A Hét, 1972. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-07 / 27. szám
IRODALOM 4 Magyarázatok és hasonlatok Oláh István: Álom a csodaludról. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1911. Irinyi Kiss Ferenc: A fegyverkovács beszéde. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1971. Ferencz L. István: Nyári vándorlások. Kriterion Könyvkiadó Bukarest, 1972. Meggondolkoztatóan sok hasonlatot használ ez a három fiatal költő. Ferencz L. István egyenesen kirívóan sokat. Versei közt akad néhány kihagyásos, utalásos, illetve ráolvasóének-, mondóka-hangú, de többségükben az epikus-értelmező leírás van túlsúlyban. A hasonlatok elsősorban ezekben fordulnak elő fölös számmal, ráadásul kifejtett formában (...olyan... mint...), ami — ha pár soros versek majd mindegyikében kétszer-háromszor vagy még többször ismétlődik — nemcsak a szöveget teszi monotonná, hanem a gondolatvezetést is hétköznapian egysíkúvá, lineárissá egyszerűsíti, különösen, ha a kifejtett hasonlat szerkezetével analóg szerkezetű mondatok (. .az__aki. .., ott... ahol...) veszik körül. E hasonlatok általában közeli tartalmakat kapcsolnak össze, olyanokat, melyek összekapcsolásában semmi meglepő nincsen, mondhatni „kézenfekvő“, hogy a nehéz álom olyan nehéz „mint termés súlyától a föld“, amit őriz az ember, azt mint titokzatosan őrzi („őrizlek, mint egy titokzatos végrendeletet“), s ha az est felőrli az alkonyatot, akkor úgy őrli fel „mint malom a molnárok életét" Oláh Istvánnál pedig olyan a tekintet „mint kút, mit nem sebez vödör“, a prófécia „mint az eső / hull“; Irinyi Kiss Ferencnél „Estébe simulnak a dombok, / mint anyja ölébe / a csecsemőhomlok / szoptatás után“. Milyen szándék sejthető a hasonlatok sorjázása mögött? A helyzetmagyarázaté, az önmegértésé. De ez már eleve a könnyebb ellenállás irányába fordul. A képalkotás, mondatszerkesztés, végső soron: a versépítkezés ugyanis arra enged következtetni, ami (legalábbis számomra) a leglényegesebb: hogyan gondolkozik a költő? A három költő verseihez e kérdés felől közelítve (talán nem is oly meglepő) azonosságra bukkanunk. Természetesen egyben-másban különböznek. Ferencnél indulatkitörések zenéje élénkíti a kötet monotóniáját, Irinyi Kissnél nosztalgia és meditáció dalszerűbb, olvadtabb muzsikáját formákban szólal meg, Oláhnál a világosabb, fegyelmezettebb értelem sokszor pontosabb szavakat talál a (végül is mindhármuknál tűnődő belenyugvással fogadott) rossz közérzet megverselésére. De engedtessék meg eltekintenem ezektől a különbözőségektől. Nemcsak fontosabb, de jellemzőbb is az, ami közös, s aminek e különbözések csupán változatai. S hogy lényeges változatai, arról egyik kötet sem győzött meg. Annál inkább a gondolkodásmód rokonságának tünetvoltáról. * Milyen funkciója lehet a hasonlatnak? Néhány példa. Németh G. Béla Babits ősz és tavasz között című versét elemezve állapítja meg, hogy annak szervező elve a példázat, az utalás, a hasonlat, a hasonlóság. Az alkotó elemek és rétegek a Goethe-i Gleichnis („Alles Vergängliche / Ist nur ein Gleichnis“) „jegyében szerveződnek önelvű egységgé, stílszerkezetté, műalkotássá“ — mondja. „A vers műfaja, hangneme éppen úgy, mint képkincse, szcenikája és szószerkezetei az egymást keresztező és fokozó költészettörténeti és művelődéstörténeti rájátszások és utalások sorozatát mutatják föl“. (Németh G. Béla: Mű és személyiség. Magvető, 1970., 704. l.) Ismeretesek Tóth Árpád bonyolult architektonikájú hasonlatai Főleg első kötetéből, a Hajnali szerenádból idézhetnénk példákat.. Kardos László fürtös hasonlatoknak, hasonlatépítményeknek nevezi ezeket, s bennük a „fantázia élveteg, telhetetlen rajzását“ látja. (Kardos László: Tóth Árpád. Akadémiai, 1965., 108—117. 1.) Krúdynál a hasonlatok — tartalmuk, asszociálásuk módja, az egymáshoz fűzésükből megkomponált mondatok zenéje — az emlékezés atmoszféráját teremtik meg, a múlt köd képeit idézik föl. A hasonlat nála „nem köt, hanem old“. (Rónay György: A nagy nemzedék. Szépirodalmi, 1972., 137. .1) A példák folytathatók. De álljunk meg egynél. A hasonlat igen gyakran éppenhogy köt, a tárgyak egyetlen arcát villantja föl. Ha azt mondom: mint egy virág, olyan vagy (Du bist wie eine Blume — Heine), ezzel eleve kizártam a versből a lehetőséget, hogy a szeretett kedves ne virághoz, hanem akármi máshoz legyen hasonlatos, s ez (Heine közismert verse jól szemlélteti) irányt szab a további asszociációknak is. A hasonlat tehát itt egyirányulású, egy arcú. Három fiatal költőnknél ugyanilyen, lineáris szerkezetű hasonlatokat találtunk. Ezek náluk kettős funkciót töltenek be. Egyfelől (erre utaltak a versidézetek) egy szűk körön belül mozgó gondolkodás keresi bennük támpontjait, az értelmezéshez, illetve megelevenítő szándékhoz híva segítségül az „úgy tűnik, ez olyan mint az“ sémáit; és a nemcsak versként mondható gondolatok, félig-fogalmak kifejtésében enged, magamegadóan, az asszociálás kényelmének. Másfelől a hasonlítások, a versépítkezés linearitása, valamint a hasonlat-tartalmak szűk köre a bizonyosságok megragadását célozzák, az evidencia-igényt tükrözik. De ez a bizonyosság-igény a gondolat öncsonkítása árán szólal meg. A három kötet majd mindegyik versét idézhetném, rövidsége miatt választottam Irinyi Kiss Mára című hatsorosát. Megszokom lassan, hogy életet élek, / a percek így lesznek engem szolgáló / sorkatonák. / Tudom, most rám foghatjátok, / hogy a törvényt magam erényévé / pofoztam át. A vers két egysége, két mondata: az első (1), illetve az utolsó (2) három sor. Az első egység logikája: A (Megszokom lassan, hogy életet élek) implikálja B-t (a percek így lesznek engem szolgáló sorkatonák. Itt az „így“ jelentése ugyanis: ezért, ennek következtében.) Az első egységből ugyanígy következik a második: (1) esetén bekövetkezik (2), (vagyis az, hogy a „tudom“, illetve: b. „rám foghatjátok“.) A logikai sémának megfelelő nyelvtani forma: ha — akkor A vers mondatszerkesztése korántsem áll meszsze e nyelvtani-logikai formától: megszokom azt, hogy ..., tudom azt, hogy___ rám foghatjátok azt, hogy... Ez az evidencia-igény, így megfogalmazva, a tárgyak sokarcúságát figyelmen kívül hagyva, szegényít, s ezzel a továbbgondolás, az adottság világán való túllépés esélyeit csökkenti. Egy mindig aktuális igény — a helyzet megértése, az önszemlélet pontosságáé, a továbbgondolásé (Irinyi Kiss szép sora: „s hiányzó szárnyam kigondolom“) — sejthető ugyan, de azt egyfelől a bevett sémák homályosítják el, másfelől ugyanezek a sztereotípiák — fogódzóként szolgálva — egy hamis, szubjektív biztonságérzetet nyújtanak (költőnek és olvasónak egyaránt) holott éltető elemük (egykét vers kivételével) éppen a végiggondolatlanság, a gondolat tétovasága; gondolatoké, melyek ezért mondatnak el versként s nem azért, mert többek, újak, merészek, éppmost-kibomlók stb. stb., vagyis, mert versgondolatok. ZIRKULI PÉTER ■ A HÉT, III. ÉVF., 27. SZÁM A város peremén, ahol éltünk A kölcsönös műfordítás gondjairól őszintén szólva, kezdetben az volt a szándékom, hogy néhány sorban bemutatom a fiatal és tehetséges Paul Drumarut, aki hazai fordítás-irodalmunknak a könyvkiadók tanúsága szerint is nagy nyeresége, s néhány példával igyekszem megmutatni, hogy már az én regényem esetében is mily meglepően kifogástalan munkát végzett. Talán szabályszerűbb lett volna másnak vállalnia ezt a feladatot, de tapasztalatból tudom, hogy a fordítás, még ha nagy erőfeszítést követelő őszinte és becsvágyó küzdelem eredménye is, sokszor szó nélkül marad. No, de ha már így adódott, hogy nekem kell írnom a Zokogó majom román nyelvű változatáról, hadd szóljak előbb a kölcsönös fordítás néhány nehézségéről, mégpedig javarészt a munkásvilágról szóló irodalom viszonylatában. Román kollégáinknak főként a klasszikus és a romániai magyar költészet tolmácsolásában vannak ragyogó fegyvertényeik; ezek az elismert eredmények folyamatosak és azt mondhatnék, hogy Madáchtól Horváth Imréig terjednek; a próza esetében bizonyára megvan a hasonló folyamatosság, de az eredmények hullámzóbbak. Miért? Hirtelenében csak a magam véleményét mondhatom el erről: úgy érzem hogy míg a költészet esetében a rokonlélek egyetlen verstől is könnyen felparázslik s könnyedén érvényesül a fordító kiválasztó ösztöne, a próza közvetítése mindmáig inkább kiadói ösztökélésre történik és a kockázat nagyobb. Itt nincs módomban számba venni minden eredményt és jelezni minden balsikert, csupán arra utalnék, hogy számos munka, amely nálunk feltétlen sikert aratott, nem ugyanazzal az értékkel jelentkezik a román olvasó előtt, aki utólag nem ok nélkül kérdi: hát ez az a csoda, amely körül akkora hűhót csaptatok? Még bonyolultabb az ügy a külvárosokat ábrázoló prózai munkák fordításának esetében, mert ez az új nép, másfajta rai, olykor valóban másként használta a szavakat, hogy már a belvárosiak sem igen értik meg, és itt nemcsak a tolvajnyelvre gondolok, amellyel a jelentős írók mindig is nagyon csínján bántak, József Attilától Kassák Lajosig és Nagy Istvánig (talán épp amiatt, nehogy az egész külvárost apacstanyának nézze a világ); arra a kép- és jelrendszerre gondolok, amely e sajátos osztály sorsából születik: azokra a szavakra, amelyeket a lét súlya présel néha meglepő alakúakra, mint ahogy a sínre fektetett apró pénzdarabok deformálódnak a mozdony kerekei alatt... És hogy ne menjek vissza túl messzire, de közvetlenül a mából se inspirálódjam, Balla Károly esetét hozom fel: ma is csalódottan emlékszem vissza, hogy kisregényének (Miska) lenge, pasztelles stílusát, amelyet ez az eredeti és kedves író életének utolsó éveiben munkált ki magának, a fordító nem tudta hűségesen közvetíteni: az iramló mondatokat darabokra tördelte, a líraiságot vulgarizálta, és odalett az egész mű bájos hangulata ... De tekintsünk szét először a román munkásirodalom területén, nem is annyira udvariassági, mint inkább célszerű okokból, mert azt fogjuk látni, hogy a rokon külnegyedek szószólói, akik más városperemeket is felfedezhettek volna, javarészt korán kihulltak a sorból, épp elkötelezett és ínséges sorsuk miatt, amelyről eredeti és maradandó szavakat írtak le rövid életük során is. Az első külvárosi regény, amelyet megismertem és lefordítottam, □ Maidanul cu dragoste. Írója G. Mihail Zamfirescu aki alig érte meg negyvenedik életévét. A történet a két világháború között játszódik; az eszközhatározós címet természetesen lehetetlen volt lefordítani, „Kültelek szerelemmel“, hiszen a magyarban legfeljebb bizonyos kiszólások tűrik el ezt az alakot: mese habbal. így lett ennek a könyvnek a címe Városszéli szerelem, amely talán azért nem éppen rossz, mert az útszéli fogalmát társítja magához. G M. Zamfirescu érdekes dologra vállalkozik, s bizonyára a francia pozitivistákon buzdul fel, amikor a beépítetlen, bogáncsos külvárosi negyedet egyetlen szempont, itt a kimondottan nemi élet szempontjából próbálja sajátossá tenni és ezzel jellemezni. Az efféle vállakozás még Zolánál is kockázatos, noha ott szervesebben illeszkedik a társadalmi freskóhoz, a Rougon-Macquart sorozathoz, a Nana — noha rendkívül sok romantikus elemet tartalmaz — mégis szociográfikus és objektivista rajzol a párizsi züllött világnak. George Mihail Zamfirescu viszont, aki mindent egy kártyalapra tesz fel, műveltsége, valóságismerete és jószándéka ellenére sem tudja a Bukarest környéki külnegyedet egyetlen szempont, a válogatás nélküli szerelem, a promiszkuitás alapján átfogóan ábrázolni, hiszen a tér oly szűk, hogy már önmagában is tagadja a differenciáltságot, így hát a hatás kedvéért kénytelen a szexuálpatológia területére elkalandozni, ami egyáltalán nem jellemző a külvárosok vegetatív és felelőtlen nemi életére, s egy perecsütő fiatal feleségét helyezi előtérbe (Maró), akivel a segédek a tulajdonos beleegyezésével élnek, mégpedig az ő jelenlétében A pozitivista szándék klasszicista-modernista törekvésekkel keveredik, amennyiben a férj Rhodos szigetéről hozza (vásárolja meg) a fiatal nőt, vagyis feleségét, aki azelőtt a tengerparton a napfénnyel szeretkezett, s akibe egy idemenekült orosz forradalmár lesz eszményien szerelmes. A Maidanul cu dragoste, persze, mindezek ellenére fájdalmas lírai mű, mert a szexuálpatológiai problémákon túl egy fiatal lélek, egy kamasz mindent számbavevő emlékezetén át mutatja be és javarészt hitelesen a bogáncsok és az „egy lábasban fűszál virít“ külnegyedét. Különben a könyv ellentmondásaira már a kortárs román kritikusok is rámutattak. És most lépjünk egyet tovább. Zárójelben Hibás tördelés ? A hibás tördelésnek nemigen szokott megörvendeni a szerkesztő. Sem az olyan, aki huszonhetedik éve él az alomsorokból rakott hasábok bűvöletében, sem pedig az, aki valahol a választópolgárság határán a minap hozta ki egy 16 oldalas kőnyomatos lap első számát. A Juventus címűét, amelyet a Temesvári Magyar Tannyelvű Líceum ad ki. Persze, nem a hibákkal kellene kezdeni. Sietek hozzátenni, hogy nem is azzal kezdtem. Csak úgy mellékesen hívom fel a fiatal kollégák figyelmét arra, hogy különösen vers esetében a szerző nevét mindenkor világosan fel kell tüntetni. Másként úgy tűnhetik, hogy a verset a szerkesztőbizottság írta, esetleg egy egész osztály, esetleg az egész iskola. Például a Hazám címűt, amely így kezdődik: Neked adnám a mezők szőkeségét , a tiszta láthatárt. Neked adnám a fák sötétzöldjét.„ Jobbra-balra egy-egy cikket helyeztek, fölébe stilizált madarat rajzolok, népi motívumot, nincs is ezzel semmi baj, az egyik cikket Vásárhelyi Erzsébet írta alá, a másikat Herényi Erzsébet, csak épp a verset nem írta alá semmiféle Erzsébet, talán a két szomszédja egyikének a tollából származik, s az szerénységből nem akarta megtölteni nevével az oldalt, de hát arra való a tördelés, egy kis keret rögtön világossá tehetné a szerző kilétét. Ebben a lapban is, amelyben éppen a főszerkesztő — Herényi Erzsébet — írja a jobbfelől eső cikkben: „Annál büszkébb leszek azonban sikereidre (a Juventus sikereire — M. E.), mint szülő gyermekére, tudós felfedezésére, költő a versére." Hát máris büszke lehet rá, mert ügyes, mozgalmas írásokat tartalmaz, olyanokat, hogy az iskola életébe is bekönyökölhet rajtuk keresztül egy kissé az olvasó, a bíráló hang sem hiányzik, de még az információ sem, a sport sem, csak épp egy-két versnél incselkedett a tördelés ördöge, s így a szerzők kilétét illetően információ nélkül maradt az olvasó. S mert nem akartam a hibákkal kezdeni, maradjunk abban, hogy ez nem is hiba, vegyük úgy, hogy csakugyan egy egész osztály, egész iskola írta a Hazám című verset, amely így fejeződik be: Neked adnám a boldog nevetést, Ha nem te adtad volna nekem. A nemrég felavatott iskolában ez el is képzelhető. MAJTÉNTI ERIS