Tarsadalmi Szemle – 1986.
4. szám - Könyvekről - Szerényi Sándor: Érdemes volt! (Tóth Pál Péter)
KÖNYVEKRŐL 99 ifjúmunkás csoportjába. A faipari munkások körében tevékenykedő kommunisták hamarosan bevonták az illegális ifjúkommunista csoport munkájába is. 1922 szeptemberében - hogy a lebukást elkerülje - ő is Bécsbe utazott, ahol az emigrációban élő kommunistákkal is megismerkedett. Közülük Landler Jenő volt rá nagy hatással, aki 1924-ben pártmegbízatással Párizsba küldte. Itt a Francia Kommunista Párt magyar csoportjában fejtett ki mozgalmi munkát, melynek rövidesen titkára lett. 1925-ben azonban egy tüntetés kapcsán letartóztatták, és másokkal együtt kiutasították az országból. Később ismét visszament Bécsbe, ahol Landler irányításával felkészült a hazai illegális pártmunkára. Szerényit 1926 júniusában azzal a feladattal küldték haza Bécsből, hogy a famunkások szövetségében szervezze meg az illegális kommunista frakciót, kapcsolódjon be a legálisan működő MSZMP munkájába. Szerényi ezeket a feladatokat - a párt elvárásainak megfelelően - sikerrel oldotta meg. Konspirációs hibák következtében azonban 1927. február 23-án letartóztatták, és több mint két évi börtönbüntetésre ítélték. A börtönből 1929 áprilisában szabadult, s bár rendőri felügyelet alá került, a folyamatos lebukások mégis szükségessé tették, hogy újra bekapcsolódjék a pártmunkába. Rövidesen a Titkárság tagja lett, 1929. július 21-ét követően pedig, amikor Fürst Sándort, a Titkárság akkori vezetőjét letartóztatták, Szerényi Sándor került a Központi Bizottság Titkárságának élére. A párt Bécsben működő Külföldi Bizottsága, hogy megakadályozza a Titkárság új vezetőjének letartóztatását, Szerényit is Bécsbe hívta. Szerényi 1929. augusztus 18-án, Jugoszlávián keresztül Bécsbe utazott, ahol bekapcsolódott a KMP II. kongresszusának előkészítő munkálataiba. Szeptember közepétől e munkát már Moszkvában folytatta. Kun Bélával és Révai Józseffel együtt itt készítették el a KMP II. kongresszusának politikai platformjául szolgáló úgynevezett Nyílt Levél tervezetét. Szerényi Sándor könyve 1930-ig vázolja fel a szerző legfontosabb életrajzi adatait és munkásmozgalmi tevékenységét. A kötetből azonban életének és mozgalmi munkájának teljessége sejlik fel. A történelemkutatás már feltárta és elemezte a KMP-nek a kötetben tárgyalt időszakban kifejtett tevékenységét. Ismeretes, hogy a hibás stratégiai célkitűzés és az ebből fakadó szektás gyakorlat nem volt alkalmas arra, hogy jelentősen és eredményesen befolyásolja a magyar valóságot. Szerényi Sándor könyve nemcsak alátámasztja a történetírás értékelését, hanem azt tovább árnyalja, és több vonatkozásban új összefüggésekkel egészíti ki. Ezek közül csak néhány, a kutatók által eddig jórészt figyelmen kívül hagyott elemre hívnám fel a figyelmet. A szerző nagyon fontos lélektani mozzanatot ragad meg akkor, amikor arról ír, hogy a mozgalom vezetői - az addig megszerzett hiányos elméleti és gyakorlati ismereteik birtokában - úgy vélték, hogy társadalmi, politikai, ideológiai stb. kérdések vonatkozásában a teljes és megfellebbezhetetlen igazság birtokában vannak. Ehhez sokszor fölényes magatartás, baloldali türelmetlenség és a csalhatatlanság attitűdje is társult. Ebben a helyzetben pedig a féligazságok mellett a vélt vagy nagyon is relatív „igazságok" a politikai gyakorlatban valósággá transzformálódtak. Az ilyen körülmények között megfogalmazott elemzések, helyzetértékelések természetesen nem jelenthettek szilárd alapot a gyakorlati politika számára. Ez - mint Szerényi Sándor helyesen írja - többek között azt is jelentette, hogy az illegalitásban működő párt külföldön élő vezetői olyan feladatokat tűztek a maroknyi önfeláldozó kommunista elé, amelyek azok lehetőségeit s a párt szervezeti erejét jóval meghaladták. A szerző a tanú hitelességével erősíti meg könyvében, hogy milyen súllyal nehezedett a vád mindazokra, akik a kimunkált, majd határozattá emelt stratégiai célkitűzésekkel kapcsolatban, a valós lehetőségeket jobban számba véve jogos fenntartásokat fogalmaztak meg. A mozgalom tagjait véleménynyilvánításuk során meggondolásra késztette a félelem attól, hogy frakciósnak és opportunistának bélyegezve kivetheti őket magából a mozgalom. Mert mi lett azokkal, akik kísérletet tettek a hibás irányvonal megváltoztatására? A könyvből is kitetszik, hogy a realitásokat jobban kifejező álláspontok képviselői (ebben a periódusban például Alpári Gyula és Ivándi Béla) -, amennyiben nem kívántak a párttal szakítani, önkritikára kényszerültek. De vajon megtehették-e ezt belső meghasonlás nélkül? És vajon felelőssé tehetők-e azért, mert tartották magukat a hibás testületi döntésekhez? A válasz erre - ma, amikor merőben mások a viszonyok - látszólag könnyű, pedig egyáltalán nem az. Ha nem akarunk a történelmietlenség hibájába esni, akkor meg kell értenünk a mély illegalitásba szorított párt tagjainak, vezetőinek ragaszkodását ahhoz, hogy megtartsák a párthoz fűző kötelékeket. Annál inkább, mert az illegális munkáért más, mint üldöztetés, nem járt a kommunisták számára. Érdemes a kötettel összefüggésben megje-