A Hét, 1972. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1972-02-11 / 6. szám

Egyszer engem is feljelentettek — mondja egy iskolaigazgató Apáthy Gézának. Rosszul fejezem ki magam: sokan mondják el ebbéli panaszai­kat a Brassói Lapok riporterének, tanügyi emberek, akiket névvel vagy névtelenül feljelentettek, napjukat, hetüket megkeserítette az akarnok vádaskodás. Mert erről van szó. A riport életanyaga is ebben erősít meg. A hamis vádakkal feljelentők, az erkölcs nevében erkölcstelenek. Ezért veszélyesek. Mert nem azt mondják: kérem, én különb ember vagyok, mint X, engem nevezzenek ki igazgatónak. Azt se mondják: Y azzal vádol, hogy nem ismerem a helyesírást, tessék engem levizsgáz­tatni. Nem. Ez túl egyszerű volna. Emberségében egyszerű és magától értetődő. Az emberséges emberek, a többség így jár el , ha szélsőséges helyzetbe kerül, s ha van elég ambí­ciója meg bátorsága. Ha nincs, hall­gat. A feljelentő sem az a kimondott bátor, ellenkezőleg: kimondottan gyáva. Ezért alkalmazza a hátulról mellbedőfés mindig hatásos módsze­reit. Hatásos? Mindig? Ezek az em­berek nem mindig túl igényesek. Megelégszenek azzal is, ha megaláz­zák azt, akit gyűlölnek, és van-e megalázóbb, mint a gyanú. Mint az, hogy egy becsületes embert magya­rázkodásra kényszerítenek. Amikor azt kell megmagyaráznia, amit nem tett, és ezzel a rágalmazó már el is érte a célját. Mondom, nem túl igé­nyes. Ő csak azt akarja, hogy ellen­fele meggondolkozzon, elveszítse a bátorságát, hajlamos legyen kompro­misszumokra. Csak ezt. Na és azt is mondtam és vissza­kérdeztem, hogy az efféle mindig hatásos-e. Ez tő­lünk is függ. Emberséges tisztségvi­selőktől, emberségre figyelő, emberte­lenség ellen tollat emelő írástudók­tól. Apáthy Géza — nem megformá­lásában, de életanyagában és erköl­csi bátorság dolgában — kitűnő ri­portja ezt a célt szolgálta. HUSZÁR SÁNDOR Török Pál Nyárád menti tag Koós Ferenc — novellahős . „Koós naplója elsőrangú, gazdag forrás, de eleddig nem nagyon méltányolták“ — panaszolta 1924- ben dr. Bitay Árpád. Az Életem és emlékeimnek, Koós Ferenc élete naplójának megjelenésétől, 1890-től kezdve a lapokban, folyóiratokban időnként fel-felhangzott a csodálko­zó elismerés : micsoda remek törté­netek ezek, regények, novellák a­­nyaga feszül ebben az elfelejtett könyvben ! De az izgalmas történe­tek, tudomásom szerint, továbbra is Koós könyvének lapjai között ma­radtak, úgy, ahogy nem kevés írói tehetséggel ő maga megírta őket. Közülük különösen a 48-as szabad­ságharc katonáinak élete kínált há­lás témákat az utókor íróinak. Koós Ferenc közhuszárként verekedte vé­gig a szabadságharcot, és az egy­szerű közkatonák életének sorát rögzítette, plebejus szemléletével látva és láttatva az eseményeket. Mindenkor szigorúan ragaszkodott a tények igazságához, noha a mű­vészet igazságai újra meg újra kí­sértenek ezekben a történetekben arra, hogy tények és írói fantázia ötvözésével még teljesebbé kere­kedjék a kép emberekről, esemé­nyekről, az egész korszakról. Amit Bitay Árpád kívánt, az most, Koós Ferenc emlékiratának újbóli, szemelvényes megjelenése után, úgy látszik, teljesedik. Tavaly tavasszal jelent meg a Kriterion­­nál az Életem és emlékeim, s né­hány hónappal később egy fiatal szegedi író már merített a megis­mert forrásból, novellát ötvözött a Koós emlékezésében felidézett tör­ténetből és saját írói történelemlá­­tásából. Annus József az író, Inter­mezzo a novella címe, most jutott el hozzám, késve, a Tiszatáj októ­beri száma hozta. Annus József az emlékirat egyik mozgalmas epizód­ját írta novellává, a becsei táboro­zás idején esett „huszárlázadást“, a kardok leoldását a sértett huszárön­érzet ösztönzésére, amely majdnem, hogy tizedeléssel végződött. Koós emlékiratában, vagyis a valóságban a tizedelés, illetve a társai életét saját halálával megmenteni kész két huszár kivégzése elmaradt, a törté­net derűsen végződött. Annus Jó­zsef novellájában eldördül a sortűz, s az egész történet tragikus hangu­latot kap. A mai író, visszatekintve a történelembe, a nagy drámai egy­másnak feszülést, az igazi hősök és a sunyin egyezkedni kívánó, áru­lásra kész vezérek mélységes el­lentétét jobban látja, mint Koós, a közvetlen résztvevő és szemtanú. A novella a többi között ezért is érde­mes figyelmünkre : lám, a távlat helyezi be igazán — az irodalmi alkotásokban — méltó helyükre, je­lentősségükbe a résztvevők által néha másként látott, másként meg­ítélt eseményeket. A közvetlen él­mény frissesége nem mindig ele­gendő, a távlat mélyebb bepillan­tást enged. S az igazság a mélységek lakója. Koós Ferenc igazat írt le, saját megélt élményeit. Annus József is igazat írt, átérzett történelmi ítéle­tét. A két mű ezért élhet, mindegyik a maga igazságával együtt, egymás mellett. BEKE GYÖRGY A HÉT, 1972. FEBRUÁR H. LÁSZLÓFFY ALADÁR VERSEI: A nagy fordulat A szobrok szótlanul nézték végig a kiállított látogatókat. A könyvtárak szótlanul olvasták át a szemeket. Az utak szótlanul bejárták a talpak végtelen útvonalát. A tengerek szótlanul átúsztak egyik földrésztől a másikig hajóink alatt. A ruhák szótlanul viselték testeinket. A világ szótlanul elüldögélt az emberiségben. A lovak szótlanul vették nyakukba két lábunk ívét. A gépek szótlanul szemeteltek kinyújtott markunkba. Az egész szótlanul fordult oda-vissza. A világ elégedetten megírta költeményét erről a kegyelemről. Tél Megint a kéket választotta a besütő reggeli fény. Ott tündöklik a szemközti falon, a többi szín mint a becsukott könyv, csak címe van. Tényleg hideg van ebben a szobában. Beszorult há­rom sűtetlen éjszaka. Kicsap az újság­ból is, hogy végre kitárom. Nem szere­tem a hideg papírokat. Tulajdonképpen sokezer kötetes könyvtár az igazság s benne a lélek: boldog egércsalád. Ál­momban is csak veled laktunk és sokáig szerettük egymást. Háromszor estünk össze az emlékezésben. A szokásos neszek éb­resztettek, bútorok reccsennek a másik szobában. Kivel lakik a kor, hogy szüntelen veszekednek? Múzsája a szörnyű, szomorú tájékozatlanság. A szomszédban valaki szerzett egy majmot. El fog pusztulni. Ezeket a teleket még Apáczai Csere János se bírta. Igen, a könyveket nem egérnek írják, de egerek számára is használ­hatók. Ez a kettősség szakít szét erőre és gyengeségre, — szakít szét bármit, de nem engem. Zárójelben Meg kell írjam... A nyelvművelés, hozzáértők őrt­­állása a nyelvhelyesség fölött — voltaképp a világos kifejezés vé­delme, amely nélkül semmilyen színvonalas közlés meg nem élhet, sem a politikai, sem a tudományos, a szépíróiról nem is szólva — a magyar sajtó állandósult hagyomá­nyának tekinthető. Lapjainkba még­is csak időszakos és főleg szeszélyes portya alakjában tör be — hol a napisajtóba, hol a szépirodalmi fo­lyóiratokba. Bele-belecsimpaszkod­­ván valamibe és rázván, mint ku­tya a kölykét, ámbátor félő (és nem „félős“, mint ahogyan nem „repü­lős“, akárhányszor leírják is), hogy az utóbbi módszeresebben és célsze­rűbben végzi ezt a műveletet. Miről is van szó? Hogy jelenleg leülepedett rend csak a helyesírás terén honol. A fel-föl-szerű eseteken kívül már szinte sehol sincs meg a kettősség bizonytalan lehetősége. Más az „ép“ és más az „épp“, nincs már választás az „utca“ és az „uc­­ca" közt, mint nem is olyan régen, és már — mintegy száz év múltán — Arany János szójátéka is meg­szűnt ak­adémikus szabálynak lenni. Az a bizonyos „kevésb­é“, amely­ben a kettős mássalhangzót a szel­lemes, de már elavult „kevés­bé“ feddés indokolta. Bár még ma sem egészen érthető, hogy a „bölcsesség­gel“ szemben miért írunk „gyorsa­ságot“. Hiszen sem ,„bölcses“, sem „gyorsas“ szavunk nincs. Talán csak a hangzás miatt? De akkor miért írjuk szalagnak a sza­lagot, és miért szőlőnek a szöllőt? Ami pedig a nyelvhelyességet il­leti, nyilvánvaló hibák ki nem gyomlálásának ellenpólusaként még az akadémizmus is föl-fölütheti a fejét. Mert az „engemet“ még mindig pongyolaságnak számít, ahelyett, hogy nyomatékosnak vennék, mint abban a halhatatlan sorban, hogy „Egy gondolat bánt engemet“. Ez­zel szemben nem tudom hányan üt­köztek meg e rövid cikk pongyola címén. Mert nyilván „meg kell ír­nom" vagy „meg kell hogy írjam“. A tájnyelv él ugyan ezzel a hibás alakkal, de már publicisztikai írá­sokban vagy novellában és (sajnos) versben is, nem nyelvi jellemző­ként — fülsértő. Mégis akadnak el­vi védelmezői, ugyanazok, akik a „rizst“ is úgy írják, hogy „rizset“, s még érvük is van hozzá. Az hogy: „vizet“. De akkor miért „kést“? Miért nem „késet“ ? És miért humo­ros akkor a „motrot“ vagy pláne a „bútrot“ ? Szükség volna tehát a hibás alak­zatok csoportosítására, és fontossá­gi sorrendben való taglalására. Nem nyúlfarknyi jegyzetben, ha­nem világos, áttekinthető elemzés­ben. S akármelyik lap vállalná a kezdeményezést, a szakemberek szervezettebb sorompóba állításának kezdeményezését, nemcsak jó szol­gálatot, de létfontosságú szolgálatot teljesítene. MAJTÉNYI ERIK IRODALOM

Next