Tolnai Világlapja, 1910. április-június (10. évfolyam, 14–26. szám)
1910-05-08 / 19. szám
19 02 TOLNAI VILÁGLAPJA A másik égitesttel egyesülve azonnal csillagköddé lett, amelyről tudjuk, hogy az a rendeltetése, hogy egykor kihűlve és megszilárdulva, ismét világgá, élő és gondolkodó lényekkel megrakott lakóhelylyé legyen. Ha az elmúlás tragédiája nem volna annyira rettenetes, az ember elgondolkozhatna a nyomban való újból születés nagyszerűségén ! Egyszerűen a tudós fantáziája-e ez a kép, vagy történtek már ilyen katasztrófák ? Nagyon határozottan azt felelhetjük : Igen ! A mi földünkön is ? Nem ! Legalább nem azóta, amióta a jelenleg élő emberiség lakja. Hanem másfelé ebben a nagy világrengetegben. 1901 február 19-én a cambridgei csillagvizsgáló intézetben, Észak-Amerikában, véletlenül lefotografálták a Perseus-csillag táját. A dolognak nem volt akkor más értéke, minthogy ki akartak próbálni egy új fényképezőgépet. Másnapra ennek a véletlenül készített fotográfiának óriási jelentősége támadt! 19-én nem volt azon a lemezen semmi különös sem látható és 20-án egy edinburgi amatőr asztronómus ugyanabban a csillagképben felfedezett egy újonnan támadt csillagot. Egyetlen nap múlva a világ minden asztronómusa ezt az új égitestet figyelte, amely kétszer huszonnégy óra alatt akkora fényességű csillaggá lett, amilyen akkor az égen egyáltalában nem volt látható. Harmadnapra azonban visszasülyedt 16-odrangú fényességű piczi fényponttá. Mi történt ott a milliárd és milliárd mértföldnyi távolban a földtől ? A színképelemzés megadta reá a feleletet. Egy csendesen (18 kilométer másodperczenként) az útján haladó égitest elé, minden valószínűség szerint, valami bolygó, vagy nap elé, hirtelen odafurakodott egy 990 kilométer sebességgel (másodperczenként) száguldó üstökös-féle ködképződmény és néhány pillanat alatt végzett vele. Ha a ma távoli Perseusbeli világban akkor élő lények is voltak, azok a gondolat időtartama alatt megszűntek lenni, a szó szoros értelmében gőzzé váltak. Ám ez a katasztrófa nem volt az első. Tycho de Brache, a középkori híres csillagásza 1572-ben figyelt meg hasonló égi világpusztulást a Cassiopeia csillagképében. 1866-ban az Éjszaki-Koronábam ment végbe ilyen katasztrófa, 1876-ban a Hattyú csillagképe volt a rémes esemény helye. 1885-ben az Andromeda-ködben, 1892-ben az Aurigá-ban, 1893-ban a Normá-ban, 1895-ben az Argo-ban, egy másik ugyancsak 1895-ben a Centaur-ban, 1898-ban a Sagittariusban és végül 1899-ben az Aquillá-ban mentek tönkre világok. A lehetőség tehát megvan, azonban eddig nagy szerencsével mindig elkerült bennünket. Ami már most a május tizenkilenczedikén bekövetkezendő találkozást illeti, arra némi következtetéssel lehetünk. Régi kínai feljegyzésekből megállapították ugyanis, hogy a Halley-üstököst legelőször Krisztus születése előtt a 11-ik évben látták. Minden jel a mellett szól, hogy ez volt a híres betlehemi csillag ! Azóta elég hiteles források szerint 75—79 éves időközökben rendszeresen visszatért a földhöz. Legutolsó látogatása alkalmával a csillagászok a visszatérése dolgában négy napot tévedtek. 1835 november 12-ére jósolták visszatérését s a büszke égi vándor csak november 16-án robogott a föld közelébe. Természetesen már sokkal előbb is látható volt az üstökös és sokan meg is figyelték, köztük az akkori csillagászok legnevesebbje , Bessel. Augusztus elején olyannak tűnt neki az üstökös, mintha csak valami halvány, kicsinyke csillagköd lett volna. Október másodikán azonban már kibontakozott a millió égitest közül. Belső izzó magja gyönyörű fényben tündökölt. A mag körül valóságos legyező formájú fénykisugárzás képződött, amely valami óriási rakétához hasonlított. Nov. 12-én a fénykisugárzás csodálatos képen úgy rendeződött el a mag körül, hogy annak csak a bal oldalán foglalt helyett, mintha valami rettenetes égi szélvész mindig bal felé fújta volna. Rákövetkező napon a fénykisugárzás átugrott a jobb oldalra, majd nov. 14-én a fénykisugárzás ide-oda való ingadozásával kifejlődött az üstökös csóvája, amely jóformán az egész látható égboltozatot áthidalta. Valami bizalmat gerjesztő látvány aligha lehetett a dolog, ami kitűnik egy abból az időből származó német újságból, amely a különös égi tüneményről ekképen számol be olvasóinak : A rettenetes égi seprű megjelent. Igaz ugyan, hogy a tudós urak azt állítják, hogy senkinek sem lesz bántódása, mégis mi nem mulaszthatjuk el, hogy ne figyelmeztessünk minden keresztény embert, hogy beteg jószágát idejében keresse meg. Amelyik tehén éppen most borjazott, azt az istállóban kell tartani, mert ha beletekint az üstökös farkába, véres lesz a feje. Item, minden tisztességes gazda tartsa bekötve a csikaját, ellenben cselekedvén, a jószág pókos lesz. A borzasztó isten ostora egyébként nap-nap után megnöveszti a rettenetes farkát s ma már akkora volt ez a seprű, hogy mindenki azt hihette, hogy valahol le fog érni a földre ! A nyilván babonás emberek számára készült német újságnak nem maradt igaza, a prófécziája sem vált be, az üstökös csóvája sehol sem ért le a földre és az utolsó megjelenésekor is minden különösebb baj nélkül haladt el földünk közelében. A föld köréből az 1836. év elején távozott el végleg. Ebből az eddig való viselkedéséből rosszat igazán még akarva sem lehetne kiolvasni, s így komoly nyugalommal tekinthetünk a találkozás elé, amely, mint azt már bevezető soraimban hangoztattam, minden különösebb veszedelem nélkül megy majd végbe. Az április közepétől a keleti égen már láthatóvá vált üstökös, ha megtartotta eddigi alakját, egy a néhány nap múlva láthatóvá váló Halley-üstökös. A kép Hersebel csillagásznak megfigyelése alapján készült, amelyet az üstökösnek legutóbbi megjelenésekor, 1835-ben végzett.