Tolnai Világlapja, 1904. január-március (4. évfolyam, 1–13. szám)
1904-02-21 / 8. szám
Az egyesek, ha még oly gyöngék, erőssé válnak, ha összeállnak, hisz a fűszálból font kötéllel lenyűgözhetjük az elefántot. (Indus mondás ! A férfiak minden érve eltörpül a nők egyetlen helyes érzése előtt. Voltaire. TOLNAI VILÁG-LAP 231 Busók Kiegészítésül a A sokaczoknak van egy szokásuk, amely egyedül Mohácson ismeretes. Ez a különös szokás az úgynevezett «busó-járat.» Farsang utolsó három napján az egész város fenekestül fel van forgatva. Minden utczában hangzik a busó kolompja, tülkölése, ordítása, mely főleg a «bau» szónak borzalmas hangoztatásából áll. Ezen idő alatt nincs a napnak vagy az éjszakának az az órája, hogy busót látni, vagy hallani ne lehetne. Azonban főgyülekező helyük mégis a sokacz városrészben levő nagyobb térség, melyet «kelistye»-nek neveznek. Ezer és ezer busó jön itt össze, különösen a délutáni órákban. Az utczákból százszámra tódulnak a busók erre a térségre. — Természetesen a lakosság is kivonul erre a «látványosságra.» Aki csak épkéz-láb, vagy menni tud, az mind itt van. Sőt a vidékről is százával sereglenek az idegenek a városba a farsangi napokra, hogy ezt a különös szokást láthassák. Pedig hát nem valami esztétikailag szép ez a «mulatság». Mint fentebb említem, a «kelistye»-n gyülekezik a város minden mozogni tudó apraja-nagyja és folyik a «mulatság». Szólnak a tülkök fülsiketítő hangon, zúgnak a bádog kolompok velőkig hatólag és szól a «gájdó» (duda). Folyik az otrombánál otrombább tréfa, duhajkodás, suhanczkodás, orditás, gyereklárma, asszonysivalkodás. Maga a busó nagyon visszataszító külsejű. Fejére szőrére fordított báránybőrt húz, mely az arczot eltakaró álarczot tartja. Az álarcz, mely fából van faragva, borzalmas pofát mutat és többnyire vörösre van festve. A fogak vigyorognak az óriási szájüregekben. Egy fog rendesen ki van ütve, minthogy a busó annak a helyén dugja szájába bűzöskapadohánytól illatozó rövid szájú pipáját. A további öltözék áll egy szintén szőrére fordított ködmenből, melyet a derékon egy, a jószágtartásnál széles szíj tart össze és erre a szíjra elől egy marhakolomp van lógatva, melyet a busó, különösen ha valakit ijesztgetni akar, borzalmasan szokott rázni. A busó ritkán hord kifordított nadrágot, mely a csizma felett szalaggal van összekötve. Kezében fabuzogányt tart, vagy valami döglött állatot, például döglött kutyát, macskát, malaczot, stb., vállán pedig az óriási tülköt. . Nagy előszeretettel fetreng a sárban, pocsolyában, az utczaárok vizében, legyen bár akármilyen hideg, s jobban örül a durva tömeg, és az utczagyerekek röhögésének, mint akármilyen színész az ő színpadi dicsőségének. Mulatságát képezi továbbá annak a szörnyű álarcásnak, ha menyecskéket és lányokat a tömeg pajzán röhögése között kíméletlenül összefogdossa és megcsipkedi. A sokácznő bevallott udvarlójától ezt a nyilvános merényletet egyenesen elvárja, mert abban látja a valódi hajlam nyilvánulását. Ezt csak ép úgy várja, mint azt, hogy a busónak öltözött «kedves» a tükrökkel és festett czirádákkal ékesített «abromeniczá»-t (vállra való vízhordó-fa) ajándékozzon neki a farsang ez ünnepén. A busó nagy kedvteléssel hajszolja a fiúgyermekeket is, kik csapatosan vesznek körül egy-egy fürgébb, játszani kész busót. Ilyenkor aztán hamuval telt zsákkal vagy döglött állat testével szokta pufogatni a rakonczátlan gyerekhadat. Három napon és három éjjelen át tart ez a durva mulatság, melyet bátran orgiának is lehet nevezni. A hatóságok hasztalan akarják elszoktatni a sokacz népetettől a vad szokástól. Semminek sincs foganatja, de a legkevesebb sem. Ma épen úgy folyik le ez a farsangi czéczó, mint talán száz évekkel ezelőtt, a legdurvább középkorban. Csaknem biztosan állíthatni ugyanis, hogy ez a szokás igen régi ; a középkori is nagyon is kiérzik belőle. Mohácson az a néphit, hogy a busók kergették ki a törököket a városból. Büszkén emlegeti ezt minden sokact. Az ötvenes években zsandárszuronyokkal akarták a busókat szétkergetni, — a Bach-korszak ugyanis nagyon tartott minden csoportosulástól, hát még ilyen ördögpofájú gyülevész hadtól ! — közéjük is lőttek, emberhalál is történt , de azért a busó nem pusztult ki. A busók legendáját elég érdekesnek tartom arra, hogy róla néhány szóval megemlékezzem. Mohács lakossága a török háborúk zivatarai közt az ellenségtől való félelmében elhagyatottabb helyeken, különösen a szemközt fekvő óriási sziget vadonjaiba rejtőzködött. A város határaiban levő házaikat és telkeiket a török elfoglalta, karmaikat, pénzbeli vagyonaikat elharácsolta, templomaikat felgyújtotta, leányaikat, fiatal feleségeiket vásárra hurczolta, gyermekeiket pedig elrabolta, hogy azokból apáik vallásának és hazájának ellenséges üldözőket neveljen. A félelem mellett az olthatatlan boszuszomj is űzte tehát Mohács lakóit török uraik elől a bujdosásra, hogy vadonjaikban elnyomóik ellen a szívükben élő véghetetlen gyűlöletből titkon fegyvert kovácsolhassanak. Soká, nagyon soká kellett várni arra, hogy a boszu órája üssön. Csak az öregek buzdítása, bátorítása tudta a fiatalabbak lelkében a boszunak, a kiengesztelhetetlen gyűlöletnek érzetét folyton égő lángokra élesztve fenntartani. Sokáig várták az öregek által megjövendölt jeleket: az égőrengéseket, földrengéseket és menynyei tüzeket. Az öregek a másvilágra költöztek már mind s a csecsemőkből ősz aggastyánok lettek, mikor a jelek mutatkozni kezdek. Ekkor megjelent fehér paripán az arany ruhába öltözött vitéz, aki azt parancsolta, hogy a száz esztendő alatt készült kürtöket megbújják, az ijesztő fasisakokat fejükre húzzák, varázslattal félelmes hangúvá tett baromkolompjaikat derekukra kössék és a Dunán át a városra törjenek éjfélnek idején. Az éjjeli álmából felriasztott török lakosság a támadók láttára azt hitte, hogy a rossz szellemek jelentek meg és a rémületet okozó tülkötéstől, kolompozástól s a szörnyű arczoktól a babonás törökök annyira megfélemlettek, hogy egymást ölve kifutottak Mohács városából, ott hagyván minden vagyonukat, minden drágaságukat. Szegény jó sokácz népnek se faji, se históriai más legendája nincs, mint ez az egyetlen egy. — Csodálható-e tehát, hogy oly szívósan ragaszkodik múltja egyetlen hősének emlékéhez s annak megtestesüléséhez : a busóhoz ! ? „Lekáczok" czikkhez