó bírálatot a tudománynak ez a remetéje, aki az ecsédi szőlők csendjét nem cserélte volna el a nagyvárosok csábító ajánlataiért, hogy tartson ott előadásokat, hogy »mutassa magát« a világ, a tömeg előtt, amelynek pedig alig néhány éve még lelkes­fanatikus harcosa volt. Múltját nem feledte el­item is vont semmit se vissza tanításaiból, de m­in­den ízében annyira tudós, teremtő és alkotó gé­niusz volt, hogy minden örömét és boldogságát csak a munkában, saját gondolatainak világá­ban találta meg. Ezért élt oly visszavonultan ecsédi csendjében és magányában. Elmélkedett­kísérletei itt, szakadatlanul dolgozott, dolgozott­dolgozott! Miért? Munkája nem jelentett pénzt, se nép­szerűséget, nem állt ki soha a hiúság vásárjára, hogy ott adjon vagy vegyen. Csak egy érdekelte, a tudomány. És ha pihenni, szórakozni akart? összegyűj­tötte a falucska gyerekeit, betanította Brahms bölcsődalát, Schuberteket és az­ aranyos­ falusi, kis gyöngyösbokréta énekelve ült a szőlőtőkék al­jába és ott énekelte a dalokat, amelyeket ő fordí­tott magyarra a csöpp gyerekseregnek. Elképzelhetik, hogy csodálkozott volna egy »idegenforgalomban« odasodródott külföldi, ha látja és hallja, hogy a Mátra aljába éi, egy pöttöm faluban magyar gyerekek Brahmsot és Schubertet énekel­nek. Tizenhárom év korkülönbség volt közöttünk, ő húszéves korában már jogi doktor, egészen rö­vid idő alatt magántanár és többször hallottam vele kapcsolatban a »Pikler«, mint a »Gyula« ne­vet. A Pikler név, mint fogalom, elkezdődött a Kereskedelmi Akadémián, amelynek meghívott tanára volt egy éven át. Mert Pikter Gyula közgazdásznak indult és első sikere is közgazdászati volt. »Ricardo« című könyvével akadémiai pályadíjat nyert és ez a siker nyitotta meg számára az érvényesülés kapuját. De nem akarom (és nem is tudnám) nyomon követni tudományos fe­ledésének útját. A közgaz­daságtól a „Sinnesphysiologie”-ig van olyan nagy és változatom az út, mint Budapest forgatag, lázas életétől az ecsédi kis, falusi temetőig. Emlékszem az időre, amikor az utolsó egye­temi tanulóéve végeztével egy nap haza­jött Anyánk a konyhában­ dagasztott, amikor Gyula szinte berobbant az ajtón, zsebéből egy nagy csomó tízforintos aranyat rágott ki és nevetve mesélte: — Három pályadíjat nyertem meg! — és máris kint volt az ajtón. Nekünk ez egészen természetesnek, magától értetődőnek tetszett. Ilyen volt Pikier Gyula nekiindulása. Huszon­egy- vagy huszonkétéves korában magántanár, egy évtized is alig múlik el, már nyilvános rendes. Röviden Pikier, Gyula nélkül. Kinn a világban csak Pikler­nek hallottam emlegetni és visszásan tuingzott odahaza a csa­ládi Gyula. Most megint szerepelt a nagy nyilvánosság előtt. Fejtől a sírján egy kis fakereszt, rajta a név. A Gyula visszakerült a Pikter mögé, vagy helye­sebben mellé. Temetése egyedülálló a maga nemében. Ő maga is helyeselte volna. A bús, árnyakat hintő november délután már ráfeküdt a kis falusi temetőkertre, amikor a gyászkocsi odaérkezett. A sírsödörnél csak négy családtag, egy Pi­i­er-rajongó é­s egy jóbarát. Kívülük még a házi személyzet. De a temető­ zsúfolva Minden útján emberek, kivonult az egész falu. Eljöttek megadni a végső tisztességet a »méltósá­­jos úr«-nak, akit m­inden­ki szeretett, ak­i mindenkihez mindig jó és kedves volt, a n­ép valódi barátja. Már többé nem járkál lassú, nehéz lél­e­kkel a szőlő egyenes útján, kis sapkája örökre lekerült fejéről, többé nem sza­valta nekem és az enyéim­nek Goethét, akit a köl­tők és gondolkodók között a legjobban szeretett és akinek költeményeit majd mind könyv nélkül tudta. Nem! Ott hozzák a koporsót és benne Pikter Gyulát, Gyulát. Mert most megint Gyula lett szá­momra. A paraszti kezekben gyertyák, a sötétedésben lassan kigyúlnak és lángjuk ott lebeg a sírok fe­lett. Pikter Gyuláért égnek. És a halott »méltóságos úr« mégegyszer elvo­nul a falu népe előtt. Zsoltárok hangzanak fel, a falu énekel. Rög hull a rögre, új sír domborul az ocsédi temetőben. És mikor a sírhalom elkészült, — ha a halott el is tiltotta, hogy beszéljenek sírja fö­lött! — előállott egy ünneplő ruhába öltözött pa­raszt és messze hallható hangon mondta: — Itt nyugszik Magyarország és Ecséd nagy halottja! Csak­­ennyit. A gyertyák fénye körülragyogta a sírt. A Gyula sírját, i spekulációknál. Az emberiség élelmezése, mondja ő, elsősorban attól függ, hogyan teremnek meg és hogyan gyarapodnak hasznos növényeink. Ő a növények gyarapodását is megméri a legfinomabb eszközökkel. A kétezerszeresen nagyító mikroszkóp, mondja, forradalmasította a biológiát, az ő millió­szorosan nagyító készüléke — melynek pontossá­gát Sir William Bragg, a Nobel díjas fizikus dicsérte — szinte elképzelhetetlen távlatokat tár fel a tudománynak. Ezzel a készülékkel tanul­mányozta Rose egyebek között azt, hogy reagál az egészséges növény a villa­mos ütésre. Most áttekint­hető formában megismételte előttünk ezt a kísér­letét. Az ernyőre vetített görbe meglehetősen vilá­gosan mutatta a növény magatartásának változá­sát. Kiderült, hogy gyenge inger nagy növekedési szaporulatot, erős inger esetleg egyáltalában semmiféle szaporulatot nem hoz létre. Minden növénynek, magyarázta Sir Jagadis nagy hévvel, megvan a maga kritikus pontja és azt a pontot minden esetben meg kell keresnünk. Mielőtt hasz­nos növényeink kritikus pontja­t meg nem találtuk, például az úgynevezett elektromos trogu­ízás sem fog kifizetődni. De azon a napon, amikor vala­mennyi hasznos növényünk kritikus pontját sza­batos kísérletek­kel megállapítottuk, már szabá­lyozni is tudjuk növekedésüket. Azon a napon az emberiség tudományosan ellenőrizheti saját ellátását. Villamozzák a minisztert és a lóherét Emlékszem, hogy ezek a szavak váltották ki a sötét terembsen a legnagyobb szenzációt. Olyan ország kormányzóelitje ült ott, amely már régen nem látt­a el önmagát élelemmel, amelynek az élelemmel való ellátás egyik legnagyobb gondja. És minthogy a Brit Birodalom életkore síról volt­­szó, Captain Wedgwood-Benn, az indiai állam­titkár maga ajánlkozott, hogy aláveti magát egy kísérletnek, amelyet Rose vele egyidejűleg egy a Hyde-parkból frissen hozott lóherén hajtott végre. Mindkettőt, az újdonsült minisztert s a frissen szakított lóherét, rá­­kapcsolták Bose készü­lékére és gyenge villamosáramot bocsátottak át r­ajtuk. A miniszter kijelentette, hogy alig érez valamit. Nem úgy a lóhere. Tükrök és hengerek szellemes kombinációja segítségével a lóhere az összerezzenés és a megrendülés meggyőző kifeje­zését vetítette a falra, a­­ztán kikapcsolták a mi­nisztert­, az indus egyedü­l m­aradt a lóherével és bemutatta a társaságnak a lóhere haldoklását. Nem kellett tréfás miniszteri beavatkozás ahhoz, hogy érdekesnek találjuk az új mérgek be­folyásának szentelt kísérleteket, amelyeket a bécsi egyetem orvosi fakultásán végeztek Bose útmutatása szerint és amelyeket ő most demon­strált. Valami nagyon erős mérget adott be egy gyermekláncfűnek, majd pedig egy levelibéká­nak, amelynek szíve már megszűnt dobogni, de a méreg hatása alatt újra feléledt. A növények éreznek, — mondta Sir Jagadis — hiszen vannak idegeik, de, tette hozzá, mentek a szuggesztiótól. Az orvos, bárhogy is igyekszik elkerülni, szus­­gesz­tiót gyakorol hetesére: a növénynél, amely­ből minden bizonnyal hiányzik a fantázia, a szug­gesztió-tényezőt bátran ki lehet kapcsolni. Bizo­nyos, hogy ezekben az indusokban fokozott mér­tékben van meg az, ami kísérleteik tárgyából hiányzik, a képzelőerő. Azzal az érzéssel távoz­tam a miniszterek, indusok, lóherék és sárgarépák fantasztikus gyülekezetéből, hogy korunk egyik legnagyobb fantáziáját ismertem meg. A régi bölcs nyomán Egy pár év előtt egy dunaparti szálló terra­szán megismerkedtem Chander Bose-zal, a volt kalkuttai polgármesterrel és nacionalista politikus­sal, aki csak névrokona volt Sir Jagadisnak, de nagy ismerője és tisztelője. Az indusok, mesélte, rendkívül nagy tiszteletben tartották Sir Jagadist. Azonban csodálatosképpen nem is annyira a növény érzékenységének szentelt vizsgálataiért ünnepelték, mint inkább azért, mert India köz­hiedelme szerint ő volt az, aki fiatalon, fizikus korában az első döntő gyakorlati lépést tette meg a drótnélküli táviratozás megvalósítása felé. Mar­coni akkor Angliában dolgozott és befolyásosabb volt Sir Jagadisnál, de Indiában még ma sem ismerik el Marconi prioritását. Sir Jagadis pedig nagyon is tartott ezen a téren az elsőségre és az indusok mind a mai napig angol cselszövénynek tulajdonítják, hogy velük együtt nem vallja az egész világ: indus ember találta fel a rádiót. Még egy dolgot hangsúlyozott az indus poli­tikus Sir Jagadisszal és növényélettani felfede­zéseivel kapcsolatban, azt, hogy ezekhez a kísér­letekhez az első, döntő lökést Manu-tól, az indusok hősi eposzával majdnem egykorú ősrégi bölcstől kapta. Manu, az indus jog első kodifikátora, egyike a legátfogóbb, legegyetemesebb szellemek­nek. Manu mondásai között jegyezték fel a követ­kezőket: »Az élet nem szűnik meg az állattal. A növény is érez kést és fájdalmat.« Sir Jagadis meg akart győződni róla, hogy a kísérlet igazolja-e a régi bölcs tanát. Az ősrégi indus bölcsesség talán még hatni fog a mi életünkre is. Ha egyszer, Rose kísérletei közvetett következéseképpen, az emberiség el fogja vetni élelmezésének gondját, — márpedig ennek a lehetőségét nem szabad kizárni, — akkor az öreg Manunak is hálásak lehetünk majd érte-Bőse hívei ezen az összefüggésen nem csodálkoz­nak. Ők azt mondják: minden élet egy és minden­féle élet összefügg egymással. Miért ne hatna a nagy Manu az évezredeken át? Lorsy Ernő Parálékénekes mai »» int« rendszerű daraljkho» raktárból szállít Hil­lfSSSéS^lip «nirgliköpenyeket legjobban és legolcsóbban készít ét javfl VARSA mié LAJOS és szoSAárugyár Budapest, VI. Fövény acca 81­. Telefón 914—93

Next