A Hét, 1972. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-11 / 6. szám
Egyszer engem is feljelentettek — mondja egy iskolaigazgató Apáthy Gézának. Rosszul fejezem ki magam: sokan mondják el ebbéli panaszaikat a Brassói Lapok riporterének, tanügyi emberek, akiket névvel vagy névtelenül feljelentettek, napjukat, hetüket megkeserítette az akarnok vádaskodás. Mert erről van szó. A riport életanyaga is ebben erősít meg. A hamis vádakkal feljelentők, az erkölcs nevében erkölcstelenek. Ezért veszélyesek. Mert nem azt mondják: kérem, én különb ember vagyok, mint X, engem nevezzenek ki igazgatónak. Azt se mondják: Y azzal vádol, hogy nem ismerem a helyesírást, tessék engem levizsgáztatni. Nem. Ez túl egyszerű volna. Emberségében egyszerű és magától értetődő. Az emberséges emberek, a többség így jár el , ha szélsőséges helyzetbe kerül, s ha van elég ambíciója meg bátorsága. Ha nincs, hallgat. A feljelentő sem az a kimondott bátor, ellenkezőleg: kimondottan gyáva. Ezért alkalmazza a hátulról mellbedőfés mindig hatásos módszereit. Hatásos? Mindig? Ezek az emberek nem mindig túl igényesek. Megelégszenek azzal is, ha megalázzák azt, akit gyűlölnek, és van-e megalázóbb, mint a gyanú. Mint az, hogy egy becsületes embert magyarázkodásra kényszerítenek. Amikor azt kell megmagyaráznia, amit nem tett, és ezzel a rágalmazó már el is érte a célját. Mondom, nem túl igényes. Ő csak azt akarja, hogy ellenfele meggondolkozzon, elveszítse a bátorságát, hajlamos legyen kompromisszumokra. Csak ezt. Na és azt is mondtam és visszakérdeztem, hogy az efféle mindig hatásos-e. Ez tőlünk is függ. Emberséges tisztségviselőktől, emberségre figyelő, embertelenség ellen tollat emelő írástudóktól. Apáthy Géza — nem megformálásában, de életanyagában és erkölcsi bátorság dolgában — kitűnő riportja ezt a célt szolgálta. HUSZÁR SÁNDOR Török Pál Nyárád menti tag Koós Ferenc — novellahős . „Koós naplója elsőrangú, gazdag forrás, de eleddig nem nagyon méltányolták“ — panaszolta 1924- ben dr. Bitay Árpád. Az Életem és emlékeimnek, Koós Ferenc élete naplójának megjelenésétől, 1890-től kezdve a lapokban, folyóiratokban időnként fel-felhangzott a csodálkozó elismerés : micsoda remek történetek ezek, regények, novellák anyaga feszül ebben az elfelejtett könyvben ! De az izgalmas történetek, tudomásom szerint, továbbra is Koós könyvének lapjai között maradtak, úgy, ahogy nem kevés írói tehetséggel ő maga megírta őket. Közülük különösen a 48-as szabadságharc katonáinak élete kínált hálás témákat az utókor íróinak. Koós Ferenc közhuszárként verekedte végig a szabadságharcot, és az egyszerű közkatonák életének sorát rögzítette, plebejus szemléletével látva és láttatva az eseményeket. Mindenkor szigorúan ragaszkodott a tények igazságához, noha a művészet igazságai újra meg újra kísértenek ezekben a történetekben arra, hogy tények és írói fantázia ötvözésével még teljesebbé kerekedjék a kép emberekről, eseményekről, az egész korszakról. Amit Bitay Árpád kívánt, az most, Koós Ferenc emlékiratának újbóli, szemelvényes megjelenése után, úgy látszik, teljesedik. Tavaly tavasszal jelent meg a Kriterionnál az Életem és emlékeim, s néhány hónappal később egy fiatal szegedi író már merített a megismert forrásból, novellát ötvözött a Koós emlékezésében felidézett történetből és saját írói történelemlátásából. Annus József az író, Intermezzo a novella címe, most jutott el hozzám, késve, a Tiszatáj októberi száma hozta. Annus József az emlékirat egyik mozgalmas epizódját írta novellává, a becsei táborozás idején esett „huszárlázadást“, a kardok leoldását a sértett huszárönérzet ösztönzésére, amely majdnem, hogy tizedeléssel végződött. Koós emlékiratában, vagyis a valóságban a tizedelés, illetve a társai életét saját halálával megmenteni kész két huszár kivégzése elmaradt, a történet derűsen végződött. Annus József novellájában eldördül a sortűz, s az egész történet tragikus hangulatot kap. A mai író, visszatekintve a történelembe, a nagy drámai egymásnak feszülést, az igazi hősök és a sunyin egyezkedni kívánó, árulásra kész vezérek mélységes ellentétét jobban látja, mint Koós, a közvetlen résztvevő és szemtanú. A novella a többi között ezért is érdemes figyelmünkre : lám, a távlat helyezi be igazán — az irodalmi alkotásokban — méltó helyükre, jelentősségükbe a résztvevők által néha másként látott, másként megítélt eseményeket. A közvetlen élmény frissesége nem mindig elegendő, a távlat mélyebb bepillantást enged. S az igazság a mélységek lakója. Koós Ferenc igazat írt le, saját megélt élményeit. Annus József is igazat írt, átérzett történelmi ítéletét. A két mű ezért élhet, mindegyik a maga igazságával együtt, egymás mellett. BEKE GYÖRGY A HÉT, 1972. FEBRUÁR H. LÁSZLÓFFY ALADÁR VERSEI: A nagy fordulat A szobrok szótlanul nézték végig a kiállított látogatókat. A könyvtárak szótlanul olvasták át a szemeket. Az utak szótlanul bejárták a talpak végtelen útvonalát. A tengerek szótlanul átúsztak egyik földrésztől a másikig hajóink alatt. A ruhák szótlanul viselték testeinket. A világ szótlanul elüldögélt az emberiségben. A lovak szótlanul vették nyakukba két lábunk ívét. A gépek szótlanul szemeteltek kinyújtott markunkba. Az egész szótlanul fordult oda-vissza. A világ elégedetten megírta költeményét erről a kegyelemről. Tél Megint a kéket választotta a besütő reggeli fény. Ott tündöklik a szemközti falon, a többi szín mint a becsukott könyv, csak címe van. Tényleg hideg van ebben a szobában. Beszorult három sűtetlen éjszaka. Kicsap az újságból is, hogy végre kitárom. Nem szeretem a hideg papírokat. Tulajdonképpen sokezer kötetes könyvtár az igazság s benne a lélek: boldog egércsalád. Álmomban is csak veled laktunk és sokáig szerettük egymást. Háromszor estünk össze az emlékezésben. A szokásos neszek ébresztettek, bútorok reccsennek a másik szobában. Kivel lakik a kor, hogy szüntelen veszekednek? Múzsája a szörnyű, szomorú tájékozatlanság. A szomszédban valaki szerzett egy majmot. El fog pusztulni. Ezeket a teleket még Apáczai Csere János se bírta. Igen, a könyveket nem egérnek írják, de egerek számára is használhatók. Ez a kettősség szakít szét erőre és gyengeségre, — szakít szét bármit, de nem engem. Zárójelben Meg kell írjam... A nyelvművelés, hozzáértők őrtállása a nyelvhelyesség fölött — voltaképp a világos kifejezés védelme, amely nélkül semmilyen színvonalas közlés meg nem élhet, sem a politikai, sem a tudományos, a szépíróiról nem is szólva — a magyar sajtó állandósult hagyományának tekinthető. Lapjainkba mégis csak időszakos és főleg szeszélyes portya alakjában tör be — hol a napisajtóba, hol a szépirodalmi folyóiratokba. Bele-belecsimpaszkodván valamibe és rázván, mint kutya a kölykét, ámbátor félő (és nem „félős“, mint ahogyan nem „repülős“, akárhányszor leírják is), hogy az utóbbi módszeresebben és célszerűbben végzi ezt a műveletet. Miről is van szó? Hogy jelenleg leülepedett rend csak a helyesírás terén honol. A fel-föl-szerű eseteken kívül már szinte sehol sincs meg a kettősség bizonytalan lehetősége. Más az „ép“ és más az „épp“, nincs már választás az „utca“ és az „ucca" közt, mint nem is olyan régen, és már — mintegy száz év múltán — Arany János szójátéka is megszűnt akadémikus szabálynak lenni. Az a bizonyos „kevésbé“, amelyben a kettős mássalhangzót a szellemes, de már elavult „kevésbé“ feddés indokolta. Bár még ma sem egészen érthető, hogy a „bölcsességgel“ szemben miért írunk „gyorsaságot“. Hiszen sem ,„bölcses“, sem „gyorsas“ szavunk nincs. Talán csak a hangzás miatt? De akkor miért írjuk szalagnak a szalagot, és miért szőlőnek a szöllőt? Ami pedig a nyelvhelyességet illeti, nyilvánvaló hibák ki nem gyomlálásának ellenpólusaként még az akadémizmus is föl-fölütheti a fejét. Mert az „engemet“ még mindig pongyolaságnak számít, ahelyett, hogy nyomatékosnak vennék, mint abban a halhatatlan sorban, hogy „Egy gondolat bánt engemet“. Ezzel szemben nem tudom hányan ütköztek meg e rövid cikk pongyola címén. Mert nyilván „meg kell írnom" vagy „meg kell hogy írjam“. A tájnyelv él ugyan ezzel a hibás alakkal, de már publicisztikai írásokban vagy novellában és (sajnos) versben is, nem nyelvi jellemzőként — fülsértő. Mégis akadnak elvi védelmezői, ugyanazok, akik a „rizst“ is úgy írják, hogy „rizset“, s még érvük is van hozzá. Az hogy: „vizet“. De akkor miért „kést“? Miért nem „késet“ ? És miért humoros akkor a „motrot“ vagy pláne a „bútrot“ ? Szükség volna tehát a hibás alakzatok csoportosítására, és fontossági sorrendben való taglalására. Nem nyúlfarknyi jegyzetben, hanem világos, áttekinthető elemzésben. S akármelyik lap vállalná a kezdeményezést, a szakemberek szervezettebb sorompóba állításának kezdeményezését, nemcsak jó szolgálatot, de létfontosságú szolgálatot teljesítene. MAJTÉNYI ERIK IRODALOM